Vasárnapi Ujság – 1902
1902-10-26 / 43. szám - A szarvasi evangelikus főgymnázium százéves jubileuma 702. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak
702 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 48. SZÍM. 1901 19. ÉVFOLYAM. gálával. 1837-ig, a Nemzeti Szinház megnyitásáig nincs is magyar színésznő, ki őt a tragikai szakmakörben utolérte volna. Pedig eredetileg cselédleány volt, Grözik német szinigazgató szolgálója, a ki ott találta őt Nagy-Szebenben és felhozta magával Pestre 1810-ben. Ekkor még írni, olvasni sem tudott, pedig ha elfogadjuk Szigligeti állítását, hogy 1798-ban született, ez időtájt már 12 éves lehetett. De nézetem szerint a születési évszám téves, mert 1811-ben már Láng Ádám ösztökélésére a magyar színtársulat tagja lett, mint az igen népszerű komikus, Kántor Gerzson neje. E szerint már 13 éves korában férjhez ment volna. Ezért tehát kétségbe vonom az 1798-iki születési év helyességét. Egy évvel később megkezdődött életének tragédiája. Alig élt férjével, ki 1812 február 16-án Debreczenben meghalt, mint a «Nemzeti Játszó Társaság közönséges kedvességben volt tagja». E korán jött sorscsapás megváltoztatta Kántorné jellemét. Ez időtől kezdve többé nem volt a jókedvű fiatal nő, hanem ridegen magába zárkózott, ki egyedül hivatásának élt s ha a színpadra lépett, lelkét betöltötte hivatásának czélja. De ha félre vonult is szinésztársaitól és egyedül Déryné társaságában érezte jól magát, ki őt dédelgetve «Kantuská»-nak nevezgette, azért volt szive és megőrzött emlékei közt van annak is nyoma, hogy bár megőrizte emlékét, szívesen vette egyesek udvarlásait, férje így nagyon szerette a szintén naturalista színészt, Bartha Jánost, kinek oldalakra terjedt, ömlengő, áradozó szerelmi vallomását még akkor is gondosan őrizgette, mikor élete alkonyán, lemondva a színészetről, Lázár József gróf családjánál Maros-Vásárhelyt élt. 1828-ban, mikor Kassán játszott, megismerkedett egy Horváth nevű ügyvéddel, kinek hosszas unszolására elhatározta magát, hogy talán mégis lemond az özvegységről. De ebből sem lett semmi. A szakítás oka legjobban jellemzi Kántorné különcz természetét, hirtelen robbanó haragját. Egy alkalommal ugyanis Horváth meglátogatta. Ép az előtte való napon súroltatta fel a szobáját és lakása ragyogott a tisztaságtól. Horváth, ki nagy dohányos volt, leköpött a tiszta padlóra. Kántorné nem hagyta ezt szó nélkül és fölfortyant. — Magához mennék én férjhez? De az én szobám földjét ugyan be nem köpködi s ne is említse többé én előttem a férjhezmenést, mert még csak udvarlómnak sem fogadom el! Vége is szakadt viszonyuknak. Csak közvetlenül vándorlásai küszöbén, 1829-ben érdeklődik iránta egy poétikus ifjú: Gy. Sépán Móricz, bár ez ismeretségről emlékvers beszél. De mikor Kassán csak egy 1838-ban megismerkedett Bernhofer Károly német festővel, ki a gróf Szirmay-családnál festett, újra szerelemre lobbant. Azok a levelek, melyek fenmaradtak, mély vonzalomról beszélnek. Erről a szerelmi történetről bő adatokat közölt a «Vasárnapi Újság» 1895-iki 13. számában, Hegedűs Lóránt tollából, közölvén egyúttal Kantoménak azt az arczképét, melyet Bernhoffer festett s mely legérdekesebb fenmaradt emléke a szerelemnek. Ebből