Vasárnapi Ujság – 1901

1901-04-28 / 17. szám - A «Táncz» az Urániában (képekkel) 278. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények

alapító­ levél értelmében az állami főhatóság szabályszerű jogainak érvénye mellett Vaszary Kolosnak, az ország bíboros prímásának és az ő utódainak főfelügyeletére, a kórház vezetését pedig a prímás által kinevezendő igazgató bizott­ságra ruházta. Az Irgalom Házának építése 1900-ban nyert befejezést. Mint képünk mutatja, a hatalmas három emeletes épület központját a kápolna foglalja el s attól jobbra­­ és balra terülnek el a betegek termei, melyekben 100 egyén helyez­hető el. Ha azonban a betegek számának sza­porodása követelni fogja és adakozások útján — mint remélhető — a szükséges költség rendel­kezésre fog állani, a főépület két oldalt egy-egy szárn­nyal nyerene kiegészítést, hogy a mene­dékházban még 100 beteg lelhessen felvételt. Egy beteg eltartásának évi költsége 400 korona és így ennek megfelelőleg egy beteg állandó ellátására 10,000 korona alapítványi tőke szükséges. Az első alapítványt az ország herczegprímása, a másodikat maga a kórházat alapító herczegné tette, ki ezen felül még évi segélyben is részesíti az intézményt. Eddig összesen három alapítvány tétetett. Nincs két­ség benne, hogy újabb és újabb alapítványokra számíthat e jótékony intézmény és különösen az egyházmegyék, s a törvényhatóságok nem fognak késni, hogy a megyéjükben létező sze­rencsétlenek számára egy-egy alapítványi helyet biztosítsanak. Azoknál a gyógyíthatatlan betegeknél azon­ban, kik alapítványra el nem helyezhetők, bíz­vást lehet remélni, hogy a közadakozásokból fog befolyni az az összeg, mely évi ellátásukat biztosítani fogja. A kórház három beteg fölvételével e hó kö­zepén nyílt meg és a felebaráti szeretet­e haj­lékát az ország primása képviseletében e hó 23-án áldotta meg a szokásos szertartással Kohl Medárd püspök. Azok a szerencsétlenek, kik fájdalmaik, lelki és testi tehetetlenségük gyötrelmeinek enyhíté­sét fogják találni az Irgalom Házában, áldást fognak könyörögni az intézményre és annak megalapítójára. A­mit nem is sejthettek, azt az alapító nemes tette megvalósította. Míg ellen­állhatatlanul sodorja őket az enyészet felé a betegség őrlő ereje, melyből az emberi véges tudomány őket meg nem mentheti, — életök végső éveit, végső napjait a szív mélyéből jövő szeretet, a gondoskodó ápolás meleg sugarai aranyozzák be. I­ VASÁRNAPI ÚJSÁG. 1­. SZÁM.,1901. 48. ÉVFIILTA«. «A TÁNCZ» AZ URÁNIÁBAN. Irta Pekár Gyula. Zenéjét összeállította Kern Aurél. Április 30-ikára tűzték ki az Urániában «A tánczi­ első előadását. Három hónap óta készül rá a magyar tudományos színház, hogy meglepő és minden izében magyar művel lép­jen a nagyközönség elé. Annyira magyar ez a munka, hogy még az idegen tánczokat is nem külföldi eredetű képeken, hanem úgy mutatja be, a­mint azt a magyar színészek és tánczos­nők tánczából, a hazai sokszorosító művészet állította elő. Igy pl. a régi zsidó Salome-tánczot Márk­us Emília, a görög tánczot Balogh Szidi az Operaház prima-ballerinája, a spanyol ca­ch­ucha-tánczot Schmidek Gizella szintén az Opera prima-ballerinája, a tarantellát Kramner Rózsi kisasszony táncza után vették fel stb. Hogy «A táncz»-ból vett képeink között s általában az egész látványosság tánczmutatvá­nyaiban tájékozódhassunk, tudnunk kell, hogy «A táncz» három felvonása közül az első az ó- és a középkorral, a második a XVI—XVIII. századdal és a harmadik felvonás a XIX. szá­zaddal és a magyar táncz részletes ismertetésé­vel foglalkozik. Az I. felvonásban a görögök, az assurok, a zsidók, a rómaiak, az első keresztények és a középkori tánczok vonulnak fel előttünk sorra. Kiválóan érdekes itt a képek bemutatása. Azon­ban a darab legszebb színeit, s leghatásosabb eszközeit a második felvonásra: a «táncz arany­korára», s­­ a harmadikra, a jelenkorra tarto­gatja. Képeink jó része is a «táncz aranykoráéból való. Mindössze három század ez a korszak, mely csak úgy ontja a tánczművészet leg­szebb­ alkotásait. Olasz-, Spanyol- és Franczia­ország jár elől, a szerint, hogy milyen nem­zetiségű a felesége Francziaország királyának. A XVI. században Medici Katalin a Louvre úrnője, tehát az olasz táncz, a méltóságos páva-táncz, s ennek a frisse, az olasz Gaillarde uralkodik. Mindkét tánczot