Vasárnapi Ujság – 1904

1904-02-28 / 9. szám - Dr. Letics György (arczképpel) 141. oldal / Élet- és jellemrajzok - «Gemma». Gróf Zichy Géza tánczkölteménye. K. I. 141. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények

9. SZÁM. 1904. 51. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 141 Dr. LETICS GYÖRGY, TEMESVÁRI GÖRÖG-KELETI SZERB PÜSPÖK. Brankovics György patriarkhának rendkívüli érdemei vannak a hazai szerb egyházi élet fel­virágoztatása körül, melyekre itt most nem ter­jeszkedhetünk ki, csak annyit említünk meg, hogy midőn székét elfoglalta, mindössze három udvari főpapot örökölt elődétől s ime tiz év alatt körülbelül ötven ifjút képeztetett ki Eu­rópa különféle egyetemein udvari papokká, zárda-főnökökké, theologiai tanárokká. Ezek közé tartozik dr. Letics György is, a karlóczai theologiai intézet kánonjogi és pedagógiai ki­váló, jeles tanára, kit a szerb püspöki zsinat mult év deczember 10-én egyhangúlag temes­vári görög-keleti szerb püspöknek választott meg, mely egyházi méltóságban a király február hó 3-ikán megerősítette. Az új püspök alig érte el az egyháza által ki­szabott kánoni kort, mert még csak 31 éves. 1872 április 6-án született Ó-Becsén, hol atyja, a szerb patriárkha jelenlegi udvari marsallja. Letics Milos, akkor még szerény népiskolai ta­nító volt. Az ifjú Letics Georgije (György) iskolai tanul­mányait szülőhelyén kezdte meg, majd későb­ben Bácsföldváron, Ó,vidéken és Temesvárott folytatta. A gimnázium elvégzése után Zvarló­czán és Csernoviczban hallgatta a theologiát, melyet kitűnő sikerrel végezvén, doktori okleve­let is szerzett. Az 1893. évben a beocsini zárdába lépett mint szerzetes, ugyanakkor nagybátyja, Bran­kovics patriarkha mellé udvari papnak nevez­ték ki. Ezen minőségben ernyedetlen buzgósá­gával és sikeres működésével fokról-fokra emel­kedvén, 1901 április 12-én metropolitai udvari archimandritává és ezzel együtt püspök-jelöltté avatták fel. Az 1897. évben a püspöki zsinat azzal bízta meg, hogy a karlóczai theologiai is­kolában kánonjogot, katekétikát és a pedagó­giát adja elő, mely hivatásának a mai napig buzgón megfelelt, egyszersmind gyakorolván magát Brankovics patriarkha mellett, mint személyes titkára, az egyház kormányzásá­ban is. Rövid ideig zárdai főnök is volt Beo­csin zárdában, a­nélkül, hogy azért tanári mű­ködését abbahagyta volna. Midőn hire járt, hogy az 1902. évben összehívott szerb egyházi kongresszus hivatva lesz arra is, hogy az egy­házi önkormányzatot szervezze. dr. Letics Györ­gyöt a szentendrei választókerület kongres­­szusi papi képviselőnek választotta meg. A fia­tal főpapnak tudományos és szakirodalmi mű­ködését a szerb «Maticza» irodalmi társaság tagjai közé való beválasztással, Sándor szerb király pedig a Szent Száva-rend és a Tako­a­rend középkeresztjének adományozásával tün­tette ki. Letics Györgyöt tanártársai őszintén szeret­ték, hallgatói pedig valósággal rajongtak ér­t, az alatta levő szerzetesek és kongresszusi kép­viselő társai a legmelegebb ragaszkodással vették körül. Dr. Letics György világlátott ember, szerb anyanyelvén kívü­l jól beszél magyarul, románul, németül, francziául és angolul is. A fiatal főpapnak igen fontos feladat jutott osztályrészül. Hivatva lesz, hogy a magyarországi görög-keleti szerb egyházmegyék legnagyobbi­kát igazgassa, 80 hitközségi­en élő 100 ezer hazai szerbnek, azok 103 papjának és majdnem 200 tanítój­ának főpásztora és vezére legyen. Mindazok, a­kik velem együtt közelebbről ismerik a szerb püspöki kar ezen legfiatalabb tagjának nagy készültségét, tiszta jellemét, hazafias buzgóságát, szigorú kötelességtudását, meg vannak arról győződve, hogy