Vasárnapi Ujság – 1908
1908-09-20 / 38. szám - A bűvös erszény. Regény. Írta Krúdy Gyula 767. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
38. SZJIM. 1908. 55. ÉVFOLYAK. VASÁRNAPI ÚJSÁG 767 adni a fiatal királynénak, hogy egy császárnénak már mégsem kellene ilyet tenni! . . . Bosszantotta is ez a dolog meglehetősen Erzsébetet s Bécsben azontúl nem is sétált egyedül soha sem . . . Orczy báró szokta volt elbeszélni «english officerünknek azt az epizódot, mely a királyné nemes lelkét kitűnően jellemzi. Erzsébet ugyanis egy napon Bécs utczáin sétálva kíséretével, néhány kisebb ezüstpénzt dobott egy öreg koldusnak. Valamivel később egy rongyokba burkolt, de feltűnően csinos arczú kolduslányka vetődött eléje. Ennek már egy aranyat adott a királyné. Egyik udvarhölgyének nagyon furdalta az oldalát ennek tapasztalása s nem is késett ez iránt kérdést intézni: — Felséges asszonyom, mi az oka, hogy ennek a kis leánynak sokkal többet adott, mint az öreg koldusnak ?! — Én előttem, — válaszolt a királyné, — mindig nagyon rokonszenvesek a csinos arczú gyermekek s nagyon szeretek minden dolgot, ami szép ! Az angol író egyszer Baden-Badenben találkozott vele, mikoron a királyné legfiatalabb leányával, Mária Valériával a parkban sétálgatott. Az angol tiszt a lehető legnagyobb tisztelettel üdvözölte a szép asszonyt, — ez pedig egy kecses meghajlással fogadta a köszöntést. Nem csekély megelégedettséggel jegyzi fel írónk, hogy az «empress» ez alkalommal nem emelte a legyezőjét az arcza elé, mint azt egyébként tenni szokta hasonló esetekben. Minden angol sportember előtt köztudomású, hogy néhai királynénk kitűnően tudott lovagolni. Elsőrendű lovas volt. Ezt maga az ismeretlen «english officer» is készségesen elismeri, sőt bizonyítja is Middleton nyomán, aki neki valamikor sokat beszélt Erzsébet királynénk e nemű sportszenvedélyéről. Ez a tiszteletreméltó angol gentleman csodálattal vegyes lelkesedéssel szokott megemlékezni arról, hogy mikor ő egy udvari vadászat alkalmával Erzsébetet kalauzolta , valósággal a háta borzongott egy-egy olyan lovas «salto mortale»tól, amelyet, akár tetszett, akár nem, neki is meg kellett tenni a királynéval együtt. Pedig hát maga Middleton sem volt holmi vasárnapi lovagló. A hidegvérű angliusok is ámultak Erzsébet királyné bámulatos idegzetén. Még egészen serdülő korában, a mikoron virágzó tavaszát élte Sissy, — pompásan tudott cziterázni. Tudvalevő, hogy Istenben boldogult atyja, a nagytehetségű Miksa, bajor herczeg, elismert cziterajátékos volt a maga idejében s még jól ismerik egyik-másik dalát, a melyet cziterára ő maga komponált. Orczy Bódog báró gyakorta emlegette a mi ismeretlen angol írónk előtt, hogy ő számtalanszor játszott együtt cziterán a szépséges, fiatal Sissy-vel. A «recollections» szerzője különösen jónak látja hangsúlyozni, hogy Erzsébet nagyon jól tudott magyarul. Zsoldos Benő: A BŰVÖS ERSZÉNY. REGÉNY. (Vége.) Irta KRÚDY GYULA. VI. Az erszény megjelen. A viczkói nádast a déli szél csókolja és a hold magasan úszik az égboltozaton. Júniusi éjszaka van, amikor a tavasz ölelkezik a nyárral és a föld díszbe öltözködik, mintha a régi görög istenek látogatását várná. Éjjel szerelmes