Vasárnapi Ujság – 1901

1901-04-07 / 14. szám - A Petőfi-család Kis-Kőrösön 222. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak

VASÁRNAPI ÚJSÁG. 14. SZÁM. 1901. 48. ÉVFOLYAM. irigylem, azt a véget, melyet az ifjú, a költő s a honfi a nagy idők s izzó élet heves izgalmaiban az eszme nemes rajongásával, a csata öntudat­lanul részegítő, fájdalmatlanul ölő rohamá­ban ért.»­nyánszky Bertához, miközben az elhatározásig jutva, megkéri a szeretett lyányka kezét. De csalódván e szerelmében, az emberekben, bará­taiban, 1845 telén és 1846 tavaszán lelke bá­natba merül, ember- és világgyűlölet árnyal borúinak e fényes, emberszerető lélekre s Szalk­szentmárton volt tanúja a költő szíve elboru­lásának; itt, e falak közt, e falu környékén bolyongva öntötte ki keservét, csalódását s mély fájdalmát a «Felhők» -ben, e villámfény czikázásaira emlékeztető költeményeiben és az «Őrült»-ben, e minden időkre csodálatos lyrai monologban. 1846 tavaszán a városból e falu magányába jött újra gyógyulni és feledni, a természet vidám ölébe, hogy elűzze a ködöt, a mely már oly régen borong komorsötéten halvány arczain. De a költő­k gyógyulása épen itt, az Alföldön, a szeretett Kis-Kunság közelében, egy más, mélyebb jelentőségű kapcsolatra is irányozza figyelmünket: arra a viszonyra, mely szülő­hazája, az Alföld és az ő lelki élete és költé­szete közt szembeötlő, így nem meglepő, hogy az 1846-iki gyógyulás napjaiban itt írta a Csárda romjai czímű költeményét. A közelebbi években hónapokat töltöttem az Alföldön, mely fölött egykor a költő lelke, mint szülőföldje felett, sasként, vagy fehér galamb­ként szárnyalt. Végigmérvén tekintetemmel az Alföld vég­telenségét, izzó napjának ragyogását és forró­ságát , megérteni véltem legnagyobb költőjének szellemét. A természet az ő lelkét és szívét hazája képére alkotta, s a végtelen iránti vágy és képesség csodás adományait ruházta rá esz­mékben és érzelmekben. Megadta neki, hogy lelkének szárnyai fönn­­ tudjanak csattogni a magasban. Honnét a föld olyan parányinak látszik, mint a megégett Papír hamván a szikra. Megadta, hogy képzelete, hogy Mint búvár, sülyed a mélységek mélyére, A legmélyebb tenger, a szív fenekére. Vagy ha kell, Felszáll s a légben, mint pacsirta énekel. És ha biztatja, hogy szálljon még följebb, Egy utat kezd a legmagasabb felhővel, És a felhőknek sem társa ő sokáig, Egyenest fölfelé tör az ég­boltjáig, És ha ekkor épen napfogyatkozás van : Az elsötétedett nap mellett elsuhan, Elsuhan mellette, egyet pillant rája S megkerül a napnak elveszett pompája. És az én képzetem még ekkor sem pihen, Hanem a legfelső csillagzaton terem, S ott, hol már megszűnik az Isten világa. Új világot alkot mindenhatósága. Megadta neki a képességet, hogy tudjon érezni, mint senki más, legyen ez akár az öröm ujjongása, a fájdalom kétségbeesése, a szerelem világot átrezgő szenvedélye, a szabad­ság gyújtó lángja, akár a lélek csöndes elanda­lodása, a szív méla álmodozása, vagy egy sej­telmes hangulat. E szív épen oly forró, mint az Alföld nyár­középi tüzes napja; e szív a sírban is mele­gítni fog. «Előttem — így szól — minden em­ber annyit ér, a­milyen értékű a szíve. Előbb meg tudnék azzal barátkozni, ki valami szen­vedélyében ezer roszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem. Lán­goló szív, lángoló szív! vagy a fagyos sír! . . . Oh, Istenem, ha az én meleg, forró szívem egy­kor kihűlne ... de nem, ez nem lehet. Az én szívemet még a halál sem hűti meg. Temesse­tek el éjszakán, s ültessetek sírom mellé na­rancsfát , meglátjátok, hogy ott