Vasárnapi Ujság – 1905
1905-08-13 / 33. szám - Az orosz alkotmány-mozgalmak egy nevezetes napja 526. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak - Képek a kurucz-világból (képekkel) 526. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak
4 JÓ VASÁRNAPI UJSÁG, hogy az erdészlak felépüljön, mert akkor megkapnám a leányt, ezért dolgozik ellenem. A mérnök urat tisztességes embernek ismerem, de ha ön is akadékoskodik . . . A mérnök kigyúlt arczczal Vágott közbe : — Gyanúsítani mer engem? Czene mentegetőzni akart. — Szót se vesztegessen az erdész úr, hanem üljünk fel és induljunk. — A kocsim a ház előtt vár. — Majd én csak fogadott kocsin hajtatok ki. Ne mondhassa Starck úr se, hogy ön megveszteget egy fuvarral. Rövid hallgatás után utána tette. Manapság a tisztviselőnek vigyázni kell a becsületére. Bíró Kleofás úr legnagyobb boszúságára az erdészlak ügye megint az asztalára került. Kínos hetek következtek s Ilonka és Gábor sokat elmélkedtek és sóhajtoztak a közigazgatás hiányosságáról. Egy délután Ilonka a szokottnál is levertebben érkezett barátnéjához.— Nem lesz vége ennek soha! — Valamikor csak vége kell, hogy legyen — vigasztalta a barátnő. —Pár nap múlva közgyűlés lesz, ott elfogadják, visszaküldik a városhoz . . . — És akkor kezdődik a hercze-hurcza élőiről, vágott közbe Ilonka. — A mama elsorolta azokat az eshetőségeket, amelyeknek még a városnál is ki vagyunk téve. Bizonyosan Starcktól tudja. Tessék meghallgatni: Megnézi a városgazda az épületet: ez 8—10 nap. Aztán elhatározzák, hogy a város saját kezelésében építtessen. Erre pályázatot hirdetnek, 30 nap. Harmincz nap a vizsgálattal telik el, hogy melyik pályázatot fogadják el. Husz nap múlva jóváhagyás végett a közgyűlés elé terjesztik, így aztán itt a november s az építkezés elmarad tavaszra. A mama pedig azzal végezte, hogy addig nem várnak; a farsangon elveszi Starck a leányukat. Ilonka sötéten nézett maga elé. — Ilonka, min töprengsz ? Félek tőled ! Te valamin töröd a fejed — faggatta barátnője, kit meglepett Ilonka komorsága. — Eltaláltad! — Jöjjön csak Gábor! — szólt a barátnő az erdészhez, aki ép akkor lépett be — ez a leány még kárt tesz magában. — Magamban nem ! De abban a rongyos vityillóban — kiáltott lángoló arczczal Ilonka. — Nem akarják felépíteni, hát majd kényszeríteni fogom őket sorban, — az egész közigazgatást, — hogy felépítsék, de rögtön! — Hogy-hogy, édesem?— kérdezte az erdész. Ilona ránézett mélyen, lassan, — habozni látszott. — De nem bírt magával, kitört belőle az elfojtott keserűség és felkiáltott végelhatározással : — Fel fogom gyújtani! — Mit? — kérdezték rémülten. — A maga házát... Igen, igen, gyújtogató leszek... Szerelemből gyújtogató. És ha elfognak, bezárnak, a törvény előtt azt fogom mondani, hogy a közigazgatás jelen állapota kényszerített rá. A felelet erre az volt, hogy Czene Gábor nem bírt magával, megkapta azt a kedves szónokot s ajakára rányomta — az első csókot. — Bocsánat! De maga nagyon kedves volt — mentegetődzött. S a barátnő rámondta az amen-t. Aztán leültek egy csésze teához és Czene elmesélte, hogy nem először fenyegették már gyujtogatással. Erdészek általában ki vannak téve az ilyen kellemetes meglepetéseknek — a fatolvajok és vadorzók részéről. A múlt évben is egy már büntetett csavargót falopáson ért, aki a szeme közé vágta: Vigyázzon erdész úr, kiszabadulok még és akkor a fejére gyújtom a házát. Ilonkának ez a tolvaj nagyon