lovagok nyargalásznak az erdőségekben és a déli szél végigcsókolja a föld arczulatát. A nádasban két alak törtet előre. A vadmadarak riadva menekülnek az éjjeli látogatók elől. A hold hol eltűnik valami felhőrongy mögött, hol újra megjelenik. A nádas mélyében bús hangján megszólal a bölömbika. A keskeny csónak, amely faderékból van vájva, mint amilyen csónakon az ősemberek jártak, parthoz ütődik. A csónakban ülők kiugranak és leteszik a hosszú csákányokat, amelyekkel idáig a csónakot kormányozták a nádvilágban. A hold megvilágítja a viczkói vezérhalmot. Csak most látszik, hogy tulajdonképen mekkora a vezérhalom. A hold kétes világánál szinte akkorának látszik, mint a tokaji hegy. A csónakosok megkerülik a halmot. — János bácsi, mondja Viczky Gábor, maga bizonyosan tudja az utat erre? Blasik János egy táskát czipelt a kezében és nyugodtan lépked: — Csak arra tessék menni, a merre én igazítom. Jártam én itt megdicsőült urunkkal elégszer. Szeretett a halottakhoz járni. A vezérhalom egyik oldalán erős tölgyfaajtót találni, a mely a földbe vagyon építve. — Itt volnánk, mondja Blásik és lerakja a táskát. Viczky megpróbálja az ajtót felnyitni. Be van már ennek rozsdásodva a zárja, nem nagyon nyitogatják, nem korcsmaajtó az. Blásik János kinyitja a táskát és mindenféle lakatos-szerszámokat vesz ki a táskából. Blásik érti a lakatos-mesterséget. Egy-kettőre feltárul az ajtó és az ajtónyíláson át olyan levegő áramlik ki, hogy az éjjeli lovagok visszatántorodnak. Blásik befogja az orrát: — Nem is hittem volna, — mormogta, — hogy a Viczkyek is olyanok, mint a többi halottak. De csak egy darabig tartja vissza a látogatókat a sírbolt-szag. Lámpát gyújt Gábor és határozott lépésekkel belép az ajtón, a hosszú, földalatti folyosóról, és melyet ezeresztendős szarufák támasztanak. Elásik hűségesen ballag kis gazdája nyomában és zörögnek kezében a lakatos-szerszámok. A földalatti folyosó széles teremben végződik. A levegő kiállhatatlanul fojtó és a kézi lámpás csak a körvonalait mutatja a sírboltnak. Az alátámasztott földben lyukak látszanak, amelyekből koporsók vége látszik. Számtalan koporsó van a földben. Viczky megszámolja a koporsókat. Huszonötöt olvasott. — Az őseim, — mormogja. — Aludjatok nyugodtan! Elásik a fejét csóválja: — Nincs ám ezekben a koporsókban halott, — mondja. — Mikor megdicsőült urunk a sírboltot berendezte, csupa üres koporsókat rakatott a falba. A koporsókra ráírta, hogy az Viczky Gáspár, amaz Viczky István, Viczky Kelemen... Hiszen az mindegy, hogy az ősök valójában itt vannak-e? A fal mellett hosszú diófa-koporsó feküdt. Blásik levette a kalapját: — Ebben fekszik Viczky Eduárd! — mondta meghatottan. Gábor reszketve nézett a koporsóra és azt gondolta magában, hogy ha van élet a túlvilágon, akkor az apja most nagyon haragudhatik reá: — Nyisd fel, Blásik, a koporsót, — mondta és a hangja remegett, Blásik János engedelmesen szedte elő a szerszámait. Kopogott a koporsó fedele, nyikorogva engedtek a zárak, csavarok. Blásik minden erejét megfeszítve leemelte a koporsó fedelét, aztán hörögve takarta el az arczát. — Kegyelem, — ordította. A koporsóban Viczky Ede feküdt zöld selyem díszruhájában és a keze össze volt fonva