Vasárnapi Ujság – 1907
1907-08-18 / 33. szám - Tavasz. Elbeszélés. Írta Krúdy Gyula 658. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
658 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 31. SZÁM. 1907. 54. ÉVFOLYAM. szólóra nézve, mert világosan látszik ebből hogy ő is őrült. Klementy azonban jót állt a Bubenyik józan eszéért. — De isten nem őrült az, hanem hunczut. Ha egy kicsinyt pultos, szereti az urat kigúnyolni. A Kopereczky bárók ugyanis azzal szoktak dicsekedni, hogy valamelyik ősük, valamelyik régi királyunkat, már nem tudom melyiket, a keresztvízre tartotta s hogy akkor adósodtak el. •— És hát igaz volna az ? — Isten tudja. Nehéz volna az ellenkezőt bizonyítani. A Padák eset miatti zavart taktikai czélokra akarta használni az alispán s figyelmeztette Kopereczkyt, hogy teremtsen csöndet, hátha most sikerülne szavazásra bocsátani a kérdést, a mikor vagy tíz tót szavazó künn van, a szavazás kimondása után be lehetne zárni a terem ajtókat s a statutum sorsa biztos lenne.— így is biztos — felelte a főispán nyugodtan, de azért rázni kezdte a csengetyűt. Ugyancsak meddő fáradtság volt. A csengetyű szava elveszett, mint a légyzúgás a kovácsműhelyben, mikorra meg a zaj kezdett már veszni, addigra felállott szólásra a szász Wolf Rudolf, a bontóvári téglagyár tulajdonosa német nyelven kezdte támadni a statutumot. Alig jutott el öt-hat közmondatig, már a tótok is visszatértek, fenyegető gesztusokkal. Mindenki kíváncsi volt, mi újság, mi lett Padákkal? Lassankint fülből-fülbe szivárgott, hogy semmi nevezetes se történt, nincs baja, hála Istennek (ezt a tótok tették hozzá), csak egy kicsit megijedt, és mindjárt itt lesz, mihelyt átöltözik, az «Aranygolyó»-nál, a szobájában. Valójában pedig igen otromba csiny történt, — kiáltozták, — éretlen merénylet a szólásszabadság magasztos elve ellen, még pedig orvul, hátulról, amennyiben valami gazember egy galambtojás nagyságú jeget csúsztatott be hátul a szónokló tiszteletes úr inggallérja mögé, a mely hirtelen leszaladván a meztelen hátgerinczén, olyan rettentő érzést keltett, mintha hideg, éles pallos-pengével egyszerre ketté szelnék a testét. Nem csoda, hogy a szegény tiszteletes annyira kijött a sodrából . . . Hanem isten nem maradhat ez példás elégtétel nélkül. (Folytatása következik.) TAVASZ. Elbeszélés. — írta Krúdy Gyula. Az altábornagy szokása szerint egész délelőtt a piaczokat járta. Csak délfelé vetődött haza egy kis csomagocskával a kezében, amelyben a szezon ritkaságai voltak: spárga, új hagyma, földi eper és néhány galyacska rózsaszínű almavirág. Még erős tél volt, a Mester-utczán gyakran száguldott végig a havas förgeteg és az altábornagy folyton a piaczokat, a kereskedéseket; járta tavaszi eledelekért, — mert a tavaszt óhajtotta. Egyebekben nevezetes volt ő arról, hogy még tényleges tábornok korában sem reszelte a fáradtságot, hogy egy őszi baraczkért bekóborolja az egész várost. Amióta pedig nyugalomba ment, egyéb dolga sem volt többé, mint a piaczok újdonságait, a csemegekereskedők kirakatait számon tartani. És mert olyan volt a természete, hogy kevésbbé szerette az üvegházban termelt gyümölcsöket, növényeket, mint a természet kis vadonczait, — fenn a Mátra rengetegeiben nem dughatta ki rózsaszín fejecskéjét az első csiperke-gombácska, hogy az altábornagy úr a Mester utczában tudomást ne szerzett volna róla. Megérezte a levegőben, a szélben, amikor vastag orrát fölemelve, néha ily szóval nyitott be lakására . • Nem értem, sehogy sem értem a dolgot... A levegő már oly lágy, oly szelíd és illatos, mint