Vasárnapi Ujság – 1913
1913-04-06 / 14. szám - Benedek Sándor közoktatási államtitkár 14. szám / Arczképek, Hazaiak - Dr. Imling Konrád 14. szám / Arczképek, Hazaiak - Dr. Nagy Dezső 14. szám / Arczképek, Hazaiak - Fónagy József a most elhúnyt vadászati író 14. szám / Arczképek, Hazaiak - Hampel József 14. szám / Arczképek, Hazaiak - Lengyel Béla 14. szám / Arczképek, Hazaiak - A csataldzsai harcztérről (5 képpel) 14. szám / Időszerű illusztrácziók - A fővárosi tisztviselők étkezője a városháza egyik folyosóján 14. szám / Időszerű illusztrácziók - A Hamidie török pánczélos hajó 14. szám / Időszerű illusztrácziók - Drinápoly bolgár kézen (képcsoport) 14. szám / Időszerű illusztrácziók - Várakozó török tartalékosok - Anatoliai és albán katonák. Beszédes László rajzai 14. szám / Időszerű illusztrácziók - A Tabán újjáépítésének gipszmodellje 14. szám / Táj- és útiképek; épületrajzok, Hazaiak - A luxus-lóvásárról: Négyesfogat - Díjat nyert fogatok és hátaslovak 14. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság
— A németet, a ki nem tud magyarul: szeretettel magyarosítom; a ki tud és beszél magyarul : annak örvendek; a ki tud és nem beszél magyarul: azt semmire sem becsülöm; a ki szükségtelenül német kommentárral alázza meg a magyar szót: azt elcsapatom ! — Helyes, helyes ! — E szavakkal lepte meg a társaságot egy mellettük termett kocsiból egy ismerős hang. — «Mert Caesar engem szeretett : megsiratom; mert szerencsés volt; örvendek ; mert vitéz volt; becsülöm őt; de mert nagyravágyó volt: ledöftem őt!» — Brutus ex machina! — kiáltott fel nekiderült arczczal Magory. Hancsóh, megszokott udvariasságával, erősen szellőztette kalapját a jeles Shakespearereczitátor előtt. Verpeléti (mert ki lett volna más?) kedélyesen alászolgázva, graciózusan kiugrott a kocsiból, hosszú lábas daczára, és a politikai kéjutasok csézájához lépett. Mert kocsijuk, az ostoba Jóska okos utasításához képest, megállt. — Hát azon a vonaton jött, amelyen mi utaztunk? — interpellálta őt Hancsókné. — Igen, vagyis helyesebben: nem! Én ugyanis, ott szálltam föl, ahol önök leszálltak. Elvégezvén az interwiewomat, röptimet, vasúti füttyektől kisérve, báró Zillern volt kormányelnökkel, Ganóczon, egy állomással az Erdőváros étkező-stáció előtt, leszálltam és az onnan egy negyedórára eső Csanakra kocsiztam, hogy személyesen tudakozódjam a súlyosan beteg gróf Korpády, a főkamarásmester állapota felől. Miután ott gyorsan megvillásreggeliztem , Ő exczellencziájának leánya, Brückenfels herczegnő négy leggyorsabb lábú lován vitetett a vasúthoz, melyet, toronyiránt száguldva, még Nagy-Mezőn értünk utól, hol közvetlenül az elindulás előtt ugrottam fel a vonatra, melyről kegyetek egy két percz előtt szállottak le és mely aztán Gergely huszárt a podgyásszal együtt Német-Hunniába hozta. Most itt vagyok és kegyes engedelmükkel részt veszek inkognitó-járatukban. — Ugyan kérem, ez hivatalos titok, — figyelmeztett e Hancsókné. Hancsóh mintha ezt morogta volna fogai közt: — Asszonyi állat, tollas állat! Együtt, szép titkos expedíczió ! — Titokban tartunk mindent, de tudomásul vesszük, hogy esetleg később méltón felhasználjuk. — szólt Verpeléti, a riporter generális, nyomatékosan, Magory főispán hittságának hódolva. Aztán odaszólt Hancsóknéhoz: — Üdvözlöm nagysádat, mint a remélhetőleg fényes főispáni bál háziasszonyát! A társaság kopott szerény falusi csézája megindult. Verpeléti újdonatúj