megtetszett. — Hol van az a kedves tolvaj ? Szabadon kell bocsátani, hadd váltsa be fogadását! — Nem egyhamar szabadul ki, — hangzott a bús felelet, így hát a fiatalok utolsó szalmaszála megyegyűlés volt. De itt is üldözte őket a bala szerencse. Czene végigjárta a megye főbb embereit, hogy ügyét figyelemükbe ajánlja. A többek között Fekete Ákos, a megyei ellenzék vezére még azt is megígéri, hogy egy menydörgős beszédben egyszer s mindenkorra megbélyegzi a megye kormányzatát. Meg is tette s ezen aztán az alispánnal összeveszett. A vége az lett, hogy a két czivakodó fél veszekedése közt az erdészlak ügye elhasalt. A felfolyamodást visszautasították s a városi közgyűlés határozata változatlan maradt. Sötét este volt, mikor az erdész a gyászhírrel hazajött. Nem mert Nagyvárdára bemenni, másnapra halasztotta, hadd tudja meg Ilona a valóságot mástól, vagy tőle minél később. Leült asztalához. Az öreg cseléd behozta a vacsorát, de az erdész visszaküldte, csak épen a bort hagyta az asztalon. Aztán töltött magának egy kvaterkával . . . megint egy kvaterkával, ismét egygyel selldogált egyedül magában. És elgondolkozott, elmélázott egész életén... kora fiatalságától a mai napig ... és megelevenült minden . . . minden, az egész élete . . . de legkivált az a harmadfél esztendő, a mióta az ő kedves Ilonkáját ismeri . . . Minden jelenete életének ködfátyolkép vonult el lelke előtt. Az édesanyja ... ott fekszik a halálos ágyán, áldólag terjeszti kezét a fejére: «ne sirj fiam ... ne sirj! . . . majd megvigasztal az Isten, találsz egy hozzád való szép, derék leányt s az pótolni fog engem.» És megtalálta azt a leányt... és az a leány nem lehet, nem lesz az övé — mert rosz a közigazgatás. Igazsága van mégis Ilonkának, fel kellene ezt a vityillót gyújtani — gondolja Gábor magában s elkeseredetten hajt fel egy kvaterkát, amikor hirtelen valami szokatlan szag üti meg az orrát. . . égés szaga . . . füst szaga. A cseléd bizonyosan nyitva felejtette az ajtót .. . a konyhából tódul be a füst . . . Bözsi! Bözsi! A vén Bözsi rémülten rohan be. Szólni akarna, — nem tud . . . Elfúl a lélekzete, csak kifelé mutat . . . «Ott . . . ott! . . . tűz . . . tűz ...» Csakugyan úgy volt. Mentésre gondolni sem lehetett. Nagy nehezen sikerült legényes háztartásának szegényes kis holmiját megmenteni. * Kirakta a tüzet, sohasem derült ki, csak épen gyanították, hogy egy a fogságból kiszabadult fatolvajnak koszuja volt. Keresték, kutatták a gonosztevőt, de nyoma veszett. Czene Gábor és az ő kedves felesége azonban, — mikor az új díszes kertészlakba bevonultak, — áldották azt a derék fatolvajt, aki olyan rövidesen és erélyesen javította meg azt, amit a közigazgatás elrontott. D MANGOLD HENRIK. KÉPEK A KURUCZ-VILÁGBÓL. A magyart mindig barbárnak s félvadnak festették azok, a kik féltek tőle. Ilyennek festették az írók és a képírók egyaránt. A középkori krónikaírók minden iszonyatosságot ráfognak őseinkre, s nyomukon haladnak még az újabb századok történetírói és festői is. Ennek lehet tulajdonítani, hogy azok a képek, melyek a 31. SZÁM. 1905. 