a költők verseiben a szép tavasz, idei csirkének pedig sehol semmi nyoma. Talán nem is lesz az idén ?... Mit gondol Kati ? Kati, az exczellencziás úr régi szakácsnője, aki a hosszú szolgálatban bizonyos katonás magatartásra, előírásos feszességre tett szert, kimérten felelt: — Parancsára, exczellencziás uram... A tavasz valóban késlelkedik az idén. Az altábornagy azután a kalendáriumot vette elő és azt forgatta, tanulmányozta, végül haragosan földhöz csapta. — Azt mondja, hogy tavasz-elő !... Mit jelentsen az : tavasz-elő, ha nem a csirkét jelenti ? Roppant haragudott az altábornagy, ha tőle függött volna, vasra vezette volna az egész időjárást. Nem kisebb okból, mint abból az okból, hogy csirke nem termett a falusi udvarokban. A spárgát, hagymát és földiepret átadta Kati asszonynak, az almafavirágot az asztalra helyezte és míg a szobában fel és alá sétált, a rózsaszínű virágok útjában mosolyogva nézegettek utána. Akármerre fordította haragos ránczokkal telibarázdált arczát, a virágok mindig utána mosolyogtak. Mintha csak azt mondták volna: «ne haragudj, öreg!» Addig-addig mondogatták, amíg a mély barázdák elsimultak lassan, a lépések nyugodtabbak lettek és az altábornagy úr nagyot sóhajtva a díványra telepedett. — Hát igen, valóban tavasz van... dohogta elcsendesülve. Még nem volt túlságosan öreg ember, de ezüstfehér volt haja és bajusza, mint az aggastyánoké. Ilyen volt már husz esztendeje, de amíg fekete volt, addig sem ismert egyéb földi jót az őszi baraczknál. A nőket, szerelmeket, dorbézolásokat pótolta a szamócza januáriusban, a csík, amit a halászok a zajló Tiszán fognak és a spárga, amelyet gondos kertészek tél fagyában elővarázsolnak. A nőkről különben is nem sokat gondolkozott, kétféle kategóriába osztotta őket. Vannak olyan nők, akik főzni tudnak, vannak olyan nők, akik betegápolók. Hogy másféle nők is volnának a világon, az altábornagy úrnak erre nézve nincs semmi bizonyítéka. Azaz, hogy egyszer, egy kicsi és kaczér özvegy még ezredes korában mindenáron a nyakába akarta magát varrni. Naponta főzött az akkori ezredesnek olyan eledeleket, amelyek még a Nagy franczia szakácskönyvben, — az altábornagy mindenkori legkedvesebb olvasmányában, — sem voltak feltalálhatók. Az ezredes el volt ámulva és csaknem minden nap az özvegynél ebédelt. Ugyanakkor történt, hogy régi sebe, a melyet az olasz hadjáratban szerzett, kiújult és nagy fájdalmakat okozott neki. Az ezredes úgy feküdt ágyában, mint egy villámsújtotta tuskó és már a legroszabbra is elkészült. Enni sem tudott már és hetekig abból táplálkozott, amit a legénye felolvasott neki. A legény ugyanis összeszedte a városi korcsmák étellapjait és azokat vigyázz-állásban és szolgálati hangon felolvasta urának. Az akkori ezredes megtörten figyelt és csak néha villant meg keselyű szeme: — Hogy mondtad? Hideg fogoly afanyával ?... olvasd még egyszer. Tehát már csak így ebédelt az ezredes, a mikor az a bizonyos kicsi és kaczér özvegy bátorságot vett magának arra, hogy a tehetetlen ezredest lakásán meglátogassa és mindenféle jeges borogatásokkal ellássa a megfelelő helyeken. Az ezredes azon az éjszakán mélyen aludt és reggel olyan étvágyat érzett, mintha az egész Nagy szakácskönyvet végig tudta volna enni, de aztán jóllakott egy híg tojáskával. Estefelé, amikor az özvegy ismét megjelent és felrakta a borogatásokat, az ezredes nem mulasztotta el megjegyezni: — Holnap már foglyot szeretnék enni, nagyságos asszony, kérem tehát úgy intézni a gyógyítást. Az özvegy mosolyogva bólintott és másnapra teljesült az ezredes