abban a formában tüntetjük föl, a mint azt operaházi balletkarunk mutatta volt be. Ugyanis a kinematogramm-föl­vételekkel egyidejűleg pillanatnyi fölvételeket is eszközöltek a mozgóképeknél sokkal nagyobb­­ alakban és ezekből valók a mi képeink. Ama század táncza mindenesetre a Pavane. Medici Katalin fia III. Henrik mesés fényű ünne­pélyein ez uralkodott. Tánczolt az egész udvar, s velük az ország nagyjai és szépei. A komoly Pavane után következett a friss Gaillarde. Ezt tánczolta IV. Henrik kedvesével, a gyönyörű Gabrielle d'Estre-ve­l és ezt tánczolta Medici Katalin azon a bálon, a mit a borzalmas Ber­talan-éjszaka után való éjjel rendezett. A táncz aranykorának középső századában a spanyol­ táncz uralkodik, mert hiszen XIII. és XIV. Lajosnak a felesége spanyol. Megváltozik a férfi divat, s a szalonhoz alkalmazkodik, járják a mór eredetű Chacone-t, a Zarabande-t és a Menuet anyját, a gyönyörű Courente-t, mely az udvar első táncza volt. Ebből a századból képeink nem az urak, hanem a nép tánczát mutatják be. Ilyen az olasz Tarantella- és az Allemande-táncz, mely utóbbit a francziák is eltanulták a renaissence Landsknech­tjeitől. Ilyen úri formájában mutatja be képünk is. A nép általában úgy tánczolt, a­hogy az épen ott lévő zsoldos katonák tánczoltak. Ha olasz volt a többség, akkor a Tarantellát, ha franczia, akkor a brandon­ tánczot. A táncz aranykorszakának utolsó százada, a XVIII. század. Valami breton falusi tánczból fejlődik ki a gyönyörű Passe-pied, a mit ké­pünkön is bemutatunk. Abból a negédes rokokó korból való az, a melynek festője Watteau­s fő jellemvonása volt: mindent, minden áron, még természetellenesen is idealizálni. Ennek a filigrán kornak igazi táncz-költe­ménye: a Gavotte, a mit szintén bemutatunk és ennek a kornak legragyogóbb éveit jelzi: a Menuette. A táncz utolsó felvonása a XIX. századot tárgyalja. Azt a korszakot, a melyben a művész­népek mintha kifáradtak volna s oda engedik az elsőséget a germán­ fajnak és az ő keringő­jüknek s népies elődjének: a schleifernek és a ländlernek. Bőven enged azonban teret Pekár Gyula a magyar táncznak is III. felvonásában. A régi magyar udvari tánczok közül ezek között lát­juk a sétálás palotást, tulajdonképen a magyar páva-tánczot s a palotás édes gyermekét: a magyar szólót. Hogy figurális tánczaink voltak, ezt mutatja egy angol feljegyzés, mely szerint a XIX. század elején 300 figurát lehetett egy magyar tánczban megkülönböztetni. Ebből a 300-ból Rózsavölgyi Márk hatot állított össze és ebből lett a körmagyar. Ugy a palotást, mint a körmagyart az Operaház balletkarának előadásában mutatja be az Uránia. Különösen lendületes Pekár Gyula művének fináléja, melyben az igazi magyar táncznak a lassút jelöli meg s nem a frisset s még kevésbbé azt a «káposzta-taposó» frisset, a mit a ma­gyar úri táncztermek újabban an­nyira fel­kaptak. Ennek az iránynak gúnyos jellemzéséül adják elő a szatirikus csárdást, a­mit Vendrey Nikó Linával, Hegedű­s Varsányi Irénnel és Szerémy Zoltán Berzétey Ilonával mulatságo­san járnak el. A pillanatnyi felvételbe, a­melyet erről a humorban gazdag jelenetről adunk, maga a szerző is belekerült, a mint oldalt biz­tatja a tánczolókat s szinte maga is tánczol. Mindent összefoglalva, elmondhatjuk, hogy Pekár Gyulának «A táncz» czimű műve iro­dalmi szempontból is ugyanazt a figyelmet érdemli, mint más színpadok kiválóbb termékei. S­s. TARANTELLA. Tánczolják: Kranner Rózsi és Várady Jenő. TARANTELLA. Tánczolják: Kranner Rózsi és Várady Jenő. PÁVATÁNCZ. Tánczolják az Oj>era balletkarának tagjai. Z­EKÁR GYULA «A TÁNCZ» CZÍMŰ DARABJÁBÓL. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. * «A halász regénye.» Ily czimű regényt kez­dünk meg mai számunkban, melyre itt is felhívjuk olvasóink figyelmét. Szerzője Szemere György, a­ki eddig magának, kedvtelésből dolgozott s csak nem­régiben lépett egy regényével és több elbeszé­lésével a nyilvánosság elé egyik legelterjedtebb napilapban, hol élénk feltűnést keltve, meghódí­totta mindazokat, a­kik az igazi magyar életben, annak találó festésében gyönyörűséget találnak. «A halász regénye» is a magyar népi életéből van véve; nem a maiból ugyan, hanem a hatvanas évek világából, mely annyira különbözik a jelentől, de ez az immár kihalt romantika, csak annál érdekesebb és

Next