Vasárnapi Ujság – 1903
1903-02-22 / 8. szám - Egy nagy jóltevő halála (arczképpel) 123. oldal / Élet- és jellemrajzok
8. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. Órakor jelent meg a költő, a kit dörgő éljenzés fogadott. Somló Sándor igazgató a Nemzeti Szinház nevében köszöntötte lelkesen és átadta az intézet koszorúját A többi küldöttségek is rövid beszédek kíséretében nyújtották át a koszorúkat. Jókai e megszólítással kezdte válaszát: «Szeretteim!» A költészet— úgymond többek között— Isten legszebb adománya. Egy a költőknek szóló jóslatra hivatkozott, hogy a költő addig él, amíg költészete él. Azért sietnek a költők oly korán meghalni. Ő még él és itt van. Hosszú élettel ajándékozta meg a sors. «De olyan napokért, amilyen a mai, érdemes volt életben maradnom. Ez a nap föltámaszt bennem minden erőt; ez a szeretet arra ösztönöz, hogy tovább haladjak eddigi pályámon, tovább folytassam a munkát a szinház, az irodalom, a magyar közönség szolgálatában». Taps, éljenzés hangzott a színpad minden részében. Ekkor érkezett a színpadra Bezerédj Viktor miniszteri tanácsos, aki Széll Kálmán üdvözlőlevelét adta át az ünnepeltnek. A miniszterelnök ebben az iratban rendkívül melegen üdvözli Jókait az egész nemzettel együtt. Jókai kezet szorított és beszélgetett a jelenvoltakkal. Náday Ferencz elmondta, hogy az «Arany ember»-ben Krisztyán szerepét most 99-ikszer játssza, egyszer betegsége miatt nem játszhatta. Erre megszólalt a rendező csöngettyűje, mely az előadás kezdetét jelentette. Jókai a nézőtérre ment, egy földszinti páholyba. A közönség hosszan tartó köszöntése fogadta. Az ünneplést az első felvonás után folytatták. A tapsokra Jókai lement a színpadra ahová újra bevitték a koszorúkat és a küldöttségek is félkörbe álltak. A függöny szétnyíltakor a festői csoport közepén fogadta Jókai a közönség tüntetését. A második felvonás után a páholyából hajolt ki, hogy a közönség ováczióját megköszönje. A harmadik felvonás végén ismét a színpadon jelent meg a szereplő színészekkel együtt s tízszer kellett újra meg újra megjelennie. Az a Arany ember» századik előadása most is oly frisseséggel hatott, mint mikor első előadásaiban gyönyörködött a közönség. Az előadás kifogástalan volt. Jászai Mari, Török Irma, Fáy Szeréna, Náday, Vizváryné, Gabányi, Abonyi, Zsetényi, Egressy Ákos, Pálfi (a czímszerepben) és valamennyi kisebb szereplő is a legjavát adta annak, amire képes. Az igazgatóság pedig külön díszes színlapot osztatott ki a közönség közt; az 1884-iki deczember 3-iki első előadás színlapját. Jókai az ünnep alkalmából a következő sorokat tette közzé : A hetvennyolczadik és a századik. Legnagyobb örömöm és megnyugasztalásom a mai emlékezetes napon az, hogy e nagy késő születésnapomon írótársaim új nemzedéke ugyanazzal a szeretettel vesz körül, amivel a régi. És hogy az új közönség, mely költői művemet mai nap századik előadásban fogadja, irántam most is a réginek a hagyományosa. Kiváló adománya Istennek a költői tehetség. De nehéz jóslat van hozzá kötve. «Élsz, amíg költészeted él . Hogyne sietnének a költők meghalni ? Hogyne borulnék le én az irgalmas Isten előtt, aki megengedte, hogy még éljek. És a költészetnek éljek. Hogy a születésem napján ne a magát túlélt, de az újjá elevenült iró új évét ünnepelhessem. De ezt azoknak köszönhetem, a kik annyira szeretnek. Addig éljek, amig mind szeretnek. — Budapest, 1903 február 19. — Tr. Jókai Mór. 1 923 EGY NAGY JÓLTEVŐ HALÁLA. (Negyedfél milliós alapítvány.) A jótékonyságnak hozott ritka nagy alapítvánnyal állított emléket magának a főváros egyik most elhunyt agg polgára, ki már régen visszavonult az élet tevékenységétől s utóbbi éveiben csakis legközelebbi környezetével volt érintkezésben. Wechselmann építőmester a jóltevő, ki három Ignácz fővárosi millió négyszázezer koronát hagyott alapítványul a népiskolai tanítók és tanítónők nyugdíjintézetének és a vakok intézetének. Február 17- 18-ika közti éjjel halt meg 75 éves korában. Legjobb barátjának, Havel Lipót budapesti építésznek hagyta hátra levélben végső akaratát, mellékelve a nagy összeget, részint készpénzben, részint értékpapírokban. Havel azonnal átadta az alapítványt Wlassics közoktatásügyi miniszternek, akit az elhunyt levelében arra kér, hogy az alapítványt állami kezelés alá vegye, abból a