52. ÉVFOLYAM. kuruczkorból maradtak reánk, nem a szabadságért küzdő vitéz daliákat tüntetik elénk, hanem nagyobbára vad harczosokat, haramia külsejű, torzonborz alakokat, nem a minőket látott a festő, de a minőket a félelme mutatott. E korból pedig, fájdalom, hazai festőktől származó képünk csak gyéren maradt, s így csak a külföldiek eltorzított rajzaiból ismerhetjük meg jobbára az akkori hős hadfiakat. Lapunk mai számában bemutatunk néhány ily képet, melyeknek eredetije Ernszt Lajos úrnak nagybecsű gyűjteményéből való. Dr. MANGOLD HENRIK JUBILEUMA. A Balaton jó hírének egyik buzgó terjesztője, gyógyhatásának szorgalmas kutatója, dr. Mangold Henrik kir. tanácsos, balatonfüredi fürdőorvos közelebb csöndben, elvonulva, de a meleg baráti és kortársi üdvözletektől itt is fölkeresve ünnepelte orvosdoktorrá avatásának ötvenedik évfordulóját. Az országszerte ismert jeles orvos 1848-ban mint honvédhadnagy küzdött a hazáért, az ötvenes években mint kolera-orvos működött Kecskeméten és Szarvason. Balatonfüreden 1860-ban telepedett meg, s a negyvenöt év óta ott járt tömérdek fürdővendég között nagy kedveltségre tett szert. A balneologiai irodalmat főleg a Balatonra s fürdőire vonatkozó munkáival mívelte s e réven a szakirodalomban jó hangzású nevet szerzett. Orvosi jubileumán számos előkelő orvosi és társadalmi egyesület üdvözölte. AZ OROSZ ALKOTMÁNY-MOZGALMAK EGY NEVEZETES NAPJA. Az események ama rohamos egymásutánjának, mely szemeink előtt most gördül le az oroszországi forradalmi mozgalmakban, első szálát Mescserszkij herczeg most megjelent emlékiratai adják kezünkbe, II. Sándor cár korából. Akkor a sok milliónyi elnyomott tömeg gazdasági felszabadítása volt napirenden a jobbágyi viszony eltörlésével, ma ennek a törekvésnek természetes kiegészítését látjuk az alkotmányt és parlamenti képviseletet követelő nemzeti mozgalomban, s a nép meg-megújuló véres kitöréseiben. A közvélemény lassanként megérett annak a nagy eseménynek a bekövetkezésére, amelynek roppant horderejű következményeivel csak a nagy franczia forradalom eredményei mérkőzhetnek. Jellemző, hogy Oroszországban ép úgy mint nálunk, ez az átalakulás vér és erőszakosság nélkül, tisztán a korszellem kényszerítő nyomása alatt ment végbe. Nagyobb forrongás, nyugtalanság nem előzte meg a jobbágyfelszabadítást. Még csak hevesebb viták sem folytak felette. Igaz, hogy itt is maguk a kötelességei tudatára ébredt kiváltságos osztályok önként és meggyőzve az igazság erejétől, készítették elő a reform útjait. 1860-ban a nemesség tartományi delegáltjai maguk is részt vettek Szentpéterváron a tervezet kidolgozásában. Az egyetlen Bezobrazov volt a tanácskozásokon az ellenzék szónoka. Egyébiránt — mondja Mescserszkij — aki két-három hónappal az emanczipáczió előtt megfordult Szentpéterváron, még csak sejtelmével sem bírhatott annak, hogy mily nagy esemény áll küszöbön. Felhozza még Mescserszkij annak a patriarkhális viszonynak az illusztrálására, mely akkor Oroszországban a földesúri osztály és a parasztság között fennállott, hogy az ő atyjának hétezer lelket számláló uradalmában soha a hat rubelnyi tizedet egyetlen egyszer fel nem emelték, ellenben sokszor engedtek el jelentékeny hátralékokat. Atyja télen ingyen fát adott parasztjainak erdőségeiből s más tekintetben is támogatta az ínségeseket. Pedig nagyobb része a pórnépnek aránylag tehetős volt és sok ezer rubelt volt képes megtakarítani terményei eladásából. Általában a Mescserszkijek és a több mint százezer lélekkel biró Seremetyevek voltak azok a földesurak, a kik legkevesebb szolgálmányt követeltek a muzsiktól. Évszázados szokása volt a parasztságnak minden év új esztendő és húsvét napján küldöttséggel tisztelegni az uraságnál s ez alkalommal gyümölcsöket, kalácsot, süteményt hozni ajándékba. Ezt a szokást 1861-ig minden évben