Vasárnapi Ujság – 1905
1905-12-10 / 50. szám - Holdas éjjelen. Elbeszélés. Irta Krúdy Gyula 799. oldal / Elbeszélések; genreképek
50. SZÁM. 1905. 52. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 710 egyes államokban, főleg a mezőgazdaság szempontjából s gazdag ismeretekkel tért vissza. 1885-ben egy «Amerikai levelek» czimű kötetben számolt be utazása benyomásairól és tanulságairól. A közéletben is ekkortájt kezdett nagyobb szerepet játszani. Két közgazdasági munkája («Homestead és birtokminimum», 1883 és «Megyei közgazdasági monográfiák» 1895) e tárgybeli publiczisztikánk számottevő termékei voltak, új eszméket pengettek erős és hatásos érveléssel. Annak a nagy föllendülésnek, mely az utóbbi időkben mezőgazdasági ügyeinkben oly nagy eredményeket ért el, egyik kezdeményezője és vezetője volt. Az agrárius érdekek mellett küzdött a napi sajtóban czikkeivel, a gazdasági egyesületekben felszólalásaival, a gazdasági szövetkezetekben agitácziójával s szakértelmével. Gyakorlati példákat is adott a gazdasági haladás szolgálatára. Megalapította a balatonföldvári fürdőtelepet, melyet áldozatkészségével, helyes gazdasági érzékével s a maga személyes közreműködésével tíz évnél alig hosszabb idő alatt a magyar úri társaság legkedveltebb üdülőhelyeinek egyikévé tett. Ugyancsak a Balaton mellékén nagy szőlőtelepet létesített, óriási földterületet Fonyód közelétől le egész Balaton-Szent-Györgyig csatornáztatott, nagy fáradtsággal és befektetéssel kitűnő szőlőkultúrát létesített rajta. A filloxera által elszegényedett Balaton-menti lakosságnak is kenyeret adott ezzel a művével. Mindig szeme előtt tartotta, hogy elsőrendű nemzeti közérdek, hogy a magyar földet tulajdonosai a lehető legjobban míveljék, s a lehető legnagyobb mértékben jövedelmezővé tegyék. Somogy megye gazdasági egyesületében ő adta az irányt, szakértelme tekintélyt adott szavának, erélyes föllépésével minden akadályon keresztül érvényesíteni tudta akaratát. Olyan vidéken volt birtokos, a hol igen sok érdekes régi emléket vet fel az ásó s az eke ; természetes tehát, hogy kifejlődött benne a régiségek iránti érdeklődés. Somogyvári kastélyában egész kis múzeumot gyűjtött össze belőlük, pedig sokat el is ajándékozott múzeumoknak, magánosoknak. Szenvedélyes vadász és lovas volt, magánéletében igazi nagyúr a javából, családjának gondos, szerető feje. Özvegyét, gróf Andrássy Máriát és gyermekeit általános részvét veszi körül a nagyérdemű férfiú elhunyta miatt érzett gyászukban, mely a magyar közgazdaságnak is nagy vesztesége. HOLDAS ÉJJELEN. Irta Krúdy Gyula. . Egy pár év előtt, őszidőben egy felsővidéki falucskába kerültem, ahol bizonyos anyai nagynéném lakott, özvegy Eresztvényiné. Az özvegy már nem volt valami fiatal menyecske, — de hiszen furcsa volna is az, ha az asszonyok örökké fiatalok maradnának! Volt, bizonyosan volt ő is egyszer fiatal és szép, és ezzel körülbelül rendben van a dolog. Azon lehetne csupán megütközni, ha olyan öregen, fonnyadtan és szürkén jött volna a világra, mint amilyen ebben az időben volt. A faluról nem igen sokat lehet beszélni még unalomból se. Ezüstderekú nyárfák voltak láthatók itt-amott, a kertek alatt valami folyócska keresett utat, annak a susogását, folydogálását lehetett néha hallani a nagy csendességben. A táj ősziesen bús és néma, — a falu felett közvetlen egy középkori vár rombadőlt tornyai és bástyái látszottak egy kis hegyen, amelynek oldalát pirosló, rozsdavörös bokrok lepték be. A ház, amelyben anyai nagynéném lakott, hosszú, földszintes régi ház volt a vár alatt. Valamikor