óhajtása: már egy foglyocskával tudott megbirkózni és a legénynek csupán az étlapok alsó részét kellett felolvasni, ahol a sajtok, tészták és gyümölcsök vannak felsorolva. így haladt napról-napra a gyógyítás. Az ezredes ott tartott, hogy a Nagy franczia szakácskönyvből azokat az ebédeket állította össze, amely ebédek a szerző megjegyzése szerint csupán vadászatokon és pusztai összejöveteleken alkalmatosak télidőben. De az ezredesnek már a legzsírosabb oldalas pecsenye sem ártott meg. Midőn az ágyat elhagyta, egy negyed angol urüt ebédelt annak az örömére, — és csak akkor vette észre, hogy az özvegyasszony itt van a nyakán. Az ezredes lovagias ember volt. Nem is lehetett az másképen; a «burazzai hős«, ahogy az ezredest a hadseregben nevezték, köztudomás szerint a legfelsőbb hadúr személyes barátságával dicsekedhetett. A kicsi és kaczér özvegyet, belátta, feleségül kellett venni, aztán nyomban áthelyeztette magát Innsbruckba. Az özvegy ott maradt, ahol eddig volt, mert megtiltatott neki az akkori ezredes után menni, miután eljárása csalásnak minősíttetett. Ravasz fondorlattal kompromittálta magát a beteg hős lakásán, — de egyébként is, az ezredesnek, midőn ismét egészséges lett, nem volt többé semmire másra szüksége, mint a Nagy szakácskönyvre, a női nemet lelkéből megutálta. De nem úgy az özvegy. Az asszony állandóan irkálta leveleit az ezredesnek, amelyekben egészségére figyelmezteti, majd különböző ételek reczipéjét közli vele, amely reczipék a «Nagy»ban nem foglaltatnak. Elolvasta-e az ezredes a leveleket? Nem lehet tudni. Csak annyi bizonyos, hogy nem válaszolt rájuk. Az asszony megunta végtére az egyoldalú levelezést és titokban Kati leányasszonnyal kezdett levelezni. Kati, aki többször volt férjnél, őrmesternél, sőt egyszer gyógykovácsnál is, méltányolni tudta a szalmaözvegy asszony szerelmét és hűségesen és kellő tisztelettel válaszolt a méltóságos asszony leveleire. Utóvégre, a méltóságos asszony, akárhogy vesszük a dolgot, tulajdonképen mégis csak az ő asszonya volna. Kati tudta a szubordinácziót és a távolból épen úgy engedelmeskedett asszonyának, mintha az a konyhán pattogott volna. A heti étlapot rendesen elküldte jó előre asszonyának oda messzi Erdélybe, aki gyakran lényeges változtatásokat tett az étlapon. Máskor egyes ételek elkészítésének a módját írta meg Katinek a méltóságos asszony, és Katinek be kellett számolni a sikerről, amelyet az étel keltett — a «katonai körökben» a mint az ezredest, majd a későbbi vezérőrnagyot titokban nevezték. — Katonai körökben a lencséről álmodtak, — írja egyszer Kati. — Nem tudná a méltóságos asszony, hányféleképen csináljuk meg a lencsét, hogy a katonai körök meg legyenek elégedve, kezét csókolom? Erdélyből terjedelmes levél jött a kérdésre és a «katonai körökben» nem hiába álmodtak azután a lencsével. Erdélyből érkeztek az utasítások a rendezendő nagymosások, nagytakarítások irányában. Erdélyből egészítették ki a házipatikát, ha valami fogyatékon volt. Természetesen mindez a legnagyobb titokban történt. Az altábornagynak, — ez lett, midőn nyugalomba vonult— sejtelme sem volt arról, hogy a «kicsi és kaczér» asszony oly annyira törődik vele a távolból. Vagy ha talán gondolt is valamit magában, a mikor az asztalára kerültek némely ételek, amelyeket hajdanában a kicsi és kaczér özvegy főzött, a midőn még gyanakodni se lehetett csalárd terveire; ha gondolt is magában valamit, — mert a gyomor hálás és nem felejtő emlékező, midőn már a szív régen pergamentté száradt, a gyomorban még mindig visszatérnek az ifjúkori emlékezések