dr. l­etics György nagy fontosságú új állását osztatlan elismeréssel fogja betölteni. Már püspökké való megválasztatása is ritkaság számba megy, mert egyhangú választással emelték őt fényes polczra. Ez az egyhangú választás is a biztató jele annak, hogy megtalálták benne azt a férfiút, a­ki a bele helyezett reményeket valóra fogja váltani. Popovics Vazul István. «GEMMA.» Gróf Zichy Géza h­árom felvonásos táncz-költeménye a magyar kir. Operaházban. Február 20-án új művet, valami egészen újat nyújtott az Operaház: versben írt és elszavalt szín­darabot, számos csoport- és magántánczczal tar­kítva, s elejétől végé­g folytonos zenekísérettel. Szerzője, gróf Zichy Géza, kijelentette, hogy ő vol­taképen a ballet-műfajt akarta ezzel az oltással nemesíteni, értelmesebbé, szebbé tenni. Hiszen a ballet sem csupán tánczok lánczolata, hanem néma­játék, a szó hatalmától megfosztott színdarab mí­melése, a melyben nem is deríb­e-borúra lejtik a tánczot, hanem csak ott, a hol értelme­ van, a hol t. i. az eljátszott történetben lényeges dolog a táncz: erre a legszembetűnőbb példa a franczia Victor «Korrigane» czímű balletje, épen a táncz tündéré­nek hatalmáról szóló darab, vagy a magyar művek közül Szabados Károly «Vióra» czímű szintén tün­dérmeséből színpadra vitt darabja. El kell ismer­nünk, hogy ezekben is egy-egy jelenetet­­— csak úgy, mint akárhány festői remekművet, — pusztán a szemlélés útján nem értünk meg eléggé, hanem szükség van némi írott felvilágosító szövegre. Ezzel a tolmác­csal, a megírott szöveggel gazdagította gróf Zichy Géza a «Gemmá»-ban a ballet műfaját. A­kik azt állítják, hogy ő öntudatlanul példája lett Goethe egy elvének — hogy «nincs többé a­ dolog, csak újra gondoljuk azt, a­mi már valaha meg­volt,»­­— mert három-négy évszázaddal ezelőtt már voltak «hangos» tánczművek, azoknak nincs egé­szen igazuk ; azok a Quinault-féle franczia stb. köl­temények szavalt színdarabok voltak, a melyekben aztán a szavalat szünetelt — s esetleg ének váltotta fel, — mikor a zene felhangzott; csak némajátékot, éneket vagy tánczot kisért a zenekar ; míg «Gemma» táncz­számai között, ismételjük, folyton szavalnak a játszó színészek s ezalatt a zenekar is fo yton játszik. Ez az újítás csak olyan kettős tehetségű ember gondolata lehetett, a­ki a versköltést i­s, a zeneköl­tést is egy­forma szeretettel gyakorolja s egyik mű­vészetét sem akarja megrövidíteni. A merész gon­dolat megva­ósítása pedig — ösztönszerűen alkotó naiv művész helyett — tudatosan, tervszerűen dol­gozó szellemet igényelt; itt Wagner Rikárd köve­telménye teljesen jogos: annyi szempont, annyi igény várt kielégítést, hogy egyetlen emberből kel­lett a vers- és a zeneszerzőnek kitelnie, a­ki mindig tisztában legyen azzal, hogy mit és hogyan alakítson. Gróf Zichy Gézának nemcsak zeneköltőnek és nem­csak színműköltőnek kellett lennie (ebben legalább 25 éve jártas), hanem egyszersmind arra kellett ügyelnie, hogy a darab zenére alkalmas mozzanatok­ban gazdag legyen, végre pedig, hogy a táncznak lényeges szerepet tudjon adni drámájában. S ezt a sokszerű feladatát sikeresen megoldotta. Meséje — mint az Operaház műsora általában — azt igényli a hallgatótól, hogy szíve és fogékony képzelete legyen; erős szenvedélyek és szép ábrán­dok körül forog az egész. Az I. felvonás Gemmát mint a természet ölén hajadonná serdült ártatlanságot mutatja be, a­ki először lát aranyat; nagyapja, Rufo a nemes érczet borzadva dobja el, s elmondja, hogy ez a fényes valami dönti kárhozatba a világot; ezzel csábította el hajdan Sturmfels gróf az ő leányát is, a­kit aztán elhagyott, s a­ki Gemmát a világra hozva, elemész­tette magát. A fiatal leány