Vasárnapi Ujság – 1911
1911-05-21 / 21. szám - A téglási toronyóra. Elbeszélés. Írta Móricz Pál 422. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
VASÁRNAPI ÚJSÁG. 21. SZÁM. 1911. 58. ÉVFOLYAM. iránt, hallgattam csupa irgalomból, gyöngédségből. — Nem sokat törődöm a gyöngédségével, az irgalmával! Nagyon sokat mondott, vagy nagyon keveset. Mindent el kell mondania, Maurice. — Tudja meg hát, hogy túlzottnak tartom a barátságát egy olyan férfi iránt, aki szép csendben kijátszotta magát. Oh ! néhány nap óta furcsa dolgokat hallottam róla ! Maga azt hitte, hogy ő a maga magas szellemi képességeit bámulja és büszkeségének hízelgett az a gondolat, hogy meg tudta hódítani ezt a minden nőnek ellentálló hőst és örömmel gondolta, hogy ez az ember szerelemmel szereti magát. . . Szegény Hellé ! az élet a maga nevelését a kárára fejezi be. — Mit tud? Beszéljen ! — Sajnálni fogja, hogy annyira sürgetett. Várni akartam és csak későbben világosítottam volna fel. — Beszéljen, követelem! — Nagyon naivnak kellett lennie — ami menthető, sőt nagyon becsületére válik a korában, — hogy észre ne vegye, hogy a vagyonára áhítoznak. Meg kellett erősíteni a filantropikus intézményeket és a «Társadalom jövőjét» De mindez még semmi sem lenne. Genesvrier Antoine nagyot vétett maga ellen, mikor bevezette magához Lambault Mariét, a kedvesét és a gyermeket, akit nem ismert el. Felhő borult a szemeimre. Éreztem, hogy az idegeim megmerevednek, a vérem megfagy, de valami ellenállhatatlan érzés által az eszem, a szívem, az ösztönöm ellent mondott: — Lehetetlen! — Maga az egyedüli, aki mit sem tudott erről a viszonyról. Lambrault Marie megosztotta a kegyeit Genesvrier és Florent Louis között. Mondták nekem és én hiszem. Ami a gyermeket illeti . . . — Antoine képtelen arra, hogy engem gyáván megcsaljon. Nem akarok kételkedni benne. — Győződjék meg a szavaimról vizsgálat útján. Olyan meggyőződéssel, olyan diadalmasan beszélt, hogy egy pillanatra megrendültem. Clairmont látta, hogy elsápadok, fuldoklok, közel vagyok a zokogáshoz. Nem uralkodott többé a haragján . — Annyira megzavarja ez? — szólt a csuklóimat megragadva . . . Oh, nem csalódtam hát! Maga szerette, maga szereti őt! — Én? — Igen, maga szereti. De minő leány maga? Szereti ezt a szép urat, ezt a kitűnő emberbarátot, a lángeszű írót, a vértanút! . . . Nőül kellett volna mennie hozzá, Helló ! Felháborodva utasítottam el : — Nem hiszek magának, nem akarok hinni! Aljas dolog, amit tesz. Távozzék innen ! De Maurice ismételte: - Maga szereti őt... Oh ! minő ostoba voltam ! Mindjárt az első naptól fogva ki kellett volna találnom. Csak úgy nyerte a szavait . . . — Nincsenek bizonyítékai . . . nemtelen rágalmakat ismétel. . . Ez nem méltó, nem méltó magához. De Maurice a féltékenységtől és a dühtől mámorosan kiáltotta: — Maga igazán nem válogatós és igazán szégyelnem kellene, — ha nem nevetnék fölötte — szégyelnem kellene, minő vetélytársat helyezett elém . . . Kicsit csábítóbb és fiatalabb is lehetne ! . . . De végre is, maga tudja, minő és mit ér és hogy nem riad vissza az osztozkodástól , ha megfelel magának másodmagával uralkodni a szíve fölött, egy olyan nő társaságában . . . — Hallgasson uram, egy szót sem többet! Nem vagyok többé a menyasszonya, nő vagyok, akit gyaláz. Távozzék innét! — Vigyázzon! Ha elmegyek innét, nem jövök többé vissza. — Távozzék! Távozott, hevesen becsapva maga után az előszoba ajtaját. Hallottam távozó lépteit a kert kavicsos útján. De ahelyett, hogy utána kiáltottam volna annak, ki első álmom roncsait vitte magával, nekem csak egy gondolatom volt, mialatt exaltált sírásban törtem ki: — Antoine nem csalhatott meg ekként . . . Ez nem igaz ... ez lehetetlen! (Folytatása következik.) A HÉTE ÖL. ~ Berlinben egy úr a lovagiasság szabályai szerint megölt egy másik