Vasárnapi Ujság – 1899
1899-06-18 / 25. szám - Szabolcska Mihály: Kossuth szobránál 410. oldal / Költemények
410 lehet tanulmányozni. Rómában, Bécsben, Londonban, Drezdában, s még egy pár más múzeumban aránylag kevés kép van tőle. A budapesti Országos Képtárban egy lovat ábrázoló festmény van a mester műterméből. A képek nagyobb része a spanyol udvarra vonatkozik. Körülbelül 36 éven át élt az udvar körében, számtalanszor lefestette a királyt, a királynét s a főtisztviselőket, igen gyakran lóháton vagy vadászruhában, rajzolt udvari jeleneteket s megfestette többek között a király törpéjének és bohóczának arczképeit is. Legjelentékenyebbek ezek közül IV. Fülöp (vadászöltözetben), Ferdinánd bíboros osztrák főherczeg és Mária Anna királyné arczképei. De talán mindezeket felülmúlja X. Leo pápa arczképe, melyet második olaszországi tartózkodása idején készített s mely jelenleg Rómában a Doria-képtárban van s annak egyik első nevezetessége. Az arczképeken kívül híres képei a madridi múzeumban levő nagy történeti festmény Breda várának átadásáról, Mária megkoronázása és Krisztus a kereszten. Említésre méltó, hogy e két utóbbi, mint más vallásos tárgyú festményei is, határozottan realisztikus irányúak s a technikai virtuozitás erejével hatnak. Velasquez boldog, nyugodt életet élt az udvar körében. Honfitársai már életében elismerték nagyságát s hódolatukat gyakran fejezték ki iránta, bár külföldön inkább csak a mult század vége óta lett neve általában ismeretes. 1660-ban augusztus 6-ikán hunyt el Madridban, melynek lakói ma szomorú politikai viszonyaik között is nagy lelkesedéssel ünneplik meg világhírű honfitársuk születésének 300-adik évfordulóját. KOSSUTH SZOBRÁNÁL * Az én apám szegény jobbágy-gyerek volt. Engem szó illet ennél a szobornál. A hol Kossuth áll: nektek ez a hely Csak kegyeletes — nekem oltár ! Az ő nevét imádságomba szőni, Örökségképpen hagyta rám apám . . . Ti csak vétkeznétek, de engem Isten Megverne, ha holtig nem áldanám ! Mi szenteket nem imádtunk, de mégis Állott egy szent kép a szobánk falán. Ott az alatt templomoztunk mi ketten, Én, meg egy öreg közhonvéd : apám ! * Szavalt a szerző a marosvásárhelyi Kossuth-szobor június 11-iki leleplezési ünnepén. Hallgattam a meséit áhítattal, Óh, mert milyen mesék voltak azok ! Rágondolok, s arczom ma is kigyúl rá, Szemem ma is könyben ragyog ! Egy hőse volt ez édes, szent meséknek, Egy ragyogó, tündökletes alak , A kis csodák csodája — én előttem, Máig olyan mesésen nagy maradt. Sőt egyre nőtt! S fog nőni még, tudom jól, A fiaim, unokáim szivében . . . Mig csakugyan mesévé válik egyszer, Valami törpébb kor szemében ! Kossuth Lajos, nemzetem Messiása, Nem szobrok tartanak fönn tégedet, Népedbe, melynek öntudatja lettél, Olvadt át a te életed ! Szivünket ha tisztább tűz gyújtja lángra, Önkénytelen reád emlékezünk, S karunk a míg irtózik majd a láncztól: A te néped leszünk ! És nemzedékről nemzedékre élsz Te ! És hívni fognak : hazaszeretetnek ; A szabadság bujdosó csillagának, Ki az utat jelölöd nemzetednek ! — Kesergő honfi-nóták dallamában Sírsz majd velünk a szomorúbb napokban . Ha elfásulnánk, ébresztőnk leszesz. Zászlónk : a harczi viharokban ! . . . Hirdesse más lángelméd ragyogását, Tudósok írják ezt le száz alakba', S zengő szavad csodálatos hatalmát, Mely egy világot bűvölt ámulatba ! — Az én szivem úgy hadd lángoljon érted, Óh, nekem úgy légy mindörökre oltár : Mint a ki a népet öledbe vetted, S az elnyomottak pártfogója voltál! Egyenlőség, testvériség, szabadság, íme : itt áll leghűbb apostolod ! Fajszeretet, hajthatlan férfi-jellem, íme: diadal-oszlopod ! S mi epigonok mértékűre multat, Míg mánkra fogni csak reszketve merjük : Szemünk e fénybe vész, s magyar nevünket Kossuth Lajosért büszkébben viseljük ! És ha veszélyben lesz majd a haza : Ne féljetek, Kossuth fog még «üzenni». És megmozdul rá egész Magyarország . . . Látom a tábort egybeseregelni! — A harczmoraj idecsapkod, e térig, S az ércz-Kossuth s Bem apó összenéznek . . «Tábornokom, bántják a székelyt, Vége a pihenésnek !» AZ IVOK. KÉSZLET VELASQUEZNEK A MADRIDI MÚZEUMBAN LEVŐ FESTMÉNYÉRŐL. 