nyitott bérkocsija, szerényen meglassítva járását, utánuk haladt. — Én bálanya Német-Hunniában? — nevetett Hancsókné. — Ez egyszer maga ugyan roszúl van értesülve ! — Majd meglátjuk, majd elválik! — kiáltott utánuk Verpeléti. — Arra bizony nem is gondoltam, — ragadta meg Magory gyorsan a beszéd fonalát, — hogy hálomhoz háziasszonyra lesz szükségem, s nem valami ismeretlent a városi notabilis hölgyek közül kell erre a tisztségre ad hoc felkérnem. Engedje meg tehát nagysád, hogy a lady patroness tisztét önnek hódolattal fölajánljam ! Hancsók, a férj, csak mozgolódott ülésén. Mintha azt gondolta volna: Micsoda ostoba fölösleges szószaporítás ez megint! — Ugyan ne tréfáljon, főispán úr. Talán azt hiszi, hogy ily hiú aspirációért kísértem el magát. Aztán már csak azért sem fogadhatnám el, mert ez az öltözék, mely csak egy színházi estére volt szánva, nem felelne meg egy bálanya díszes állásának. S hogy kapnék én két nap alatt egy méltó fényes báli toilette-t? Nem, nem, lehetetlen elfogadnom! Hancsóhné még tovább tiltakozott volna és tovább kérette volna magát, ha egyszerre a nyomukban haladó Verpeleti egy: Hohó ! halt! kiáltással meg nem állítja a kocsiját. — Mi az ? — kérdezte Hancsókné meghökkenve. A cséta is megállt. Jóska leugrott a bakról. Verpeléti, szintén leszállva, egy pillanat alatt Magoryék kocsija mellett termett. — Mi baj ? Mi történt ? — kérdezte Magory és Hancsók egyszerre. — Sürgős a segítség ! — világosította fel őket gyorsan Verpeléti, és erre az útjuktól oldalt vagy ötven lépésre eső sűrűségre mutatott, melynek egyik fáján valami munkásforma alak himbálódzott. Lábai alól egy jókora darab kivágott fatörzs volt ellódítva. Magory és Hancsóh sietve követték Verpelétit az akasztott emberhez. Hancsóhnét e látványra szédülés fogta el és az őt a kocsiból kisegítő Jóska karjaiba hanyatlott.— Jaj, a nagyságos asszony elájult! — óbégatott a megrémült inas. — Dehogy ájultam el, csacsi! — E szavakkal pattant fel Hancsókné, kit az ellenmondási véna még a halálból is életre szólítana. — Csak a parfümös üvegét! — volt Hancsók utasítása. Vissza sem fordult, mert a nagyobb baj orvoslásához fogott. Verpeléti damaszezén pengéjű, erős zsebkésével pillanat alatt elmetszette a kötelet a már kékülni kezdő emberfiáról, kinek szíve, bár gyöngén, de mégis dobogott. Ezalatt Hancsókné is magához tért és Jóskától támogatva, odajött hozzájuk az erős szagú illatszeres üveggel. Verpelétinek most első gondolata volt, hogy az útitársaival a földre lefektetett öngyilkos ingét föltépje. Aztán kezdte a szerencsétlen nyakát, melyet a kötél kissé felhorzsolt, gyöngén masszírozni. — Ugyan, hagyja abba! Hisz már bizonnyal kering a vére megint. Erre az akasztott ember mellé térdelve, flakonját annak szaglási érzékei elé tartotta. De a szerencsétlen se nem prüsszentett, se lélekzetet nem vett. Csak a torka kezdett gyöngén hörögni. Ez a széles mellű, csontos alak egy kiéhezett, elnyomorodott koldus benyomását tette. Még mindig meg nem mozdult. Kezei, lábai, amiket Jóska megemelgetett, görcsösen lehanyatlottak. A derék szamár szamaritánus inas dörzsölni kezdte azokat ökleivel. — Eh, mit! — szólalt meg Hancsók. — Más itt a baj. Előkereste ősi, szerémi szilvóriummal töltött úti kulacsát és abból néhány korty folyadékot töltött a szerencsétlen fráter félig nyitott szájába. Ez az igazi életreébresztés . . . A tetszhalott ajkai mozogni kezdtek. Föllélekzett. Eleinte