Vasárnapi Ujság – 1913

1913-03-30 / 13. szám - Dr. Jacobi Samu (arczképpel) 257. oldal / Élet- és jellemrajzok

258 VASÁRNAPI UJJSÁG. 13. SZÍM. 1913. 60. ÉVFOLYAM. hallgattam. Lord Stanley szemközt állt velem, mély szomorúság ült ki arczára, melytől e pillanatban majdnem szépnek látszott. — Igen, jó nagyanyám és Winnie igazán szeretnek. De a többiek! Anyám kicsiny ko­romban csúfnak tartott, nem váltam becsületére, mint a bátyám. Midőn kinőttem a gyermek­szobából, Etonba küldtek. Éveken át, hosszú éveken át szenvedtem ott társaim között és egyetlen egy barátom sem volt. Én nem tudok senkit sem meghódítani, mint Closeburn, vagy mások, nem, én nem értek ehhez. Elég szomorú dolog érezni, hogy szívem szeretettel van tele és hogy mégsem értik meg soha, hogy soha­sem fogok valami ügyes módot találni, hogy ezt kifejezzem, vagy hogy felhívjam rá azok figyelmét, a­kiknek talán én is megtetszhetnék. Mindketten a messzeségbe néztünk, pedig gondolataink jóval közelebb jártak. Meghatott titkos bánata és megértettem, hogy szünideje alatt ez a szomorúsága bírta rá, hogy hozzám közeledjék, igen, csakis szomorúsága és el­hagyatottsága. Gépiesen egy kötet Tennysont forgattam kezem közt. De annyira rajtam súlyosodott a pillantása, hogy megszólaltam:­­— Nem kell kétségbeesnie, lord Stanley, azok kiknek érzékeny a lelkük, mindig többet szenvednek. Irigyje meg, hogy a szív érzelmeit elég elárulni, nem kell ügyes formában muto­gatni, mert finomságainak felismerése úgyis attól függ, a­kinek megmutattuk. A lelki fájdal­makat különben is inkább el lehet viselni, mint az élet egyéb terheit. Elhagyott ifjúságának szenvedései az én tapasztalataimhoz képest csak kicsiségek: nyomorogtam, fáztam, éheztem. Minden velemszületett büszkeségemet meg kel­lett tagadnom, de bármilyen kemény iskolát jártam is ki, mégis lázadozom néha szolgasá­gom miatt. — Nérans kisasszony, többet ne ejtse ki e szót, mert annyira mindenki fölött áll, hogy ilyesmi szóba sem kerülhet. Engedje meg, hogy bevalljam, a­mit mondani fogok: már a hajón rájöttem arra, hogy ön rendkívüli egy teremtés. Önben hatalmas vonzóerő rejlik, melynek itt mindnyájan behódoltunk: atyám, bátyám, sőt egy kissé még anyám is. Nem is beszélek nagy­anyámról, húgomról, sem magamról, vagy má­sokról is, és ha úgy akarja . . . Nyugtalanság fogott el, hogy még mit akar mondani, ezért közbevágtam: — Csak azt akarom, csakis azt, hogy becsü­letesen és békében élhessek e fedél alatt, elérni kívánom, hogy megbecsüljenek, tiszteljenek, igen, ez egyedüli vágyam. — Jól van, kisasszony engedje meg, hogy búcsúzáskor ennyit mondjak. Velem máris el­érte czélját, mert tisztelem és becsülöm, sőt azonfelül. . . Nem fejezhette be mondatát, mert, ha jól emlékszem ijedtemben, hogy vallomás követ­kezik, valami fölényes mozdulatot tettem. Meg­hajolt, kezem megfogta, megcsókolta és eltá­vozott. Még most is érzem ajka forróságát. Mily hosszúnak tűnt fel csókja! Szeress ! mindnyájan ezt mormogják a fü­lembe. Szeress, és ekkor szabad, gazdag, boldog lesz! Hát nincsen a földön egyéb öröm, mint a szerelem? Tudnék szeretni, de van-e jogom hozzá? Elfelejtem, hogy a szegénység örvénye választ el tőlük, de ha eloszlik az álmodozás mámora, szomorúan ülök üres reményeimmel. Szeretni, de hiszen én is tudnék szerelmes lenni, mert nő vagyok, sőt szép és fiatal is vagyok. Bennem is lappang szerelem, ez vonzza hozzám az embereket, ez az én bájosságomnak, de fájdalmaimnak is kútfeje, mert ti férfiak, kik azt mondjátok, hogy szerelmesek vagytok be­lém, nem miattam nyugtalankodtok, hanem csak éreztem. De nem is leszek zsákmányotokká, mert önzéstek visszariaszt, bármennyire is csá­bítanak küzdelmeitek, hogy odaadjam szíve­met annak, ki szeretni fog. Csakhogy nem szerettek, szerelmetek csak önző vágyódás utánam. Deczember 6. Ma reggel öt órakor ébrenlétemben meg­hallgattam lord Stanley elutazásának zaját és nem is tudom milyen kíváncsiság vétetett fel velem pongyolát, hogy kinyithassam a mi eme­letünk halljának azt az ablakát, mely a föld­szintnek kapu bejárójára nyílik. Az előcsarnok ajtaja tárva-nyitva volt, a lépcsők alatt hintó várakozott. A lenyugvóban álló hold és az ív­lámpák egyforma kékes fényt vetnek a kocsira, lóra, a cselédség rizsporos parókáira, a mál­hára, melyet a kocsi mögé szíjjaznak. Miköz­ben keztyűt ölt, lord Stanley a küszöbről pa­rancsolgat. — Kissé balra a málhát,­­Tames. Hozza le szivartárczámat, melyet a dohányzóban hagy­tam, az asztalon. A lovak, elúnva a várakozást és mert a ko­csis rövidre fogta a gyeplőt, nyerítenek és iz­gatottan kapálnak. Most lord Stanley fogja meg a gyeplőszárat, a lovak nekiugranak úgy, hogy az inasnak alig marad ideje a kocsira kapaszkodni. Elment, eltűnt a reggeli ködben, egy kis ideig még ide hallszik a patkócsattogás. Lord Stanleynek tehát csak szivarjai jutottak eszébe, de egy pillantást sem vetett a házra, melyben az a lény él, kinek szivébe oly sok remény mag­ját hintették el szavai. Épen ezért ép oly gyor­san tűnjenek el gondolataimból, mint a­hogy az ő alakjának körvonalai a ködbe­ vesznek. Becsuktam az ablakot és szobám felé tar­tottam, midőn a hall fényhomályában egy alakra bukkanok.­­— Ön az Nérans kisasszony? — Én vagyok — miss Emily.­­— Vallja csak be, hogy legalább­is különös órát választott fésülködő köpenyben sétálgatni A kiskőrösi kaszinó most felavatott Petőfi serlege. A DUNAGŐZHAJÓZÁSI TÁRSASÁG ÚJ SZEMÉLYSZÁLLÍTÓ HAJÓI A BUDAPESTI PETŐFI-TERI ÁLLOMÁSON.

Next