a viszonyból-e, vagy másból, de tény, hogy már túl volt élete delén, mikor 1839-ben leánya született. Az elbukott nő mély fájdalmában, szégyenében, túladott gyermekén és ez volt életének legsötétebb pontja. Lehet, hogy csak azért tette, hogy ne szenvedje a vándorszínésznő nyomorúságát. De meg is bűnhődött tettéért. Egy alkalommal, mikor elment leányát meglátogatni, a gyermek, mikor arczképe után megismerte őt, zavarában csak azt tudta mondani: «Talán Kántorné asszonyság?» E szavak vérig sértették az anyát. A büszke asszony e hideg köszöntést nem tudta elfeledni, ott hagyta szó nélkül gyermekét, kit sohasem látott többé viszont. Nem tudta elképzelni, hogy ez a gyermek szereti. Ezek a pillanatnyi fellobbanások keserítették meg sokszor az ő életét is. Pályatársaira képes volt hónapokon át haragudni, ha a színpadon — hol ő még komolyabb volt, mint a mindennapi életben — valami helytelenséget követtek el. A sértésért nem állott sohasem boszút, de nehezen tudott megbocsátani. Neheztelésén múlt az is, hogy nem lett a Nemzeti Színház tagja. Pedig hogy örült a lelke, mikor e mozgalom a harminczas években megindult! Egy alkalommal egész kis társaságot gyűjtött maga köré és elment az élén a Grassalkovich-telekre, melyet akkor még tüzifa-lerakó helynek használtak. A társaságban ott volt Karacs Teréz is, kitől a következőket is hallottam : Mikor oda érkeztek a telek közepére, felállott a burjánnal benőtt halomra s így szólt: — Nemzetem, nemzetem, tehát megérhetem, hogy hajlékot építesz a színművészetnek ! Nézzetek ide — fordult a társasághoz — im itt fogok egy pár év múlva állni és szólani az imádott magyarokhoz mint Sappho, Macbeth, Erzsébet királyné. Nem így történt. Bajza felszólító levelei nem találták Kántornét s így nélküle nyílott meg a Nemzeti Szinház. Mikor pedig rheumától gyötörve Pestre jött és megkérte Dérynét, hogy mentse ki őt a szinház akkori igazgatójánál, Földváry Gábornál, a nyert visszautasító válasz annyira elkeserítette a megtört, beteg nőt, hogy vidékre vonult. Pedig igazi büszkesége volt a színészetnek, ki mikor 1833-ban fizetésemelést kért, Pestmegye azzal szavazta meg a fizetésemelést: «inkább mi szorultunk reá, mint ő mireánk.» De később még sem tudta feledni a pesti közönséget és erről beszél az itt következő levél, melybe egész lelkét öntve, panaszkodik, sopánkodik a vidéken élő nagy művésznő. De ekkor sem lett semmi szerződtetéséből, mert adósságait nem akarta átvenni az igazgatóság. íme a levél, mely «Szigligeti Edvárd úrnak a pesti magyar Nemzeti Szinház titoknokának» van czímezve: Tisztelt Titoknok Úr! Önnek 18-ik májusban hozzám írt meghívó levelét május 29-ikén tisztelettel vevem. A válasszal késtem, oka ez : a társaság nem tudá merre vegye útját, ennélfogva engedjen meg ön késedelmemért. Önnek felszólítása s a pestbudai közönség előttem elfelejthetetlen kedves közönség irántami forró részvéte könnyeket árasztott szememből. Hogy ennyire kellett a dolognak menni, kiküszöböltetve onnan, hol én enyhelyet vártam. Lelkem eleibe tzínt éltem sok küzdött szenvedése. őszinte szólván, négy évi távollétem után ismét megjelenni a nagyvilágban, szinte lehetetlennek képzelem, mivel a sok bukások, s szerencsétlen