Vasárnapi Ujság – 1907
1907-06-30 / 26. szám - Almási Balogh Tihamér (arczképpel) 519. oldal / Élet- és jellemrajzok
25. SZÁM. 1907. 54. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. 519 egy heves csata az Akadémiában, az egyetemen, a főváros közügyeiben. A legcsöndesebb ember közülök a napokban elhunyt Ballagi Géza volt, de ő is alighanem azért, mert a vidéken élt és munkálkodott, ahol nem volt elég tere harczi készségének érvényesítésére s mert tudományos munkássága is nagyon elfoglalta. Mert hogy családja erős temperamentuma benne is megvolt, az meglátszott rövid politikai szereplésében : a népszerűség csábításaival nem törődő, buzgó harczosa volt annak a pártnak, amelyhez szegődött. A politikai pálya különben csak epizód volt életében, nem is szaporította határait, nem is volt talán egészen neki való. Igazi hivatása a tanári pályára és a jogtudományi meg politikai történelmi irodalomra utalta, mely tereken, ha nem méltányolták is úgy, ahogy megérdemelte volna, önemésztő munkásságával maradandó emléket állított magának. Majd egy emberöltőn át, 1875-től 1901-ig volt a sárospataki kollégiumban a politika és közjog tanára s ez idő alatt a jogászok egész nemzedéke került ki keze alól; főleg az ország északkeleti részében vannak a közélet különböző terein nagy számmal tanítványai, akik tanúságot tehetnek tudományos szelleméről és tanítói szorgalmáról. Élénk érzéke volt a publiczisztikai munkásság iránt; már egész fiatal korában munkatársa, majd segédszerkesztője volt apja egyházi folyóiratának, az akkor oly nevezetes szerepet játszott «Protestáns egyházi és Iskolai Lap»-nak s mint fiatal sárospataki tanár dolgozott majd minden akkori komolyabb irányú lapba és folyóiratba, politikai, közgazdasági, tanügyi, egyházi és történeti czikkeket, kisebb-nagyobb tanulmányokat. Mindez azonban csak előkészület számba ment tulajdoképeni pályájára, a tudományos irodalomra. Olyan teret választott ki magának, amelynek fontossága nyilvánvaló s amely nélküle alighanem parlagon maradt volna : a magyar politikai irodalom történetét. A családját jellemző kemény szívósság nagy segítségére volt ebben is. Aki ismeri a magyar vidéki életet s azokat a nehézségeket, amelyekkel ebben a környezetben a tudományos munkásság jár, nemcsak az anyaggyűjtéshez szükséges források nehezen megközelíthető volta, hanem a társadalmi élet berendezkedése miatt is, csak az méltányolja igazán azt a munkát, melyet Ballagi Géza végzett. Könyvtárakat, levéltárakat kutatott minden támogatás nélkül, teljesen a maga erejéből, roppant fáradsággal és tetemes költséggel összeállított egy a maga nemében páratlan gyűjteményt: az 1780 óta megjelent magyar vagy magyar vonatkozású politikai röpiratoknak mintegy 10,000 darabból álló sorozatát. Jórészt ebből az anyagból dolgozta ki egyik valóban úttörő munkáját, mely 1888-ban jelent meg «A magyar politikai irodalom 1825-ig» czímmel. Ez a munka példásan megbízható, hű tükre mindazoknak az eszmeáramlatoknak, melyek Magyarországban ,a XVIII. és XIX. század fordulóján hullámzottak s melyekből aztán a harminczas és negyvenes évek magyar politikája kijegeczesedett. Ezért a munkájáért választotta levelező tagjává az Akadémia. Székét itt az 1839 40-iki országgyűlésnek az irodalomban keltett visszhangjáról szóló értekezésével foglalta el, a melyet ép úgy a magvasság, a gazdag s nagy részben új anyag és a tudós gond jellemez, mint egyéb értekezéseit, a melyek közül különösen «A protestáns pátens és a sajtó» czímű, a pátens-mozgalmakat igen sok tekintetben új megvilágításban bemutató tanulmánya érdemel figyelmet. 