Vasárnapi Ujság – 1909
1909-10-17 / 42. szám - Egy régi történet. Elbeszélés. Írta Krúdy Gyula 875. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
42. SZÁM. 1909. 56. ÉVFOLYAM. ki hálójába kerített áldozata, a különben is gyenge szervezetű, finom érzésű költő életét megmérgezte. Nem csoda tehát, hogy Dayka költészete csupa bú, panasz és szenvedő sóhajtás. Lantján csak egy két húr van, de ezen szívrepesztő hangon játszik. A német költők hatása alatt ír, de szentimentalizmusa nem tanult, érezzük, hogy szíve mélyéből fakadnak síró panaszai. Igazi lyrikus, egyéni, mélabús hangjainak vannak színei, változatai; a formának mestere, egyforma könnyedséggel dalol klasszikai és mértékes rímes, valamint magyar versekben. Jellemző sajátsága Dayka lyrájának, hogy emésztő fájdalma és elkeseredése gyakran gúnnyá élesül; egy pár versében mély szatirai ér mutatkozik. Nyilai félelmesen röppennek nagy eszméinek ellenségeire. A minthogy természetében is nyájas szerénysége, ellágyulása mellett sok dacz és önérzet is volt. Családi bajai miatt elkívánkozott Lőcséről. Ungvárra tették át tanárnak 1795-ben. De ungvári élete már csak haldoklás volt. Erős akarata ideig-óráig győzedelmeskedett gyenge testén, ungvári tanítványai még gyönyörködhettek lángoló, világos előadásában, de nem sokáig. Azt az esztendőt, melyet Ungváron töltött, a halállal folytonosan viaskodva élte le. Meghalt 1796-ik év október 23-ikán. Sírját már 1805-ben se lehetett megtalálni. Munkássága se mint költőnek, se mint nyelvművésznek nem volt korszakalkotó, iskolája is rég letűnt a magyar költészet birodalmából, de nemes rajongása, példaadása méltó az utókor tiszteletére. Gyöngyösi László. VASÁRNAPI ÚJSÁG. ST; EGY RÉGI TÖRTÉNET. Elbeszélés. — írta Krúdy Gyula. Ezt a történetet még a nagyanyámtól hallottam, ő pedig ugyancsak az öreganyjától hallotta. Ki tudja, hány kézen ment keresztül a történet, amíg hozzámig jutott? Toldottak hozzá, elvettek belőle? Minden emberben van egy adag fantázia. A valóság rendesen csak egy piczinyke magocska az emberi történetekben, de az idők folyamán terebélyes fa nő a magocskából, néha meg épen egész erdő. De hát hadd mondom el a régi történetet, mindenkinek a tetszésére bízva azt, hogy annyit higyjen el belőle, amennyit jónak lát. Bergócz, egy felsővidéki falu a történet színhelye, a mely falu még a felvidéken is nevezetes volt arról, hogy csupa nemes ember lakja. Minden embernek megvolt a maga kutyabőre, különböző régi királyok aláírásával ellátva. Lehet, hogy ezek a kutyabőrök értek valamit akkor, amikor újak voltak... A történet ideje a tizennyolczadik század, nemsokára azután, hogy a Rákóczi szabadságfa arcza véget ért és a fejedelem az ő hűséges híveivel bujdosásba ment. A bergóczi nemesek is ott verekedtek a fejedelem seregében, bizonyosan derék vitézek voltak, hisz a verekedéshez akkor értettek a nemesek. A hadjárat után egyenkint hazaszállingóztak és mint háború után szokásos, kiki utána nézett a saját elhanyagolt dolgainak, miután a haza bajai miatt erre rá nem ért. Egyikmásik elmaradt közülük, ki tudná, merre sodorta őket a háború vihara? Az otthon maradottak vártak rájuk egy darabig, aztán lassan felejtgetni kezdték őket. Elbujdostak vagy elestek valahol? A bergóczi hegyekről leolvadt a hó, a hegyipatak vígan hajtotta a Fehér molnár malmát. Tavasz lett. Ugyan ki gondolna mindig a halottakkal? Csak egy valaki volt a faluban, aki nem felejtette el az ő halottját, az ő elbujdosottját. Egy fiatal leányzó volt ez a bizonyos, Klement Erzsébet, akinek a vőlegényét vitte el a fejedelem. Az öreg klementi Klement Sámuel még olyan faluban sem lett volna utolsó ember, ahol a ládákban nem csupán régi kutyabőröket őrizgetnek, mint Bergóczon. A házát pláne kastélynak hívták, habár a régi történetekben a kastély szó nem fedezi egészen ezt a fogalmat. Lehet, hogy csak épen a födele volt különb a háznak, mint a többi bergóczi viskóké, de az is meglehet, hogy igazi kastély volt az kapubálványokkal és kőkoczkás ambitussal, valamint füstölgő kéményekkel, a melyek mint guggoló komondorok közül a zöld mohával ülték benőtt dupla-franczia háztetőt. A hátulsó udvaron talán kis csikók ugrándoztak és az istállóban fehér kövér tehenek várták a sajtárral jövő piros arczú fejőleányt . . . Vagy talán kopár volt a ház tája és a sovány tehénkék nappal az igát húzták azokon az ördögszántotta földeken, ahol egy ekenyomásnyira gránit sziklában csorbul el az aczél. Hogy volt, hogy nem volt? Ki tudná azt annyi rengeteg idő után kihámozni? Elég az hozzá, hogy a kastélybeli kisasszony még az új tavaszkor