a várurak ispánjai, kasznárjai lakták ; a várurak elmúlásával a kasznárok is elmúltak. Öles falak, hatalmas kapuk és magas kőkerítés mintegy a vár fiók erősségévé tették a kasznár-házat. — Milyen verekedők is voltak hajdanában az emberek! Este az udvarra nyiló üveges verandán üldögéltünk. Miután szegény öreg néném hiába próbálta rámtukmálni boldogult férje csibukját, taplósapkáját és patience kártyáját, kissé sértődötten ült félre kötésével. Majd mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, lábujjhegyen kihozta a «Vasárnapi Újság» valamely régi évfolyamát. — Nagyon mulatságos, — mondá szégyenlősen. — Mulatságosak azok a régi képek, valamikor esténkint mindig együtt nézegettük őket Eresztvényivel. Nekem azonban egyéb kötötte le a figyelmemet. A hold titkon felbukkant azon hegy mögött, a melyen a vár romjai álltak. Még csak egy szeletnyi látszott korongjából, a többi része mint valamely álomkép bujdosott a rombadőlt falak hasadékai, oldalai között. A régi vár falai perczenkint világosodtak, már a sötétlő bokrokat is érte egy ezüstsugár; néhány sajátságos pillanat múlott el és azután ezüsthegyen ezüstvár állott, mintha vert ezüstérczből való falak állnának a romok helyén. A csalóka holdfény—mint valami álmodozó költő, — kiegészítette az idő által ütött réseket, fogyatkozásokat a romokon. Mintha újra állana a vár, mint száz évek előtt . . . Halkan kérdeztem: Ugyan kik laktak a várban valamikor ? Anyai nagynéném ölébe ejtette a kötését. Öreg arczát olyan érdeklődéssel fordította a holdsugáros hegytető felé, mintha először látná. — Ugye, nagyon szép ilyenkor ez a táj? — kiáltott fel csendes lelkesedéssel. — Holdas estéken mindig nézem azokat a falakat és elgondolom, hogy a vár lakói éjfélkor tán felébrednek s sétálgatnak odafenn . . . Már negyven esztendeje nézem ezt a várat, — nappal nem is látom, hisz nem is érek rá a dolgaimtól.— de este mindig elgondolok valami kis regényt. De igazában csak az uram tudott mesélni a várról. . . Lehánytam a szemem és a fejem hátrahajtottam a nagy karosszékben. — Ugyan meséljen valamit, nénikém, — mondtam, és önkénytelenül kinyújtottam a kezem az ő öreg keze után, mint gyerekkoromban a dajkám kezét fogtam meg este a tűz előtt. A néni köhintett: — Hogy is kezdjem ? Annyi sok mindenféle bolondságot hallottam már életemben ezekről a romokról, hogy jóformán azt se tudom, mi az igazság, mi a képzelődés. Az idevaló nép babonás és a parasztok mind megesküsznek, hogy odafönn kisértetek járnak. De hát azt hiszem, hogy ez így van minden régi várral. Utóvégre hol járjanak a kisértetek, ha nem ilyen helyen? Nemde? — Az én szegény boldogult uram azonban nem volt babonás ember és ő sokszor mesélte nekem, hogy a parasztok fecsegésében van valami igazság. Bizonyosan tudod, hogy Eresztvényi állami főerdész volt. A környéken elterülő nagy állami erdőrészek sok dolgot adtak neki. Néha hetekig oda volt, máskor még éjjel is akadt hivatalos dolga. S én ilyenkor egyedül voltam ebben a nagy házban és sohase mertem a várra nézni, ha már beesteledett. Legtöbbször egy öreg parasztasszony üldögélt mellettem a magányos éjszakákon. Marczinkánénak hívták és cseppet sem különbözött a többi vén parasztasszonytól. Ha nem tudtam elaludni, — mert fiatalasszony koromban nagyon nyugtalan kis teremtés voltam, — dörzsölgette a kezem, a lábam és halk hangon — a milyen hangja a második hegedűnek van, — mesélgetett nekem mindenféle bolondságokat. Persze Marczinkáné soha másfelé nem volt, mint csupán ebben a faluban, más meséket tehát nem tudott, mint csupán