is virít, mert szívem megmelegíti a földet, melyben feküdni fog!» Ilyen volt az a szív, mely megbízta úgy az öröm, a boldogság mámorát, az elragadtatás különböző fokú ittasságát, valamint a szen­vedni tudást. Tud dalolni a bokrok alatt, elvonulva, mint a csalogány és mennydörögve, mint az égi háború. Dala tud zengeni szomorúan és vigan; ma lágyan suttogó szelid szellő, holnap süvöltő, zugó vihar, mely szilaj haraggal száguld föl­dön, tengeren, s haragjában ősi tölgyeket tép ki. Minő hatalommal kell megszólalnia egy ily forró szívnek, ha az egész lelkesedéssel felölel oly eszmét, mint a szabadság! Petőfi pedig a szabadság eszméjével szü­letett. Midőn értelme megnyílik, legelőször magát igyekszik szabaddá és függetlenné tenni. Alig serdülő, már 15 éves korában le akarja rázni az első nyűgöt, mert már akkor «világ fölgyújtó szenvedélylyel» imádta a szabadságot. Ekkor nem sikerült; de meg­esküdt, hogy életének egy főczélja lesz s ez : a zsarnokság ellen küzdeni. Egy év múlva tervét végrehajtja s letörve békóit, 17-ik évétől fogva egyéni szabadságán többé semmi korlá­tot tartósabban nem tűrt. Minő lelkesedés tölti el mindannyiszor utóbb is, ha a rendes foglal­kozás lánczaitól szabadulhat! Hogy irigyli a ma­darat szabad szárnyalásáért, hogy szereti a ván­dor jelleget, mert lelkének rokona! Minő öröm­sikoltás tör ki kebléből, midőn szerkesztőségi foglalkozásától menekülve, «börtönének ajtaja» megnyílik ! Minő lelkesedéssel üdvözli a rónát, ha ide szabadulhat, s mily tisztelettel énekli meg a puszta szabad fiát, ki szolgaságot, meg­alázkodást nem ismer! Itt szeretne élni ő is kinn a pusztán, mint Arábiában a szabad beduin; mert a puszta a szabadság képe s a szabadság­lelkének istensége. És nemcsak ő maga, hanem szíve, költészete is szabad idegen minták követé­sének szolgaságától. Költése szintén sas, mely, a­hol senki sem járt, arra indul fennen, szaba­don. Olyan, mint képzelete; nem a por mag­zatja, hanem bebarangolja az egész világot s megbírja a mennydörgés hangját; de el tud andalodni egy virág mellett és suttogni, mint a nyáresti szellő. Vagy, ha­­ az elragadó szél képzelete százrétű vitorlájába belefújt, szét­szakad a horgony, fut gályája, elmarad a part s ringatja habkarján a látkör nélküli tenger; és míg az orkán zúg s a felhők dörgenek, ő a lant idegébe kap s vad tűzzel zengi el ajka harsány hymnuszodat, százszor szent égi sza­badság.» Az ily lánglélek nemcsak saját szabadságát sóvárgja, hanem mindenkiét, a hazáét, az egész emberiségét. A szabadság az istentől az emberi szívbe írt örök jog és törhetetlen törvény, mely­nek számára a költő szívének mélyén örök oltárt emelt. A szabadság a legfőbb jó s mint ilyen, a legfőbb igazság. A szónok a továbbiakban mint a világszabad­ság jóslelkű énekesét, hősét és vértanúját dicsőíti Petőfit, részleteket idézvén költemé­nyeiből, melyekben oly csodálatosan, sokszor a részletekig híven előre megjósolta az 1848-iki nagy, világra szóló eseményeket, úgy­szintén saját halálát s a szabadság diadalát. Igen hatá­sosan szövi be a szónok előadásába Tompának Petőfire vonatkozó következő szavait: «... ha csak felényi tehetséggel bir is, megérdemli egész hírét, dicsőségét . . . Fel- és letűnése, mint Illyésnek mystikus s mintegy elevenen égbe vitetése, mind bámulatra méltó . . . Szel­lemét csodálom, dicsőségét szeretném, véget A PETŐFI-CSALÁD KIS-KÖRÖSÖN. Levél a szerkesztőhöz. Tisztelt Szerkesztő Úr! Jeles írónk, Baksay Sándor, a «Vasárnapi Újság» márczius 17-iki számának, «Szalkszent­márton» czímű czikkében Petőfi szülőhelyéről úgy