mellén. Úgy feküdt ott nyitott szemmel, mintha élne . . . Mintha épen az előbb feküdt volna bele a koporsóba, hogy a szentségtörőket megtréfálja. — Atyám! — kiáltott fel Gábor és térdre hullott. A halott mozdulatlanul feküdt és nem látszott törődni azzal, ami körülötte történik. Blasik János felkapta a lámpát és a halott arczába világított. Az arcz ép volt és nyoma sem látszott rajta a pusztulásnak. Valami bús, szenvedő kifejezés ült az arczon, mintha valamin nagyon szomorkodna a halott koporsójában. Blasik János mélyen meghatva, könnyes szemmel áll a halott lábánál, míg Gábor hirtelen elhatározással a koporsó mellé térdel és minden tagjában reszketve szétfeszíté a halott összefont kezeit. Szétnyílt az aranyzsinóros Zrínyi és a kabát béléséből a lámpa világosságára kerül a keresett, várt, álmodott zöld selyem erszény. Már ott van az erszény a Viczky Gábor kezében. Ujjai őrületes markolással fogják át a zöld selymet és talpraugorva eszeveszettként fut kifelé: Tudtam, hogy itt kellett lennie! — hörögte. Mintha ezer ördög üldözné, végigfut a folyosón és a szabadba érve, olyan tekintettel néz körül, mintha a poklok mélyéből szabadult volna. Az erszényt a kebléhez szorítja és lihegve figyel a néma éjszakában. Sehol semmi hang, csupán a föld mélyéből hangzanak tompa kalapácsütések. Blásik János szegezi a koporsót a föld alatt. Perczek múltak el, amíg világosság tűnik fel a föld mélyéből. Blásik János meghatottan lehorgasztott fejjel lő kifelé : — Nagyot vétkeztünk, kis gazdám... A halott nyújtogatta kezét az erszény után. Bánom is én, — felel hideglelősen Viczky. — Menjünk, minél hamarább legyünk távol e helytől. Még utánunk jó az apám. A csónakra ülnek és órák hosszáig küzdenek a sötétséggel, az útvesztő nádassal. Már a hajnal nyújtogatja rózsaszínű ujjait, amikor partot érnek, a hajnal első világosságánál Viczky előveszi a kebelébe rejtett erszényt. Reszkető kézzel forgatja jobbra-balra. Ez, ez a legendás bűvös erszény, amelyből az atyja két marokkal szórta az aranyat! Most végre meg lehet fejteni az erszény titkát. Napfényre kerül minden . . . Valami zizeg az erszényben. Ahá, ez lesz az a milliós bankjegy, amelyről Zathureczky beszélt. Felnyitja az erszényt és összehajtogatott papírdarab hull ki belőle. Reszkető kézzel kibontja és megismeri a papiroson az atyja írását: «Minden törekvésed hiú, szegény maradsz, te jó fiú; a pénz volt életem átka, szegénység élted boldogsága.» Viczky eltakarta a két kezével az arczát. Megtörten, kétségbeesetten mormogta: — Üres volt az erszény. Blásik nyugodtan bólintott a fejével: — Tudtam . . . Megmondta a halott. * Régen volt olyan kavarodás a világon, mint amikor a bűvös erszény megjelent. Viczky Gábor nem titkolta a dolgot. Legelsőbben Viczkyné és Melanie szereztek tudomást az erszényről és annak tartalmáról. Viczkyné halálsápadt arczczal hallgatta végig az éj történetét, aztán vállat vont.— Tudtam, hogy egyszer kiderül az igazság. Gábor magánkívül kiáltotta: — De hát hol vannak a milliók, amelyekről az emberek beszélnek? Viczkyné bánatosan mosolygott: • — Azt elvitte az ördög. Te csak keresd, fiam, tovább. Hátha megtalálod. — Fel fogom találni! — ordított magánkívül Viczky Gábor.