Vasárnapi Ujság – 1911
1911-09-24 / 39. szám - Tull Ödön (képekkel). Gerő Ödön 778. oldal / Élet- és jellemrajzok
VASÁRNAPI ITJSÁG. 778 A kordés ember hosszas rikácsoló hangon kiáltozza be a külvárosi utczákat: — Kaktuszdinnyét, zöldséget, kaktuszt vegyenek ! A belvárosban, a tengerparton és a Móló körül szegényebb asszonyok árulgatják a kaktuszt. Sárga, tojásdad alakú gyümölcse szintén tüskés, íze édeskés, kissé fanyar és nem nagyon kívánatos csemege. De azért a mólón leginkább az idegent csábítgatják vele. — Tessék signori pompás gyümölcs! Tessék megkóstolni ? S mielőtt még választ kapna, sarlóalakú fogas késsel lehántja a gyümölcs tüskés héját és a késsel együtt átadja a kíváncsi nézőnek. A gyümölcsből csurog a sárga lé és a vége mégis csak az, hogy megkóstoljuk. Legelőbb a hölgyek. Elfintorítják kissé a szájukat, de azért, mint modern Évák, odakínálják az uraknak is. — ízleljék meg, nem halnak bele! A gyümölcsárus pedig mindenképen jól jár. Ha nem vesznek is a portékájából, már a kóstolásért is bőséges jutalom jár és a kaktuszos kofa hálálkodva búcsúzik a társaságtól : — Grazia signorina, grazia ! Addio ! Addio ! De nincs olyan édes és ízes gyümölcs az egész napsugaras Olaszországban, mint amilyen édes és kívánatos az a czitrom és narancs, melyet az idegen levelestől, galyastól szakíthat le magáról az élő fáról. A külvárosi kertekben mi is a fáról szedtük a még zöld czitromot és a piros narancsot. A szíves, barátságos kertészt jól megfizettük érte, de azután az útitáskánkba zártuk az illatos, leveles, galyas gyümölcsöt és féltékenyebben őriztük, mint az értékes antik emléktárgyakat. Mert erre a szerzeményünkre voltunk a legbüszkébbek. Hogyne, amikor itthon azzal dicsekedhetett a magyar, hogy saját kezével szakította le a czitrom hazájában . . . Oh te szép, vidám, gyönyörűséges Katánia, de sajnállak, hogy most újra legyűrt örök ellenséged: a gyilkos tűzokádó Etna! Múljon el rólad mielőbb az átok, a bús veszedelem és a nap aranysugaras lángoló hevével térjen mielőbb vissza régi kedved és nézd újra gondatlanul, nevető szemmel a kék szép olasz eget és a mindig mosolygó, ragyogó tengert. Bihari Imre. TULL ODON. 38. SZÁM. 1911. 58. ÉVFOLYAM. TULL ODON. 1&70—1911. Harmincz esztendős korában teljesen kialakult művészi egyéniség volt, negyven éves korában már az élettel is végzett. Minden dolgát, az élet és a halál dolgát, hamarosan intézte el. A művészi békétlenségtől is hamarább szabadult, mint a többi forrongó. Mert megadatott neki, hogy a harmóniára még fiatalon szert tegyen. Még valamelyes objektivitásra is. A plein-air-festészet megnyugodásának egész folyamata az ő lelkületében megismétlődött. A forradalmiság izgalmától a tárgyilagos konstatálás nyugodtságáig végigérezte a plein-air minden mozzanatát. A verőfény foltdifferenacziálásától a felületen való abszolút uralomig plein-air-festés minden izgalmán, minden akarásán, minden diadalán és minden kijózanodásán végigment. A plein-air-festés minden megismerése érte. Nem kapaszkodott bele mások eredményeibe, kész megismeréseibe, hanem végigsietett az egész kialakulás minden állomásán. Körülbelül olyanféle volt az ő művészi kifejlődése, amilyent a szervezet számára a biogenetikai törvény állapít meg. És harmincz esztendős korában elérkezett a plein-air-festés végállomására. Amelyen a verőfény festői vagy már csak konstatálnak, vagy pedig a napfényt dekoratív elemnek vallják. Tull Ödön a dekorálok közé tartozott. Nem érte be a naturalisztikus megállapításokkal, hanem dekorácziós szépségeket komponált a napsugár játékából. És meg volt róla győződve, hogy fölismerte művészete végczélját, s hogy csakis e felé a czél felé kell törtetnie. Harmincz éves korában szert tett erre a nagyszerű beérésre. És élettel és művészettel és önmagával való harmóniát merített belőle. A legigazibb plein-air-festők közül való volt. Nem is a meggyőződés és nem csak a megismerés révén lett azzá, hanem lelkülete, temperamentuma, egyéniségének minden diszpozícziója tette azzá. Neki a verőfény festése erőkifejtés volt. Valaminek a legyűrését, szertelenségben való örömöt, uralomban való gyönyörűséget jelentett. Valami nagyszerű, boldogságos verekedést. A verőfényt beleerőszakolhatta nagy foltfelületekbe s a felületekbe nagy mélységeket erőszakolhatott bele. Erős, robusztus, az erőszak szépségét megértő, de a harmónia nyugodtságát élvezni tudó ember volt. Az ő hatalmaskodó verekedő kedvére épen ez a harmóniamámora békét vert. Nem volt más médiuma, csak a foltot formáló verőfény. Hatalmába fogta, de nem megszelídítetten, hanem teljes szertelenségében. Már ennek a kedvtelésének folytán se válhatott impresszionistává és nem maradhatott meg foltot differencziáló naturalistának. Amaz a verőfénynek lírikusa, emez a TULL ÖDÖN MŰVEIBŐL : SZOMORÚ GYÜLEKEZET.