25. SZÁM. 1899. 46. ÉVFOLYAM. És átkiáltják Segesvárra e szót, Túl a hegyeken, át Eresztevénybe . . . S új élet száll Erdélyben fűbe, fába, És új, minden székely legénybe! Kossuth száll az Alföldet lelkesítni. Gyermekek, aggok állnak csatarendbe . . . Úgy, úgy vörössapkások, csak előre ! — Sohsem fogy el a Kossuth «regementje» ! Óh, tündérrege-színű nagy idők ti, S te legnagyobb alakja ez időknek, Ti vagytok a mi eltett dicsőségünk, Magvai a jövőnek ! — Minek törtél Petőfi rantja össze ? Te tudnál itt méltó dalt mondani . . . Én nem tudok, csak némán leborulni, Csak őket áldani!! Szabolcska Mihály. EZÜST TASAK. Elbeszélés. (Folytatás.) Irta Bodrogi Lajos. III. Este nyolcz órakor az urak már túlestek a vacsorán. Jókor fogtak hozzá, mihelyest Bánffy Dénesné átalöltözködött és urának tetsző fejedelmi pompában az asztalfőn helyet foglalt. Mellette Vitéz Ferencz felesége ült; alig tiz napos gyerekágyas, de halovány képéből már is tüzesen ragyog ki a szeme párja, a mint az uraknak udvarló hitvestársának lesi minden mozdulatját. A hosszú, négyszögletű asztalt ugyancsak ki kellett húzni mind alul, mind fölül, hogy a sok vendég elférhessen mellette. Olyan hosszúra is nőtt, mint az ebédlő palota. Fal melléli oldalán bélelt padokon ültek az asszonyok, frajok rangszerint, szép díszes sorban. Vitézné mellett Ioncz Boldizsár felesége ült, az unitárius püspöké ; mindjárt e mellett Vitéz Gáborné, a «nagy porta» asszonya. Rajtuk túl speciabilis Pataki Istvánnak, a hires kolosvári professzornak a hites felesége és parancsolója foglalta el két asszony-ember helyét. Azután meg sokan, hires, nagy emberek asszonyai, leányai. Ki tudná neveiket mind elősorolni, mikor már a férfiakéra is rászállott az idők moha ? Emiantt az urak ülnek. Legfönn, a felesége mellett, Bánffy Dénes. Az inasa, Pályik János áll mögötte és nagy kedvteléssel teszi az ura kését, villáját vissza a hüvelyébe. Mert ez mutatta, hogy nagy urnak az inasa ; a kisebb urak magukkal hordják az ebédkészséget és ugy dugják vissza az oldalukról lógó hüvelybe. Koncz Boldizsár, Vitéz Gábor, Pataki István, Vajda László, a fejedelem postása, de hogy merték volna ilyen czélra használni a hátuk mögött álló inasokat! Azok csak arra valók voltak, hogy a kupákat töltsék tele a mázas fazekakban tartott jóféle ürmössel meg a bolondul a fejekbe szálló fenesi újborral. Mert az óbort az inasok itták akkor, annak a gőze lassabban száll fölfelé, hát az inasoknak hagyták. Hadd vesződjenek vele. Az asztal végén ült a boldog apa: Vitéz Ferencz ő kegyelme. Vagy dehogy is ült, járt, kelt, sürgött-forgott egyre és nem fogyott ki a nagy kínálásból: «Egyék uram Kegyelmetek!» De biz csak nem nyúlt már senki az ételhez, pedig ott állt az asztalon valamennyi fogásnak a bőséges maradéka. Ott párolgott még mindig a tormás disznóláb, káposzta lúdhússal, tehénicús polyékával, az illatos berbécs spékkel, disznóhús kaszáslével, csuka szürke lében, új olvasztott hájban forralt pánkoknak töméntelen serege, festett marczipánoknak, indiai templomokat utánzó pástétomoknak egész labirintusa.