Vasárnapi Ujság – 1909
1909-08-01 / 31. szám - A Prakovy-kisasszonyok hozománya. Elbeszélés. Írta Krúdy Gyula 647. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
31. SZÁM. 1909. 56. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 647 ájult. Színházban ezt a jelenetet sokszor megújrázták volna. No de — kivételképen — még az a bizonyos hév is konstatálható. Egy bájos barátném félcipőben járta egyizben áprilisi tavasszal a gyönyörű gólyahíres mocsár szélét, ahol már sneffeztem. Sárga barázdabillegetőt akart lőni, hogy kitömesse. (Ilyen czélra még ez is szabad egy szép asszonynak.) Egyszer aztán hallom, hogy pukkan a puskája. Az év innenső partján, ahol én voltam, egy kis billegető vergődött. Hiába kiabáltam, hogy tessék nyugodtan várni, majd én odamegyek a nagy bagariámban s felemelem a szegény «áldozatot», semmit sem használt az. Őnagysága beleszaladt csak úgy félcipőben, a czuppogó sárba s lihegő lelkendezéssel maga ragadta fel ártatlan kis halottját. Amikor egyszer megkorholtam, mert puskája csövét egy pillanatra a kocsiba fogott a lovak felé tartotta, ezzel békített a lovak humoros tulajdonosa: «ej, egy sárgával több vagy kevesebb! hadd passziózzék őnagysága !» Füllenteni? No, azt ők is tudnak: a vadászó asszonyok. Egy kezdőnek közülök meg volt tiltva, nehogy mind a két csövet megtöltse, minthogy egy töltött csővel sokkal kevésbbé veszélyes a puska. Egyszer feltűnő gyors egymásutánban hallok két lövést a fák között. Odasiettem. Megkérdeztem: — Nagyságos asszony szót fogadott ? Nem töltötte meg mind a két csövet? — 0 nem, dehogy! hogy is gondol olyat? méltatlankodott az én Dianám. Szó nélkül nyúltam a puskájáért, s felnyitottam. Belenéztem a csövekbe. Mind a kettő be volt futtatva puskapor-korommal. De isten ebből mind a két csőből lőttek , itt a nyoma benne. Ott állt előttem szótlanul, lesütött szemmel és pirulva; még a kis ujját is szopta, mint a csínyen ért gyerek szokta. Ilyen bizonyítékra persze nem is gondolt. * Magam pedig, — száz szó mint egy, — nem tehetek róla, — de ahol nő is vadászik a társasággal, ott legszívesebben ő benne gyönyörködöm. Macska vigyen olyankor minden vadászatot. előtt ígértem meg, hogy legközelebb ismét meglátogatom őket. Talán épen a régi nóták hozták eszembe Prakovyékat . . . Vajjon mit csinál Prakovy bácsi ? Termeli még az óriási tököket? Hát a lengyelek a büszkesége — megvan-e még? És a kisasszonyok? Valami magyar atyafiság révén rokonuknak tekintettek a lányok és sokat elbolondozgattunk «anno dazumait», mint Prakovy bácsi mondaná a dátumra, amely nem jut az eszébe. Másnap tehát kiutaztam Prakovyékhoz viczinálison, amely azóta kiépült és a kis a falusi állomáson leszállva, már messziről megpillantottam a jegenyefákat, amelyek sok mindent susogtak nyári estéken — «anno da zumall.» A falu felé ballagva, észrevettem, hogy a toronynak új bádogsisakja van. Meghalt tehát özvegy Simkóné, aki egész életében a halála utáni időre igérte a toronysisakot. A parasztházak garádjai mögött épen úgy ugattak a falusi kutyák, mint akkoriban és a boltajtó csengetyűje megszólalt. A Prakovyék kúriája sárga volt, nem régen meszelhették és a kapubálvány mellett, ahol azelőtt a lengyel szokott leselkedni az átutazó ismerősökre, most is álldogált valaki. Egy zömök, szürkeszakállas, magyarruhás férfiú, aki hosszúszárú pipából pöfékelt és a fején piros házi-Prakovy pedig még egyszer végignézett tetőtől talpig, mint aki nem akar hinni a szemének. — Hát hogy van, Józsi bátyám? — kérdeztem. — Megvagyok . . . Már hogyne is volnék meg. Öregnek se érzem magam valami túlságosan. Egészségem van, jó étvágyam van... Kutyabajom van, öcsém. Azaz hogy a könyvek . . . Azok az átkozott könyvek. No de most ne beszéljünk a bajokról. Isten hozott nálunk. Kár, hogy nem írtál