Vasárnapi Ujság – 1901
1901-01-06 / 1. szám - Koko. Elbeszélés. Irta Vértesi Arnold 3. oldal / Elbeszélések; genreképek - Calamus: Tóth Klára 3. oldal / Költemények - Lévay József: Téli vers 3. oldal / Költemények
4. SZÍM. 1901. 48. ÉVFOLYAM. Kopott silány, szellős öltözetű fiatal emberrel álltunk szemben, aki orvostanhallgatónak vallotta magát; szegény, kifogyott segélyforrásaiból. — Doktorkám ! öt rubelt adjon szegénynek. Ismét jött másik. Ez szegény levélhordónak volt az özvegye. A gróf kivonata folytán ennek is adtam három rubelt. — Gróf úr! én megyek a postára, mert különben leveleink lekésnek. — Jól van, doktorkám, hanem előbb adjon nekem harmincz rubelt. Átadtam a harmincz rubelt, aztán siettem a postára. Visszatérő utamban épen azon az úton haladtam, ahol II. Sándor czárt a nihilisták lebombázták. Hosszú fenyőszál volt itt a földbe ásva, tetején kettős kereszttel, környéke deszkakerítéssel bekerítve. Azóta már templomot építettek e helyen. Mélyen elgondolkoztam itt a mulandóságról s eszembe jutott Bocsor grammatikájából, amit Pápán tanultam: «Divites ssepe miserrimi sunt.» Soha se hittem volna, hogy még én is elmondhatom valamikor, hogy «szegény muszka czár!» Mólázásomból a déli harangszó vert fel. A 26 ° B. hideget észre se vettem. Siettem szállásunkra. — Jó, hogy jön! mondá grófom, — menjünk ebédelni. Hanem előbb adjon ide huszonöt rubelt. — Hisz az imént adtam harminczat! Elnevette magát. — Jaj, hol van az már! Egy sereg szűkölködő volt itt azóta, hogy ön elment; szegényeket nem bocsáthattam el üres marokkal . . . — No gróf úr, ha ez tovább is így megy, meglátja, hogy gyalog megyünk haza Szent-Pétervárról. — Ne gondoljon vele,doktorkám. Nem jönnének ezek szegények, ha a szükség nem hajtaná őket! Nepomucenus Szent János szobrának kőből van a keze, mégis maga felé hajlik; a gróf úrnak csak félkeze van, az is mások felé hajlik. így ment ez tizennégy napon át mindennap. A portáshoz fordultam titkon, hogy tagadja el itthonlétünket. — Hiába tagadom, — felelt ez,— nem hiszik, mikor hallják, hogy a gróf folyton zongoráz. Igaza volt. Minden nap négy óra hosszán át gyakorolta kezét, hogy ujjai a gyakorlatban megmaradjanak. A hangverseny kitűnően sikerült. Bőgött a zongora, midőn a Rákóczit eljátszotta, mintha legalábbis hárman verték volna. A jó muszkák felállva lesték, vajjon valóság-e az, hogy ennyi és ily erős hangokat egy ember és fél kézzel idéz elő abból a hangszerszámból?! Én pedig Zichy Mihállyal a pódium közelében híztunk a dicsőségtől, hogy aki ezt a sikert aratja, rokon, hazánkfia, vérünk! Teljes volt a siker. A közönséget Oroszország legfelső rétege képezte, élén a mindenható czár feleségével, miniszterekkel, udvari és más hivatali méltóságokkal, szárazföldi és haditengerészeti főtisztekkel; bankárok s a pénzvilág nábobjai tapsoltak a félkezű magyar művésznek s adtak kifejezést rokonszenvüknek és elismerésüknek. Egy ülőhely ára tiz rubel volt. A hangverseny igen szépen jövedelmezett s fele a jövedelemnek az orosz vörös-kereszt-egylet javára fordíttatott, fele a magunk költségeinek fedezésére maradt volna, ha az a fél keze az én grófomnak maga felé hajlott volna. Így azonban, midőn a végső számadást megcsináltam, igen csinos összeg deficzit tűnt elő. A deficzit úgy az államok, mint egyesek háztartásában nagyon kellemetlen tünemény ; de a mi deficitünk egészen más természetű, mert erre bátran czitálhatom az Igét, a mint az meg vagyon írva Máté evangéliumának XXV. része 23-ik versében: «Jól vagyon hív szolgám; a kevesen hív voltál, még többre bízlak ezután.» Sok ily nagy urat adjon az Isten Magyarországnak, akkor majd a szegények sem látnak szükséget. Dr. Závory Sándor. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 3* TÉLI VERS. Míg a zord tél dühöng javában, Mulatnod jó meleg szobában Karácsony táján jól esik . Oh ! légy ember, gondolj azokra, kik ott künn fázva, háborogva, Az ég kegyelmét keresik. Midőn mosolyra nyílik ajkad, ürömérzés árad el rajtad S boldogságtól ragyog szemed : Oh ! emlékezz a szenvedőkről S legyen szived, síró szemekről Egy-egy könyvt letörlened. Éjfélig is ha fenn marasztal Vidám kör, dús, terített asztal S veled múló gyönyör virraszt, Oh ! ne feledd az éhezőket, Enyhítsd egy-két falattal őket, Az égben, hidd, feljegyzik azt. Lásd születni az éj csendjében A Megváltót, bús rejtekében, Bölcsője jászol, kőkemény, Üdvöt áraszt ő a világra, Testvére néki minden árva, És minden elhagyott szegény. S ha már a zaj körülted elhalt, A hazát is imádba foglald, Imádkozz felvirultáért: Az egyetértés lobogója Ádáz veszélyektől, hogy óvja Előtte a nyílt pályatért. Remélve, küzdve így megéred, Hogy a zord tél tavaszra ébred S élet váltja fel a halált, Zöld lomb alatt pihenve békén, El-elmerengsz múltad vidékén S a téli emlék így megáld. lévay József. TÓTH KLÁRA. Gálnénak levele jött vasárnap délben Tanító fiától rózsaszín pecséttel, Apró gyöngybetükkel írva a levélre : — «Özvegy Gál Pálnénak tulajdon kezébe.» Jön az atyafiság ; alvégi, felvégi, Egyik a levelet, másik Gálnét nézi. Találgatják egyre : vaj' mit írhat benne ? Hej ! csak köztük egy is — Írástudó lenne ! Felbontják , forgatják, ki balra, ki jobbra ... Egy arczkép esik ki belőle a porba. — Gyönyörű, mosolygó úrilány arczképe — Egyenest Tóth Klára lábai elébe. Tóth Klára felveszi, csak nézi . . . csak nézi . . . Meghasad a szive, azt érzi . . . úgy érzi ... Olvasni nem tanult, s csak leborul sírva . Ő már tudja, mi van a levélbe írva ... Calamus. KOKO. Elbeszélés. Irta és a Sisfaludy-társaságban fölolvasta Vértesi Arnold. Rendkívül bájos, fiatal és gazdag özvegyasszonnyal ismerkedtem meg egyszer s már közel jártam ahhoz, hogy menyasszonyomnak mondhattam ezt a drága angyalt. Nem titkolta, hogy szívesen lát s napról-napra jobban tapasztalhattam vonzódásának jeleit. Főkép az tetszett neki, hogy még nem kapott rajta semmi hazugságon. Az első férje olyan ember volt, aki soha sem mondott igazat s akkor utálta meg a hazug embereket. — Gyűlölöm őket, — mondta egészen kipirulva; — soha sem mennék még egyszer férjhez olyan emberhez, aki hazugságra vetemedik. Vigyázni kellett magamra, mert nem vagyok ugyan valami hazudozó ember, de véletlenül vagy tréfából valami ártatlan kis füllentés könnyen elcsúszhat az ember szájából. Úgy vagyunk nevelve, hogy az ember csupa szívességből, csupa udvariasságból is elveti néha a sulykot. Még a közmondás is arra tanít már zsenge korunkban, már az iskolában, hogy ne mondjunk igazat, mert betörik a fejünket. Lehetetlen, hogy annyi oktatás után az ember mindig csak a tiszta igazságot mondja. Például ha az igazságot akartam volna megmondani, azt, hogy mit gondolok a bájos özvegy kegyenczéről, arról a szemtelen zöld papagályról, mely mindig belekotyogott az én beszédembe, hát azt kellett volna mondanom: — Szeretném kicsavarni a nyakát annak az utálatos dögnek. S a helyett mégis azt mondtam: Milyen kedves ez a Koko ! Ugy-e? - szólt a szép asszony s ragyogtak a szemei. De nézze csak, mit tud. Na ugyan nagy mesterség volt, amit tudott. Azt én is meg tudtam volna tenni. Hej de még milyen szívesen! Kivenni a szép asszony szájából azt a darab czukrot, amit a fogai közé vett. Irigyeltem azt az ostoba papagályt s dühös voltam rá. Annak minden szabad. Buta csőrét oda értetheti asszonya gyönyörű piros ajkához, engem pedig halálra boszanthat ostoba közbekiáltásaival. Mikor legérzékenyebben ostromoltam a szép asszony szivét s már azt gondoltam: no, itt a kedvező pilllanat, ez a bárgyú madár akkor rikkantott egyet: Czukrot Kokónak . . . Koko éhes . . . Pá, Mollika, pá . . . — Hallja? - szólt a szép asszony gyönyörködve. — Hát nem aranyos ez a Koko? De z, igazán az, — erősítettem én is, ámbár ez a legrútabb hazugság volt, amit egész életemben kiejtettem szájamon. A szép özvegy azonban hálásan pillantott reám. Tetszett neki, hogy Kokónak én is ilyen bámulós vagyok. Ez a közös rokonszenv még jobban összefűzött bennünket. S mikor másfél hónapra elutzott Erdélybe a nagynénjéhez, Kokót az én gondviselésemre bízta. Nem merem a cselédekre hagyni,mondta gyöngéden megszorítva kezemet. Maga, tudom, hogy gondját viseli. Kokóért is meg egy kissé talán az én kedvemért is, úgy-e? Meghatottan viszonoztam kézszorítását s eget földet ígértem. Úgy fogok rá vigyázni, mint a két szememre. Meg akrom érdemelni belém helyzett bizalmat. — És ha majd visszatér . . . Szájamra tette kis kezét s félbeszakított: — Ha majd visszatérek, no, no,kkor majd meglátja, hálás leszek. S olyan elragadó mosollyal bólintgatta fejecskéjét, hogy a hétfejű sárkányt is magamhoz fogadtam voln , nem csak ezt a zöld barmot. Kokót a nagy sárgaréz-kalitkában elhozták hozzám. A szép asszony előbb még utasítást adott, hogy mit eszik Koko. A nagyon szereti. A főtt húst aprór sárgarépát kell neki vágni. Piskótát ne adja sokat, mert elrontja a gyomrát. Friss vize pedig mindig legyen. Lesz, minden lesz. Megnyugtattam a szép özvegyet, hogy Koko semmiben sem fog hiányt szenvedni, takarító asszonyomnak pedig megjavítottam a bérét, minthogy most már kettőnket kell kiszolgálnia, Kokót meg engem.