1897-ben a Szilágyi Sándor szerkesztette milleniumi magyar történetben ő írta meg a nemzeti államalkotás korát, az 1815-től 1847-ig terjedő korszakot, amelyet addig csak Horváth Mihály még mindig értékes, de sok tekintetben ,elavult előadásában ismertünk s melyet Ballagi Géza új felfogásban, új adatokkal s eleven képben állított elénk. Ezért a munkájáért rendes tagjává választotta az Akadémia. Kisebb értekezéseinek se szeri, se száma, mert nemcsak jó munkás volt, hanem buzgó munkás is. Tudományos elfoglaltsága mellett tudott magának időt szakítani arra is, hogy a református egyház és Zemplén megye életében is hasznos munkásságot fejtsen ki. A képviselőháznak egy czikluson át volt tagja 1901-től 1905-ig s különösen az igazság-, közoktatás- és munkásügyi bizottságokban fejtett ki nagyobb arányú tevéAzok közül, akik a hetvenes és nyolczvanas években a magyar népszínművet még egyszer fölvirágoztatták, most költözött el az utolsó: Almási Balog Tihamér. Ez a nemzedék immár teljesen a múlté, mint ahogy a múlté maga a műfaj, amelyben dolgoztak. Mert akármily kelletlenül valljuk is be, a magyar népszínmű ma már nem élő műfaj, csak a színigazgatók programmjaiban él, a színpadon már nem. Ama nemzedék óta, amelyhez Almási Balog Tihamér tartozott, nincs egyetlen népszínmű sem, amely egy-két színházi idénynél hosszabb életet élt volna s még kevésbbé akad olyan, amelyhez az irodalomnak csak valami köze is volna. A népszínművet az ölte meg, hogy nem tudott fejlődni, nem akadt bója, aki tovább tudta volna fejleszteni s meg tudta volna csinálni belőle azt, amit kellett volna: vagy a specziális magyar népdrámát, vagy a specziális magyar zenész színjátékot. Még a legjobbak is, mint Tóth Ede és Csepreghy, csak ismételték azt, amit Szigligeti kezdett; egy-egy új alakot, új motívumot vagy technikai fogást vittek bele, de új szellemet, a formának tovább fejlesztését nem. Maradt a népszínmű az, ami eredetileg volt: magyar paraszt-kosztümös és magyar nótákkal fűszerezett többé-kevésbbé érzékeny szerelmi dráma, amelyben a nép mind hamisabbra stilizálva jelenik meg. A később jött népszínműírók közül egyik sem tudta a színpadra vinni a magyar nép életét a maga realitásában, a maga egyszerű és mégis oly nehezen hozzáférhető gondolkodásmódjával, lelki és világi szükségleteivel, örömével és bújával, öntudatos és öntudatlan vágyaival, szereteteivel és gyűlölségeivel. Azokból a csirákból, melyeket Szigligeti, Tóth Ede s egy-két társuk életre keltettek, nem lett életképes növény, csak élettelenné dermedt sablon s ennek a sablonnak az unalmassága aztán elvette a kedvét a népszínműtől közönségnek, színésznek, írónak egyaránt. Most már eltehetjük a népszínművet azok közé a folytatás nélkül maradt kezdetek közé, amelyekben a mi fokozatos fejlődést nem ismerő, ugrásokban haladó szellemi életünk oly fájdalmasan gazdag. Ezért azonban kegyelettel kell viseltetnünk azok iránt, akik egykor a népszínművet felvirágoztatták s Blaháné kivételes művészetének segítségével a