Vasárnapi Ujság – 1908

1908-06-14 / 24. szám - A bűvös erszény. Regény. Írta Krúdy Gyula 486. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek

486 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 22. SZÁM. 1908. 55. ÉVFOLYAM. megejtő s vásárlókedvét fölébresztő kínálás­nak. Ez a falusi vásártér kofáinak naiv túl­zásaitól egész a nagyvárosi áruházak óriási fény­reklámjaiig, mindenütt kiséri az áruk adás-vevését. Kétségtelen persze, hogy ezek a kínálások nem az abszolút igazságszeretet szel­lemében fogantak. Ez azonban csak természe­tes a kereskedelem más természete, sőt szo­ros értelemben véve minden kereskedelem természete mellett. Az a nagy reklám-ellen­szenv, mely Lombartból most egyszerre fel­buzog, nyilvánvalólag nem is egyéb, mint egy másodlagos ellenszenv, mely csak folyománya annak az eredeti antipátiának, mely benne, s általában minden kollektivistában, sőt lehet mondani, minden szocziális érzésű emberben a kereskedelem ellen él. Persze eme megálla­pítás után rögtön ki kell jelentenem, hogy a mai társadalmi viszonyok mellett a kereskede­lemre nagy szükség van. Ha tehát most né­hány látszólagosan kereskedelemellenes mondat fog következni, ez csupán egy a mainál ma­gasabbrendű társadalmi állapot szempontjából értendő. Mert a miképen az antimilitarizmus sem jelenti azt, hogy a katonák egyénileg ká­ros szándékú lények, és úgy nyilvánvaló, hogy az antikommercziálizmus se az egyes kereskedő szocziális funkczióját korholja, hanem csupán az intézményben lát egy túlhaladandó jelenséget. A kereskedelem túlnyomó részben áruközve­títés. Igaz, gyakran lép fel a kalmár mint új területek megnyitója, nem egy heverő értéket visz bele a közforgalomba s így egyenesen szaporítja a gazdasági értékeket. Nemkülön­ben bizonyos tekintetben értékeket teremt az­által is, hogy a nyersterméket vagy árut arról a helyről, a­hol feldolgozatlanul és felhaszná­latlanl hever, elszállítja oda, a­hol feldolgo­zódh­atik vagy elfogyasztódhatik. Végre is, ha egy czikk, a­mely Párisban a raktárban hever, lejön Kolozsvárra, a­hol használati czikké válik ezáltal, bár e czikkben nem ment végbe oly mértékű változás, a­milyen az ipari ter­melést a szó szoros értelmében új értékek te­remtőjévé teszi, tényleg új érték termelődik. Tehát a helyváltoztatás is érték. Íme, oly jó­akarattal ítélem meg a kereskedői működést, a­milyennel kevesen szokták ezt a kérdést tárgyalni. Ha azonban azt a végletes ítéletet, mely a közvetítő kereskedelmet egy teljesen nemtelen, társadalom­ellenes jelenségnek tartja, nem vallom is, magam is értem azt a nagy ellenszenvet, melyet a kereskedelemmel szem­ben egyes termelési ágak képviselői éreznek. Főleg pedig azt, a­melyet a földművelő és a szellemi munkás, czivilizácziónk e két egy­mástól távol eső típusa érez. A földművelő, a nyilvánvaló értéktermelés s a mellett súlyos testi munka embere, azért az aránytalanul nagy jövedelemért neheztel, mel­lyel a keres­kedő nagyon is nehezen konstatálható érték­termelése és testileg ki nem fárasztó munkája jár, a magasabb rendű szellemi munkás ellen­szenve pedig a legtöbb esetben a kevesebb szellemi fáradsággal nagyobb eredményt elérő gyakorlati embert illeti. Ezek az ellenszenvek azonban mind csak burkolt formái egy alap­érzésnek, a­mely a legtöbb emberben, a kis­kereskedőkben talán leginkább él, s ez az ér­zés, hogy a kereskedők­ legnagyobb része, főleg pedig a nagykereskedők, munkájuknak távol­ról se megfelelő pénzértéket tartanak vissza a kezükön átmenő árakon. Leginkább illik ez a pénzkereskedelemre s főleg a börze-jövedelemre. Mindez tehát egy mélyen a mai közérzés­ben gyökerező jelenség. Ha azonban ezen már túltettük magunkat s elismertük, hogy a mai viszonyok közt szükségünk van kereskedésre s nem tudjuk megakadályozni, hogy a keres­kedők nagy része túl nagy jövedelemhez jus­son, akkor igazán nincs értelme annak, hogy ennek a nagy visszásságnak egy aránylag kis nyúlványát, a reklámot sújtsuk haragunkkal. Különösen mikor kétségtelen, hogy a reklám­nak gyakran tömegnevelő, kultúrafejlesztő je­lentősége van. Ha például igaz, hogy a szap­panfogyasztás a kultúra mértéke, akkor az a tolakodó, minden hirdetési oszlopon, minden villamos kocsin virító plakát, mely egy híres szappant belevisz a közönségbe, szintén a kul­túra terjesztője. 