még búslakodik anyjá­nak most megtudott végzetén, mikor segélykiáltást hall: egy szakadék szé­­n élet és halál közt lebeg egy vadász, az első ifjú, a­kit Gemma fiatal életé­ben lát. Jó szive ösztönzésére oda siet és megmenti; a fiatal szivek lángra gyúlnak egymás iránt. A gyer­meki kedélyű Gemma alighogy elvégezte tanulat­lanul is bájos «szöcsketánczát»: kürt harsan, a vadász társai érkeznek meg, köztük barátnője, egy hódító szépségű tánczosnő, Olympia, s egy Volte nevű báró, a ki a tánczosnő u­án most Gemmára veti ki hálóját. A kincsét — unokáját — féltő Rufo előtt az ifjú vadász kijelenti, hogy ő a vidék uj bir­tokosa: gróf Sturmfels . . . Megrendülve hallja ezt a sötétemlékü nevet az agg világgyűlölő is, Gemma is, — de a szerelem mindenható : a fiatal leány el­hagyja nagyatyját, a­kinek ő volt mindene, s a világba megy az ifjú gróffal, a­ki neki lett mindene. II. felvonás : Gemma a grófi kastély kertjében virágcsokrot köt­l­epedve gondol egyszerű erdei otthonára ; ábrándjait előttünk virágok, méhek, mókusok — bájos csoport-tánczban — elevenítik meg. Jön a fiatal gróf, nagyszerű vendégséget csap, kártyán elveszti utolsó aranyát. Régi kedvese, a tánczosnő, utolsó kísérletet tesz visszahódítására, de hiába; ez bossúra tüzeli: amazonnak öltözve, tánczmutatványa közben kopjával szíven akarja szúrni Sturmfelst, de véletlenül Gemmát találja.­ Épen jókor jön Rufo, hogy unokáját kimentse a fényes, de romlott körből. III. felvonás: Olympia a gyilkos merényletért börtönt szenvedett; kiszabadulva, kegyetlen boszút forral Sturmfels el en, tőrrel lopózik a roskatag kastélyba s orvul leszúrja — vé etlenül nem a grófot, hanem a gonosz Volte bárót, ki Gemmát akarta tőrbe ejteni. Olympia nem veszi észre vég­zetes tévedését s mikor Sturmfels megjelenik, azt hiszi, hogy ez csak visszatérő lelke a megöltnek — s megőrül. Ez az ő bűnhődése. Gemma ellenben, a­kit nagyapja gondos ápolása visszaad az életnek, ellátogat a kastélyba, felfedezi a tönkrement grófnak, hogy a környék talaja tömérdek aranyat rejt. Sturm­fels megfogadja, hogy a verejtékes bányász­munkával visszaszerzi gazdagságát, de csak azért, hogy élettársát, Gemmát és fe­lbarátait boldogít­hassa. Az est leszáll, a most már boldog vőlegény megálmodja gyönyörű jövőjét: a festményeken megörökített ősei kilépnek a képkeretből, megünne­pelni a nemes gondolkozású fiatal gróf nászát .... Az agg Rufo is megáldja a szerelmében üdvözült párt s e szavaira : Láttam az arany mételyét, Hadd lássam most áldásait ! Gemma és férje két kézzel osztják jótéteményeiket. Ennek a történetnek valahol az olasz Alpok közt lehetne a szintere , a szerző azonban — a XIX. szá­zad elejére — Erdélybe teszi s így alkalmat adott arra, hogy legalább egy magyar mozzanatot vegyít­sen bele : a mindenféle nemzetbeli főúri ősök táncza közt egy csokor magyar tánczot, magyar zenére. A legritkább eset, hogy az Operaházban valamit megismételjenek, ezzel a pompás magyar zenével pedig a­­ közönség nem bírt betelni, annyira, hogy zajosan követelte — s meg is kapta — ismét ősét. A három szinpadi tájkép s a jelmezek megannyi Kéméndy Jenő művészi képzeletére valló szép lát­ványosság voltak; de ez mind háttérbe szorult a szerencsés ihletű «hallgató, palotás és verbunkos» hangjai­n. A zene általában érzelmes, a gróf Zichy Gézát jellemző ú. n. szalonzene, egypár vezérdal­lam körü­l csop­ortosul számos kellemes dallam, a színpadi cselekmény és szavalat hű zenei fordítá­sára törekvő, jellemző kíséret. Főleg a hangszínek bája, csillogása mesterien an a hangszerek közt megosztva ; érvényesit­ésük Szikla karnagy érdeme. Dr. Letics György temesvári g.­k. szerb püspök.

Next