előre. Csak egy kis czédulát. Elég lett volna egy kis czédula . . . Itt tartottuk volna akkor Hajnal Margitot, most már Bráczynét... A múlt héten volt itt a gyerekeivel. . . No, csak emlékezel a Margitkára ? Prakovy József annyit sem változott a tíz esztendő alatt, mintha az a tiz esztendő csak egy napig tartott volna. Nagy vidám szeme és tótos metszésű nevető szája a régi. Csak a szürkés szakállában támadt egy ezüstfehér jókora sáv. Mikor erre tréfás czélzást tettem, Prakovy röviden válaszolt: — A könyvek ! ... De hagyjuk a szomorúságokat. Hogy mért is nem írtál előre? Margitka még most is emlegette a tiszai kirándulást, amikor a vizbe pottyantatok. Kicsit elhízott Margitka. No de ez asszony-szokás. KAMPÓ-ÁRUS A HORTOBÁGYON. — Juszkó Béla A PRAKOVY-KISASSZONYOK HOZOMÁNYA. Elbeszélés. — írta Krúdy Gyula. Nemrégiben dolgom akadt a Nyírségben és miután valamennyi régi nótát végig hallgattam Benczi Gyulától a nyíregyházi Koronában, eszembe jutott Prakovy és a Prakovykisasszonyok, akiknek idestova tiz esztendő sapka volt. Már messziről figyelni kezdett reám és a tekintetében az óvakodó gyanakvás egyformán váltakozott a barátságos érdeklődéssel.— Itthon van Prakovy úr? — kérdeztem. — Itthon . . . Azaz hogy nincs itthon, — felelt félig ijedten, félig mosolyogva a szürkeszakállas emberke. — Attól függ, hogy milyen ügyben méltóztatik. Irodalmi vagy művészeti ügyekben nem található, ezt előre is bocsátom. —• Rokonilag jövök, — nyugtattam meg az öregecskét, aki erre kivette a hosszú szárat szájából és fürgén, vidáman kezdett befelé tessékelni a házba. A nyitott ámbitusról, ahol idáig egy terjedelmes szekrény mögé rejtőzködött a házigazda, vidám kallózás hallatszott: — Kutya a macskával! Meg se ismertelek, kedves öcsém. Ejnye, disznó teremtette, gyengülnek már a szemeim. Pedig már színházi üvegen is néztünk, amióta az állomásról kijöttél. Mi van ma, Laczi bácsi? Miféle sátorosünnep van ma? Húsvét vagy pünkösd? — Semmiféle ünnepnap nincs ma, — felelt örvendezve a furcsa öreg uracska. — Szamár kend, Laczi bácsi, — kiáltozott Prakovy és előlről-hátulról megölelt és végigtapogatta a vállamat. •— sátorosünnep van, mert meglátogatott az én kedves öcsém, Laczi bácsi. Hamar csak, gyerünk csak . . . Azaz hogy fusson előre Laczi bácsi a kisasszonyokhoz a jelentéssel. A kis öreg elszáguldott a ház belsejébe. Négy gyereke van, négy leány. De hát mért nem irtál ? Biztosan megvárt volna. A házban minden régiben. A Prakovy-család tagjai, rokonai, ismerősei integettek felém a fotográfiákról és bizonyára rám ismert a paraván is a kályha előtt, a melyet a kisasszonyok bélyegekkel ragasztottak tele. A szekrény tetején a ládikó, amelybe a szivarvéget gyűjtik az öreg honvédeknek és a szalon-asztalon a «Moderne Kunst» kötete talán ugyanazon a lapon van kitárva, ahol tíz év előtt abbahagytuk a képek nézegetését. A csibukok katonásan tisztelegnek felém a pipatóriumról és biz' Isten, levendula-illat szállong a levegőben. A sarokban a Prakovy nagyapjának a kardja és a földön egy kis kötőkosár, amelynek gombolyagjával egy piros-szallagos kis czicza játszadozik. Egy-két percz múlik el és már jönnek a Prahovy leányai is. (Mindig híresek voltak arról, hogy gyorsan öltözködnek.) Leányfélén inkább meglátszik a változás, amit az idő okoz, de azért a kisasszonyok elég takaros, derék leányok voltak még most is. Miczi, az idősebb, Mária Terézia-alakjával, szenvedélyes, lobogó tekintetével alaposan megbolondíthatna sok férfiembert, kár, hogy olyan erősen rizsporozza az arczát. Anikó viszont a szomorúságra hajló férfiút boldogíthatná. Olyan karcsú, hogy szinte a dereka eltörésétől fél az ember és kék szemében, merengő arczában egy egész álomvilág tükröződik. («Ugyan miért nem is mentek férjhez ezek a leányok?» — vetem