8 egy csomó más hasznos pipereczikk vonult be egyenesen a reklám nyo­mása alatt a közhasználatba. Az ásványvizek terjedését, a­mely nagyban hozzájárult az alkoholizmus csökkentéséhez, jobban szolgálta a reklám, mint az orvosi tanács. Bizonyos elnézés a reklámmal szemben és ezért jogos. Mai társadalmi berendezésünk egy organikus termékének, a kereskedelemnek édes gyermeke ez. A­míg az anyát nem teszi fölös­legessé egy új társadalom, addig igazságtalan elverni a port gyermekén csupán azért, mivel ez olykor illetlen, tolakodó, igazi enfant ter­rible. Sz. Z. A BŰVÖS ERSZÉNY. REGÉNY. Irta KRÚDY GYULA. I. Az erszény eltűnik. Az én gyerekkoromban két gazdag ember volt a világon. Az egyik Rothschild, a másik Eduárd Viczky de Viczkó. Lehet, könnyen lehet, hogy még más gazdag emberek is voltak a világon e kettőn kívül, de mi, vidékünkön nem ismertünk másokat. No hisz igaz, hogy Rothschildot se ismertük személyesen, mint Eduárd Viczkyt, de bizonyos, hogy Rothschild nem sokkal volt sze­gényebb Viczkynél. Közmondásos volt a Viczky gazdagsága, pedig ezt a gazdagságot valójában sohasem látta senki. Földjei, erdői, bányái nem voltak Viczkynek. A telekjegyzőkönyvben is csu­pán egy húszholdas kis ősiség emlegette Viczkyt, a­mely birtokocskát már az ősök megterheltek annyira, a­mennyire az épen lehetséges volt. Ugyan mibe került volna Viczky Edének le­törölni a terheket az ősi földről? A legkisebb mellényzsebéből is kifizethetett volna tízszer annyit, a­mennyi Viczkót nyomta. De Viczky nem nyúlt a mellényzsebébe, mert tiszteletben tartotta az őseit.­­ A­mit ők csináltak, jól csinálták ! — mon­dogatta. — Talán pihenni sem tudnának többé a viczkói homokban, ha kamatokat nem kel­lene fizetni. így beszélt Viczky Ede és körülbelül ez jel­lemezte őt legjobban. Minden úgy volt jól, a­hogyan addig volt. Sohasem változtatott azon, a­mit egyszer elhatározott. Nem azért, mintha különösen szilárd karakter lett volna, a­ki meg­állott sarkain az élet változatai közepette. Nem, Viczky Ede korántsem volt szilárd karakter, lustasága és makacssága vezette őt minden lé­pésénél. Nem engedte még csak a házát sem tataroz­tatni, mert ha a viharnak úgy tetszik, hogy egy szép napon leszakítsa a zsindelytetőt, ám tegye azt a vihar, Viczky Ede még a viharral sem törődik. Pedig építhetett volna magának kastélyt, a­milyen talán még a világon se volt. De Viczky nem akarta. Lehetett volna a legelső úr a vármegyében. Mindenki tudta, hogy könyörögve kérték, vál­lalná el a főispánságot, de Viczky nem ült a főispáni székbe. Még csak kamarás sem akart lenni, pedig abban az időben a vidékünkbeli urak csupán ezt a méltóságot tartották olyannak, a­mit a királytól elfogadhatnak. Elfogadják, mert jár nekik. «Dukál nekünk a kamarásság !» -mon­dogatták, mert a féltuc­atnyi nemes ősön kívül mindegyik akár harminczhárom őst is fel tu­dott volna sorolni. A­mikor már a legfiatalabb vármegyei al­jegyző is beadta folyamodását a kamarásságért, Viczky szégyenkezve kiáltott fel: — Nem érdemes, hogy az embernek ősei legyenek! Ki és mi volt tehát ez a Viczky, a­ki már olyan büszke volt, hogy még arra sem volt büszke, hogy ősei vannak ? — kérdezheti a nyájas olvasó. Ki is volt hát Viczky? Tulaj­donképen semmi és senki se volt; egy­szerű köznemes ember volt, a­ki állítólag a ne­vét sem tudta helyesen leírni, de volt neki egy erszénye, a­mely kifogyhatatlan volt. S ezzel mindene megvolt Kifogyhatatlan erszény? Ilyen is volt a vilá­gon? Bizony volt. Mintha az ezeregyéjszaka tündérregéi eleve­nednének meg, a midőn a Viczky Ede erszé­nyéről írok. Félig legenda volt az, félig való : az erszény mindig tele volt ezüsttel,­­arany­nyal. Nagy zöld selyem erszény volt az, a­mi­lyent a lovagkorban hordoztak az urak a dere­kukra kötve. Hímzett bársonyszalagok erősí­tették az erszényt a Viczky derekára és az­ erszénybe aranyfonállal volt belevarrva a Vicz­kyek czímere, a koronás medve. Volt annak az erszénynek tán tíz rekesze is, bizonyára telve valamennyi kincsekkel, aranyakkal. A sok használatban megkopott, elrongyolódott az er- A MENYASSZONY NŐVÉREI MINT NYOSZOLYÓ-LÁNYOK. LAKODALOM FRIGYES FŐHERCZEG CSALÁDJÁBAN. — Jelfy Gyula fényképe.

Next