jövedelmetlenségek oly sorsba helyeztek, hogy nagy pénzmennyiség kívántatnék oda visszalépnem, hol egykor valék. Adósságom összesen 400 pengő forintra megy. Ennyi adóssággal terhelve, hogyan léphessek új szerződésre ? Ha az igazgatóságnak valódi és nagylelkű szándéka engem előbbeni helyzetembe visszaállítani, csak ily formán eshetnék meg, bátor vagyok mondani, — ha az említett összeget megnyerhetném egy megerősített ajándéklevélnél fogva, miszerint én azt visszafizetni soha ez eletben ne tartozzam, ez esetben kész volnék a meghívást elfogadni. — Az ottani fizetést én nem tudom, kérem önt szíveskedjék közelebbi válaszában erről is értesíteni. Ezek után önnek becses válaszát elvárom legfeljebb négy hetek alatt, hogy társaimat, kikkel jelenleg szoros kapcsolatban vagyok, értesítsem álláspontomról. Tordán át Károly-Fehérvárra küldje a levelet. Maradok Önnek Maros-Vásárhely, Junius 5-én 1842. őszinte tisztelője Kántorné. A szerződtetési terv dugába dőlt s a művésznő még néhány évig hányódva, vetődve, különösen az erdélyi vándor színtársulatoknál, nemsokára egészen letűnt a nyilvános szereplés színpadáról. A büszke nő nem bírta el a kis társulatokkal való vándorlást. Megtört és örült a kegyelemkenyérnek, melyet részére Lázár grófék nyújtottak. Korán elvesztett férje, csalódásai, a Nemzeti Színházzal felmerült konfliktusa, újra ébredő szerelme, az anyai szív keserve, elidegenedett leánya, majd vándorlásai és a grófi kézből nyújtott kegyelemkenyér tragikussá tették életét annak, aki egykor annyi tapsra ragadta a közönséget s oly lelkes elismerésre a kritikát. Naményi Lajos. A SZARVASI EVANGÉLIKUS FŐGIMNÁZIUM. A SZARVASI EVANGÉLIKUS FŐGIMNÁZIUM SZÁZÉVES JUBILEUMA. Ez idei október 2-ikán telt be száz esztendeje, hogy az alföldi evangélikusok nagy tekintélyű középiskoláját, a szarvasi főgimnáziumot megalapították. Az intézet eleinte Mező-Berényben volt, 1802-től fogva 32 évig, 1834-ben helyezték át Szarvasra, ahol most is virágzik. E száz év alatt fontos feladatot teljesített nemcsak kulturális, hanem nemzeti szempontból is, a békési tót lakosság között a magyar nyelvet és magyar míveltséget terjesztve. Nem kevesebb, mint 25,000 ifjú tanult az iskolában a száz év folyamán, az utolsó negyven év alatt pedig, mióta az érettségi vizsgálatok intézményét behozták, 1650 ifjú nyert tőle érettségi bizonyítványt. E tanulók között nem egy van, aki a közélet valamely terén országos jelentőségre tett szert, különösen az irodalom és művészet terén. Régibb jeles költőink közül Székács József és Sárossy Gyula tartoznak ezek közé, a mai írói nemzedékből Szabolcska Mihály, Iioltsy Pál és Inczédy László. Hozzájuk sorakoznak jeles festőművészek, mint Haán Antal, Orlay Soma, Jankó János, Jantyik Mátyás, valamint Halmy Ferencz, a híres színművész, több kiváló zeneszerző, stb. Napjaink politikai életének számos kiváló szereplője is a szarvasi főgimnáziumban tanult, köztük Zsilinszky Mihály, a vallás- és közoktatási minisztérium államtitkára, aki egy időben tanára is volt az intézetnek. Száz évi fennállása alatt összesen 70 tanár tanított a gimnáziumban, köztük nem egy kitűnő tudós és író, mint Vajda Péter, a negyvenes évek nagyhírű költője, a tudós nyelvész és szótáríró