közönség legkedveltebb műfajává tették. Ezek közé tartozott Almási Balog Tihamér is. Nem volt vérbeli író, inkább tehetséges dilettáns, de nekünk hálásaknak kell lennünk a dilettánsok iránt, mert régi irodalmunk javarészben a dilettánsok irodalma s még mai sem egészen mentes ettől a tulajdonságtól. a Almási Balog Tihamér a hatvanas években kezdett az irodalomban szerepelni s csak természetes, hogy őt is magával ragadta az akkori irodalmi élet áramlata, amely majd minden tehetségesebb írót és sok tehetségtelent is, a drámaírás felé terelt. Eleinte társadalmi vígjátékokkal próbálkozott vidéki, majd a budapesti színpadon, de hamar rátalált a maga terére, a népszínműre. Egyik oszlopa lett a Népszínház régi műsorának s nevéhez több zajos és egy valóban értékes siker emléke fűződik. Blaháné volt akkor a magyar színpad uralkodó csillaga, neki írta a szerepeket Almási Balog Tihamér is s művésznő és író kölcsönösen sok sikert szereztek egymásnak. A «Borsáné Marcsája», «Czigány Panna», «Sári néni» stb. akkor sok jó estét szereztek a Népszínház közönségének. «A tót leány» pedig, mellyel az iró 1883-ban a Népszínház ezer pályadiját nyerte el, annak az időnek frankos egyik legkomolyabb színpadi sikere volt. Vidéki színpadokon ez a kedves, meleg hangulatú, eleven menetű darab ma is műsoron van, a mint hogy a nyolczvanas évek népszínmű-irodalmának egyik legmaradandóbb darabja. Irt akkoriban Almási Balog Tihamér néhány társadalmi vígjátékot s egy sereg novellát is, melyek ma már elfeledett dolgok ugyan, de az akkori irodalmi termelésnek színvonalán állottak s tetszésre is találtak. Az utolsó évtizedben a sok sikert ért jeles iró csaknem teljesen visszavonult az irodalomtól. Idejét teljesen orvosi tevékenysége foglalta el. Mert polgári foglalkozására nézve, atyja, az egykor híres Almási Balog Pál példájára orvos volt, és pedig homoeopata, ennek az iskolának egyik legjelesebb képviselője hazánkban. Több homoeopata irányú orvosi munkát is adott ki. Utóbbi időben emlékiratainak megírásával foglalkozott; ezekben a régi magyar irodalmi és színházi életnek sok becses emlékét őrizte meg az elfeledéstelkenységet. Az országgyűlésen is sokszor felszólalt a szabadelvű párt padsoraiból. Nem volt népszerű szónok, de beszédeinek mindig volt magva s a közpálya komolyságának átérzése vezette. A mint hogy egész életében az igazi tudás erkölcse vezette, a ki a tudományt s általában a közszereplést komoly és szent dolognak, nem pedig világi ambicziók eszközének tekinti. Ugyanabból a kőből volt faragva, mint a többi Ballagiak. A ki közülök eddig férfikort ért, mind ugyanazt a pályát futotta be : mind a három Ballagi a tudományos téren munkálkodott s munkálkodik, mind a háromból főiskolai tanár, akadémiai rendes tag és országgyűlési képviselő lett. Olyan országban, ahol senki se folytatja az apja mesterségét s ahol az apák érdemei a fiúknak csak a könnyebb boldogulás eszközei, nem pedig a komoly munkára sarkaló rugók, — ez sem utolsó érdem. ALMÁSI BALOG TIHAMÉR: 1838—1907. A KLOTILD MÁRIA FŐHERCZEGNŐ EMLÉKÉRE EMELT KÁPOLNA A MARGITSZIGETEN. AZ OSZTENDEI SAKKVERSENY. Ilyenkor, a nyári hónapokban van a sakkozásnak a főszezonja. Ez időtájt szokták rendezni a nagy nemzetközi sakkversenyeket, amelyeken az egyes kiválóbb mesterek mérkőznek egymással. Ezeknek