urat, mert ez kölcsönadott neki huszonötezer márkát. Nem az első eset, hogy az adós meggyilkolja a hitelezőjét. De ez a hitelező nem volt uzsorás. Uzsorással nem párbajoznak. És az adós, aki megölője lett a hitelezőjének, már ki is fizette a tartozását, mikor az események tragikus fejlése őket egymással szembe állította. A mag tehát, amelyből ez a megrázó végű véres dráma kikelt, nem volt más, mint a puszta tény, hogy az egyik ember kölcsön adott a másiknak. Ez a minden kriminális árnyalat nélkül való ügylet, barátság vagy szívesség került egy emberéletbe. Egy volt magyar miniszterelnöké állítólag ez a kijelentés. Két biztos mód van arra, hogy az ember elveszítse a barátait. Az egyik, ha megtagadja nekik a kölcsönt, a másik, ha nem tagadja meg. Az első a kevésbbé veszedelmes és kevésbbé megbocsáthatatlan. Mert akinek nem adtam kölcsön, az csak addig haragszik rám, amíg nem akadt más, akitől kapott. Azután nincs miért haragudnia, mert se félnie nem kell tőlem, se fizetnie nem kell nekem. Nem vagyok a hitelezője. De ha igenis teljesítettem a kérését, az eset súlyosabb. Mert vagy nem fizeti meg az adósságot és ez nekem kellemetlen, vagy megfizeti és ez neki kellemetlen. Vagy pedig fizeti is, nem is és ez mind a kettőnknek kellemetlen. Ez a tétel nagyon is gömbölyű ahhoz, hogy föltétlen igazságnak legyen tisztelhető. De a kivétel csak erősíti a szabályt. Sűrűn czitálják azt a mondást, hogy az apró ajándékok szilárdítják a barátságot. Valószínűleg igaz. A nagy kölcsönökről azonban senki sem mert még hasonló állítást megkoczkáztatni. Mert az ajándéknak és a kölcsönnek annál az egy hasonlóságánál, hogy mind a kettőt adják, nevezetesebb és döntőbb az a különbségük, hogy az egyiket nem kell visszaadni, a másikat azonban muszáj. Mégpedig ráadással. Az a kölcsönügylet, amely a két porosz úr között létrejött, baráti cselekedet volt. Az egyik úr, akinek fölösleges pénze is volt, adott a magáéból annak, akinek még a szükséges pénze se volt. És az eredmény mégis ellenségeskedés lett, harag, gyűlölet, összecsapás és halál. Különösnek különös a dolog, de csak a végső kifejlésében szenzácziós. Egyébként ez a különös nem példátlan, sőt nem is ritkaság. Ha fejlemény statisztikát lehetne csinálni róla, hogy még a szívességi alapon adott magánkölcsön is hány baráti köteléket teremtett és hányat szakított el, nagyon kétséges, sőt talán nem is kétséges, hogy ez a statisztika melyik esetnek mutatná ki a többséget. Mi következik ebből? A logika legegyenesebb útján mindenesetre az, hogy a magánkölcsön intézményét vagy szokását el kell törölni, ki kell irtani. De nyilvánvaló, hogy ez nagyobb utópia az örök békénél. Már csak azért is, mert ez se nem intézmény, se nem szokás, se nem divat, se nem rend, hanem helyzetek következése, amely helyzetektől soha semmi se szabadíthatja meg az embereket. Mindig lesznek megszorult emberek és ezek mindig meg fogják keresni azokat, akik hajlandók, vagy megpuhíthatók arra, hogy segítsenek rajtuk. Szó sincs róla, a jutalmuk nem mindig, sőt nem is rendesen az, amivel a porosz hadnagy fizetett az ő barátjának. Nem mindenkit lő agyon az, akit kisegített. De az való, hogy barátból hitelező lett abban a pillanatban, mikor a szívességet megcselekedte és ez a változás nem alkalmas az érzelmi kötelékek megerősítésére. Az következik-e ebből, hogy az ember soha se lépjen adósi vagy hitelezői viszonyba a barátjával? Valóban ez. De ezt a tanulságot könnyebb igazolni, mint respektálni. A kevésbbé terhes szerepről , a hitelezőéről még csak hajlandók lennének lemondani az emberek, de a terhesebb és kellemetlenebb szerep kívánásától annál bajosabb elriasztani őket. Mert a pénz akkor is kellemetlen, ha tartozunk vele, de a legkellemetlenebb mégis csak akkor, ha egyáltalában nincsen. Vajmi kevés emberben van