is reménykedve tekintgetett ki az ablakon arrafelé, amerre az országút kanyarog felfelé a hegynek. A hegyipatak megújuló zúgása, erdők felöltözködése és mindenféle kedves virágocskáknak a földből való előbúvása nem felejttette vele azt, aki neki a leg-eldrágább volt a földön. Jávorka hadnagyot, aki a fejedelem északnyugati dandárjában szolgált, aztán sok hősi kaland után nyoma veszett. Az öreg Klement, aki összefonta a haját, mint a Thököly hajdúi, — már akkor kezdte az öreg a háborút, — eleinte nem sokat ügyelt a búsongó leányra. Majd felejt, gondolta magában az öreg, a fiatal lány mind ilyenféle. Meg aztán nem is volt mindig búskedve Erzsébetnek. Néha reggel fölébredvén, olyan vidám volt, hogy jókedvével csaknem felvette a házat. Az öreg Klement, akinek nem volt egyéb dolga, mint a sebesült jobb lábát egy kis széken tartani, csodálkozva kiáltott fel: — Ejnye, valami bolondot álmodtál már megint! — dörmögött rá Erzsébetre, akinek nótázása elhangzott a Sejő patakig, vagy tán még tovább is. A leány lesütötte a szemét: — Azt álmodtam, hogy hazajött. Klement legyintett a kezével. — Az bizony majd bolond lesz hazajönni, hogy megfogdossák, karóba húzzák. — Pedig én álmodtam — rebegte Erzsébet. — Lehetetlen, hogy az álmok csaljanak. Hiszen akkor nem volna érdemes felébredni az álomból, amelyben vele együtt vagyok. Bizony, nem nagyon érdemes, — morgott Klement. — Azaz, hogy érdemes bizony felébredni. Itt van a turóczi juhász-nábob fia, a Medveczky Gyuri. Igaz, hogy csak juhászgazda az apja ma is, de nábob, valóságos nábob. Még ő maga sem tudja, hogy mennyi a juhai száma. •— Nem is igaz úton jutott ő kegyelme a gazdagságához. — felelt Erzsébet. — Hisz épen édesapám mondta, hogy nagy zsivány az öreg Medveczky. — Volt, volt... Azaz, hogy a hogyan vesszük. A labanczok elhajtották a juhot juhászszal együtt, ott a hol találták. Nem hajthatták örökké maguk előtt a bégető nyájat, mert egyéb dolguk is volt. Arra való volt az öreg Medveczky, hogy a juhokat pénzért megvegye. A pénz nem béget, nem akadályoz meg a további portyázásban. Medveczky minden juhot megvett. Ha még soká tart a háború, Gácsországtól Bécsig minden juh a Medveczkié lett volna. Okos ember az öreg. Neki nem kellett rablott ékszer, sem egyéb portéka. Csak juh. Az mind egyforma. Jószemű ember legyen, aki a magáét ki tudja a nyájból választani. — Azelőtt másképen beszélt. Szidta Medveczkyt, mint a bokrot, apámuram. — Hiszen most se dicsérem én. Csakhogy, tudod, bolond ember az, aki a vénségére is a háborút keresi. A háború elmúlt, megbénultam bele, a fejedelem úgyse jön már vissza, Medveczky meg első ember lett. Aztán a fia nem ludas az apja cselekedeteiben. Bizony jó volna, ha már nem álmodnál olyan sokat. Akkor is dalolnál, mikor a Gyuri itt van nálunk. Klement Erzsébet elhalványodott. A szívverése is megállott arra a gondolatra, hogy neki hűtlennek kellene lenni a vőlegényéhez, az álmaihoz. Az apák abban az időben nem sokat teketóriáztak a leányaikkal. Férjhez adták ahhoz, akihez jónak látták. Most már csak az a kérdés, hogy a túróczi juhászgazda fia mikor mondja ki, hogy jó lesz neki Erzsébet szomorúan, bánatosan is, majd megvigasztalódik a főkötő alatt. Pedig az csak nem lehetséges, hogy az álmok csaljanak! Hiszen világosan jelentik, hogy Jávorka hadnagy hazajön, itt lesz, talán már itthon is van . . . Be jó volna addig álmodni, amíg igazában hazajön Jávorka, sóhajtotta magában Klement Erzsébet. Aludni, aludni sokáig és csak arra nyitni fel a szemét, hogy előtte áll a várvavárt vőlegény. Nem kellene akkor Medveczkyhez férjhez menni és boldogság lenne az egész élet. Fiatal leányok fohászkodnak magukban ilyenformán, egyenesen lehetetlenségeket kívánván. De Klement Erzsébet, amint e történetből kitűnik, ez egyszer nem kért lehetetlenséget. Alkonyattal még egyszer kinézett az országútra, ahonnan fanatikus hittel várta a vőlegény megérkezését és hűséges kis cselédje, egyetlen barátnője vállára támaszkodva sokáig nézett bele az alkonyatba. A nap már a hegyek sapkája alá világított, a melyek e tájon jókora nagyok, — teremtem, mennyi báránybőr kell azokhoz a sapkákhoz, annyi báránya tán csak a turóczi juhász-nábobnak van, — és lenn a faluban a lábatlan Klebák már elfoglalta helyét a régi malomközön, ahonnan a gyerekeknek, asszonyoknak mindig-mindig ugyanazt az egyet mesélte, hogy mit főztek Kassán a fejedelem konyháján és Bergóczon estére mindenki pástétommal töltött aranyfáczánnal és nyársrahúzott vaddisznóval álmodott. " Nekem könnyes a szemem, nem látok DAYKA GÁBOR SZOBRA UNGVÁRON. NémetM J. fénykép".