az idevalósiakat. Az idevaló mesék pedig valami sajátságosan szomorú mesék. Valamennyiben előjön a gonosz kísértet, amely odafönn lakik a vár sírboltjában és éjjelenkint sétálgat a hegytetőn. Ez a kísértet maga sem volt olyan, mint más rendes kísértet. Hallottam például, hogy halotti lepelbe burkolt asszonyszemélyek kóboroltak éjnek idején, máskor meg nagy szakállú öreg emberek riasztották meg az éjjeli utasokat. A legtöbbször mégis egy szép fiatal menyecskéről beszélt a fáma, aki vörös vállkendőben, fehér szoknyában, kezében vízmerítő ezüstpohárral sétált azon a helyen a várban, a hol hajdanában a forrás bugyogott. Ez a kisértetményecske olyan gyönyörű volt, hogy a ki látta, soha el nem feledte. Legényemberek, ha meglátták, elsorvadtak utána; feleséges emberek életük végéig vele álmodtak. Marczinkáné a nevét is tudta a gyönyörű asszonynak. Perényinének hívták. — Épen olyan, mint a tekintetes asszony, — mondta nekem Marczinkáné. — A haja, a szeme, az arcza, szakasztott virágszál termete.. .Mintha csak megelevenedett volna. No, nem voltam valami rút asszonyi állat fiatalkoromban, de azért korántsem adtam mindjárt hitelt az én vénasszonyom hizelkedéseinek. — Hiszen kend nem is látta soha Perényinét, — vetettem ellen. Marczinkánén nem lehetett kifogni. Esküdött égre-földre, hogy ő hallomásból tudja, hogy úgy hasonlítok Perényinéhez, mintha csak az édestestvére volnék. Izgatott, nyugtalanított a dolog, mert hát igen szépnek mondták azt a várbeli kísértetet. Egyszer ebéd fölött véletlenül szóba hoztam az uramnak. Az uram rámnézett: — Perényinéről kérdesz ? Hát az csakugyan nagyon szép asszony lehetett valamikor, mert a hagyomány azt tartja, hogy a lengyel király bolondult utána. Itt mulatott, itt vadászott a király néhány száz esztendő előtt a Perényiné kedvéért. Olyan szép volt az az asszony, akár csak maga, Ilona. Megcsókolt, majd elnevette magát. — Még a neve is a magáé, Honának hívták. Bolondság, bolondság, — de ettől a naptól fogva sokkal szívesebben hallgattam a Marczinkáné megélgetését arról a kisértet asszonyról. Utóvégre, csak asszony voltam én is, Ilonának is hívnak és ha már olyan nagyon szép volt az a Perényiné, hogy egy koronás király bolondult utána . . . Egy egész tél múlt el így mesélgetések közepette. A kisértet-asszony sokszor megjelent álmaimban. Olykor azon kaptam magam, hogy hosszasan, álmodozva nézek a várromok felé, hátha megpillanthatnám azt a csodálatos asszonyt. Marczinkáné mindig újabbakat mesélt róla és a mesékhez én mindig hozzáálmodtam valamit. Valamit, ami rám is vonatkozhatott volna. Egyszer — már tavaszra hajlott az idő. — Marczinkáné új mesével jött meg a faluból. — Öreg Primócz Pállal beszéltem a templom után. Öreg Primócz Pál már régen elmúlott száz esztendős és többet tud, mint a könyvek. Mesélte, hogy nemsokára elkövetkezik az az idő, körülbelől egy hónap leforgása alatt, amikor a kísértetek összegyűlnek a várban. Valamennyi kísértet kijön a sírokból és ott mulatnak, vigadnak kakasszóig a várudvaron. Muzsikások muzsikálnak és hozzá szellemtánczot ropnak. A szép Perényinét ilyenkor látogatja meg a szerelmese, az a régi király. A férfiak ezüst-kupákból isznak olyan bort, a melyet ha élő megízlel, soha életében nem felejti el az ízét. A nők kellemeteskednek és szépen énekelnek. Aki azt az éneket hallja, álomkórus lesz tőle. A szolgák hosszú asztalt terítenek csupa ezüsttel, arannyal és a hosszúhajú apródok nagy ezüst tálakat hoznak rudakon. A tálakon egész vaddisznók, őzek, nyulak, fáczánok és Szigeti fényképe. GRÓF SZÉCHENYI IMRE.