annyi lelkierő, hogy be tudja érni a maga pénzével abban az esetben is, ha nincsen pénze és azoknak a száma se sokkal nagyobb, akik úgy merjenek szívességet tenni azzal, aki kölcsönt kér tőlük, hogy nem adnak neki. Balzac azt írta, hogy a szerelem művészete a szakítás. Sokszor a barátság művészete is — a megtagadás. Mert minden embernek annál kevesebb pénze lesz, mennél jobban szaporodik az adóssága. Az adósság pedig nem olyan áldás, amiből az ember minél többet kívánna a barátjának. Még azért a szerencséért sem, hogy ő a hitelezője. * Budapest főváros most azt a korszakot éli, amikor az adós fizet. Igaz, hogy új adósságból törleszti a tartozását, de ezt nem veszi rész néven az, akinek fizet, aki hozzájut a követeléséhez. És ez most a közönség. E hirtelen nőtt nagyváros lakosságának temérdek követelése volt azokon, a kikre sorsa intézését bizta. Egész sereg specziális baj is sanyargatta. Gyűjteményünk volt a különböző mizeriákból, amelyek szinte tűrhetetlenné tették a budapesti ember életét. Az első törlesztés: a lakásínség megenyhítésére indult akczió volt. Még nincs befejezve, de folyamatban van, aii része körülbelül elintéztetett és gyakorlati eredményei is mutatkoznak. A lakás még mindig nagyon drága. De már van. A szabad költözködés joga élő lehetőséggé fejlődött. Minden háziúr sokat követel, de legalább már lehet válogatni közöttük. Most új kérdés van soron. A harcz egy másik mizéria megszüntetésére. A közlekedési ügyek vonultak az előtérbe. A járművek lettek aktuálissá. A villamos, a taksamérős bérkocsi, az autótaxi és az omnibusz. Az omnibusznak sajátságosan alakult a sorsa Budapesten. Ez a közlekedő szerszám, amely óriási és elsőrangú tényező szinte valamennyi nagyváros: London, Páris, Berlin és Bécs közúti forgalmának lebonyolításában. Budapesten mint egy elmúlt kor primitív életének véletlenül itt felejtett maradványa szerepel. Igaz abban : nem is szerepel. Egy ideig, mintha az lett volna a hivatása, hogy a lassúságon és otromba nehézkességen csúfolódó elmésségnek állandó anyagául szolgáljon. De ez az anyag nem bizonyult kifogyhatatlannak. Az omnibuszról ma már vicczeket se csinálnak. Az élczlapok se veszik többé hasznát. De hogy a közönség és a városi közlekedés érdeke igenis hasznát vehetné, annak nyilvánvaló bizonysága, hogy hiányzik. Ott is hiányzik, ahol nincsen is, sajnos, ott is hiányzik, ahol van vagy legalább is lenne. Budapest külterjesen fejlődött. A város teste nem sűrűbb lett, hanem terjedtebb. A házáradat üres vagy kihasználatlan telkek temérdek szigetét és zátonyát ölelve magába, rettenetes nagy területet önt el. Nagyobbat, mint Páris vagy Berlin. Az ilyen ziláltan szétáramlott város közlekedési fölszerelése drága, vágányos járművekkel szinte lehetetlen. Különösen lehetetlen ott, ahol a közlekedő vállalatok üzleti vállalkozások, amelyeknek a közönség és a városfejlődés érdeke mellett a részvényesek érdekével is kell számolniuk. De közlekedő eszközre szükség van ott is, ahol a villamos vonal építése ki nem fizetné magát. Azok az emberek, akiket a lakás drágasága a város külső részeire szorított, nemigen vannak abban a kellemes helyzetben, hogy automobilon vagy frakkeren járjanak. Nyilvánvaló tehát, hogy igen fontos és igen nagy az a szerep, amelyet az omnibusz éppen Budapest közlekedésében betöltetlenül hagy. Bőségesen itt van az ideje, hogy a tömeges személyszállításnak ez az egyetlen sínektől független, tehát legkönnyebben alkalmazásba vehető eszköze, mint a forgalom komolyan számba vehető szerve reaktiváltassék vagy aktiváltassék akár a maga kezelésébe veszi a főváros, akár vállalkozás kezében hagyja. Mert nem igaz az, hogy az omnibuszok kora lejárt, csak az az igaz, hogy a budapesti omnibusz a mostani kortól formájában és kezelésében a kortól elmaradt. De, mert szükség van rá,