emlékszik meg, mint a mely még mind­ekkoráig nincs végleg megállapítva, s valószí­nűleg, mint Homér szülőhelye, eldöntetlen is marad már mindörökké. Bölcsője­­— úgy­mond — vitás s az sem állapítható meg, hogy a hét hely közül, a hol állandó ideig lakott, minő sorrendben és mennyi ideig tartózkodott. E közlemény már írójának előkelőségénél fogva is alkalmas lévén arra, hogy bizonyos, már kiderített tények hiteles voltát megingassa, az alábbiakban megkísérlem a czikkíró urat meggyőzni, hogy Petőfinek sem születési helye nem kétes, sem pedig Kis-Kőrösön volt tartóz­kodásának ideje nem bizonytalan. A «Vasárnapi Ujság»-nak 1857. évfolyamá­ban közölte Sárkány János ev. lelkész az anya­könyvi kivonatot, mely igazolja, hogy Petőfi Sándor 1822. év deczember­­.51-én Kis-Kőrösön született és kereszteltetett. Ugyanezen lap hasábjain nyilatkozott nyomban a költő test­vérje, István, kijelentvén, hogy Sándor test­vér­e Kis-Kőrösön született, Félegyházán pedig ő látta meg a napvilágot. Petőfi maga — egy költeményét kivéve — mindig kis-kőrösi szü­löttnek mondta és tartotta magát, bizonyítvá­nyaiban, katonakönyvében, obsitjában, minden okiratában ilyenül van megjelölve. Midőn ezek daczára az 1872-ik évben a félegy­házi születés meséje ismét forgalomba hozatott, a kis-kőrösi kir. járásbíróság, egy hozzá álta­lunk beadott kérvény folytán a Petrovics családnak Kis-Kőrösön lakó ismerőseit s még 1872-ik évben élő kartársait tanultul kihall­gatta, kik közvetlen tudomásuk alapján eskü alatt bizonyították, hogy Petőfi Sándor Kis-Kőrösön született. A sok érdekes tényről meg­emlékező jegyzőkönyv a Magyar Tud. Akadé­miához küldetett fel, s az annak levéltárában feltalálható. De ezen bizonyítékok hiányában is teljesen tisztába hozható volna a kérdés Kis-Kőrös város levéltárában feltalálható okiratokkal, melyek kétségtelen módon igazolják. Petőfi Sándor szülei 1821 év november hégy hó 1-étől 1824 év végéig, tehát három éven és két hónapon át megszakítás nélkül Kis-Kőrösön laktak, még pedig laktak abban a házban, mely emléktáblával Petőfi Sándor szülőházának van megjelölve. Az okiratok közül a következőket közlöm. E levéltárban ma is megvan azon szerződés ere­detije, mely 1821. évi szeptember 6-án kelt, s mely szerződéssel Petrovics István 1822. év január 1 -től kezdve három egymásután következő évre alhaszon­bérbe kivette a várostól 400 frt készpénz, három mázsa hús és 1 mázsa 50 font faggyú évi bérért az ez által a földesuraktól bérbe vett regaliák közül a húsvágó jogot, a mészárszéket. Ugyanezen szerző­désben kikötötte Petrovics, hogy mivel a hurczol­kodás téli időben nehézségekkel járna, helyét már 1821 november 1-én elfoglalhatta ; továbbá kikötötte azt is, hogy neki a város a hurczolkodásh­oz kocsikat adjon, viszont ő is kötelezte magát, hogy a két hónapra a haszonbér arányában eső 66 frt 40 frt megfizeti. Petrovics István 1821 október 15—16-án még szabadszállási lakos volt, mert a levéltárban levő marha­forgalmi jegyzékben az olvasható, hogy Szlovák Márton kiskőrösi lakos 1821 október 15— 16 án tartott kiskőrösi Lukács-napi vásáron Petro­vics István szabadszállási lakostól, egy szőke tehenet vett. De, hogy 1821. év november hó 1-én már helyét Kis-Kőrösön elfoglalta, igazolja az, hogy Kis-Kőrös városa számadásai 1821 esztendőbeli «Regale beneficiumok árendájának váltsága» czimen vezetett főkönyv első lapján az van, hogy Petrovics István székárendás november és deczember hóna­pokra befizetett 66 frt 40 krt. Ugyanily czímű főkönyvnek 1822. évi számadás­tételei a következők: MALIK JÓZSEF.

Next