népiskolai tanítók és tanítónők nyugdíjintézetére 2 millió koronát, a vakok intézetére 1 millió 400.000 koronát fordítson. A kamatokat az alapító halálának évfordulóján osszák ki. Mint izraelita vallású, akkép intézkedett, hogy az alapítvány felerészben izraeliták, felerészben pedig más vallásúak javára fordíttassék. Wechselmann már régebben foglalkozott az alapítvány tervével, egy ízben Wlassics minisztertől is tanácsot kért, hogy mikép intézkedhetnek feltűnés nélkül. Alapító szándékát közölte Havel Lipóttal is, ki több mint negyven évig volt alkalmazva építészeti irodájában. De Havel nem is sejtette, mily nagy összegről van szó. Az alapítvány megtételét elhalasztotta haláláig. Wechselmann Ignácz idegen származású volt. Porosz-Sziléziában, Nikolájban született 1828-ban, teljesen szegény szülőktől. A műegyetemet Bécsben és Berlinben végezte és Förster bécsi építész-tanár irodájában nyert munkát. Förster építette Pesten a dohányutczai zsinagógát s ennek felügyeletével Wechselmannt bízta meg; így került 1856-ban a magyar fővárosba, ahol le is telepedett s ahol a később megindult nagy építkezéseknél egyik fő részes volt. Épített nagy gőzmalmokat, főúri palotákat, bérházakat. Mint jóhírű és rendezett anyagi körülményeiről is jól ismert építővel, szövetkezett vele Ybl Miklós műépítész. ki építési terveinek kivitelét sokszor rábízta, így pl. a vámpalotánál, a budai várkert hatalmas kiépítésénél. Wechselmann általában a legelső építkezéseknél volt elfoglalva sokáig. Vagyona nőttön nőtt. Ő maga egyszerűen élt, nejével, Neuschloss Károly ismert fővárosi építési vállalkozó leányával, Zsófiával. Gyermekök nincs. A munkától 1883-ban vonult vissza, mert betegeskedni kezdett. Irodáját átadta Havel Lipótnak. Szembaj is meglepte. 1889-ben egyik szeme világát elvesztette s másik szeme elvesztésétől is félt. Ez a baja érlelte meg benne azt a nemes tervet, hogy vagyonának egy részét a vakoknak hagyja. Nagyon szerette a tanítókat is és sokszor mondotta, hogy különb sorsot érdemelnének a nemzet napszámosai. Havel barátjához irt levelében mondja : «Én nagyon megszerettem szép új hazámat s amennyire csekélységemtől telik, enyhíteni akarok a szegény magyar tanítóság sorsán.» Az építések körül szerzett érdemeiért a király a harmadosztályú vaskoronarenddel tüntette ki s lovagi rangra emelte. Utolsó éveit nagy elvonultságban töltötte. Megromlott látása következtében olvasnia sem lehetett s felolvasót tartott maga mellett, hogy értesülhessen a világ folyásáról, a város eseményeiről és fejlődéséről. A nagy összeg, melyet alapítványul hagyott, nem merítette ki vagyonát. Nejéről, rokonairól bőségesen gondoskodott. Emberbaráti szeretetét, jó szivét pedig hosszú idők multán is hálásan fogja emlegetni a kegyelet. I I Mai és társa fényképe után. WECHSELMANN IGNÁCZ. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Az a hatalmas harmadik. E czímet viselő legújabb regényében Gárdonyi Géza, aki eddig két történeti regényével aratott nagyobb sikert, a mai társadalom lélektani elemzésen alapuló rajzára veti a súlyt. Egy csalódott, a világgal meghasonlott férfit a véletlen összehoz egy gyöngéd lelkű, szép leánnyal, kölcsönösen felismerik egymásban a lelki rokonságot s mély, tiszta szerelem fűzi őket össze. Törvény szerint azonban nem lehetnek egymáséi, mert a férfinak van már felesége, aki bár szerencsétlenné tette, hűtlenül elhagyta, a bíróság mégse választja el tőle. A leány erre, nem törődve a világ ítéletével, törvény nélkül is élettársává lesz a férfinak, de csak lelkileg, mert nem szabad, hogy gyermekük legyen, aki valaha szemükre lobbanthatná törvénytelen származását. E tárgynak, mint látni való, megvannak a maga veszedelmei, de Gárdonyi finom tapintattal dolgozta fel s példát nyújtott arra, hogy a kényes tárgyat is meg lehet írni a nélkül, hogy a finnyás érzést is megbotránkoztatná az író s a realizmus mégsem szenved sérelmet. A regény első felében egyszerű eszközökkel és mégis érdekesen írja le a két zárkózott, tartózkodó, büszke lélek közeledését, szerelmük kivirágzását, második felében pedig belső küzdelmüket önmaguk, vérük ellen; e küzdelem rajzában nagy művészi hatást ér el a férfi forró, fel-fellázadó vágyának s a nő szelíd, de önmagán s a férfin mindig uralkodó tartózkodásának szembeállításával. Részletesen csak ez a