gyöngén, mélyen, aztán hosszan, ami végre egy erőltetett nyeléssel végződött. — Ah, így vagyunk. — mondta Hancsók és újra jókorát öntött emberünk szájába, s kis idő múltán a harmadik adagot is , amiket az mind könnyebben lenyelt. Utána kéjesen megrázkódott egész testében. — Jól esik szegénynek, — szólt meghatva Hancsókné. — Nini, már szemét is kezdi nyitogatni . . . — Megmentettük! — kiáltott föl helyéről kelve, önérzetesen a riporter-generális. Magory Hancsókval és Jóskával az öngyilkost a falhoz támasztva, lassan ülőhelyzetbe próbálták tenni, ami eleinte nehezen ment, de mégis sikerült. Végre szemeit nyitogatni kezdte, majd ajkait szopogatta, félkarját megemelte, mintha a kulacs felé akarna nyúlni. A bölcs hallgató megértette a túlvilágról hazakerült polgártárs óhajtását, odatartotta neki a szilvóriumos csutorát. Most már saját erejéből húzott egy, az eddigieknél nagyobb adagot belőle és saját kezével is elősegítette e műveletet. Ez az óriás korty, mint villám futotta át tagjait. Egyszerre emberré tette. Már lassan fel tudta emelni bal karját, hogy kezével megtörölje a szájába lógó bozontos bajuszát. — Köszönöm alássan, — szólalt meg halkan, szakadozva. — Szívesen, — viszonozta Hancsókné, könnyeit törülve. — Szerencse, hogy csak néhány másodperczig függött, — biztatta Verpeléti. — Csakhogy újra föléledt! — tette hozzá Magory gyorsan. Az ex-öngyilkos akadozva folytatta: — Nem az életemet, a finom italt köszönöm . . . Mert jobb lett volna, instálom, azt a pár fáin kortyot a másvilágra vinni . . . — Mi roszba törte a fejét, szerencsétlen? — kérdezte őt feddőleg Magory. — Mint látták, instálom, fel akartam kötni magamat . . . Odavitt az éhség, a nyomor, a megaláztatás . . . Hancsók csak nem szólt hozzá, de újra megkínálta szilvóriummal. — Egészségükre kívánom!— hálálkodott és még egy utolsó kortyot húzott belőle, de azt már oly könnyedén gyűrte le, mintha sohasem lógott volna azon az akáczfán, melynek árnyékában lebzsel most. Vissza akarta adni az ezüsttel megpatkolt kis csikóbőrös szalonkulacsot, melyből vagy két-három deczi megmaradt a bűvös orvosságból, de Hancsók biztatta, hogy csak tartsa meg. — Köszönöm alássan, jó lesz ma este Szent János-áldásra, a mikor talán több szerencsém lesz . . . — Ugyan mit beszél itt össze-vissza? — szólt Verpeléti gyorsan. No, hát próbáljon lábra állni. Lábra segítették a nyomorultat. A zsíros kalapot, mely ott hevert a gyepen, Jóska előkereste és tulajdonosának kúszált hajú fejére tette. Az egyet nyújtózkodott meg, de aztán összeszedte magát, barázdás, durva kezével végigkefélte színehagyott barna zekéjét, kopott nadrágját, leporozta erősen megviselt tarka zsebkendőjével csizmáit. Aztán megemelte kalapját és összeverte katonásan, úgy, ahogy tudta, a bokáit és így szólt: — Isten áldja meg nagyságos uralmékat. Szándékuk jó volt. — És kezdett kibontakozni az őt közbe-közbe támogató Jóska karjaiból, s a maga emberségéből akart tovább ballagni. De még nem igen ment neki. — Megálljon ! - szólt rá erős hangon Mago 7 . — Ügy van ! Még felvilágosítással tartozik nekünk, hogy mi vitte magát az öngyilkossági kísérletre? — erősítette meg a főispán imperativusát Verpeléti, hivatásos tudási vággyal. — Hová akar menni? Hisz alig tud még lépni? — kérdezte őt részvéttel Hancsókné. — A lábamon alig állok . Mégis szeretnek a lányok dúdolta gyöngén, halkan fogai közt, a bűvös ital éltető, vidámító hatása alatt, igazi akasztófahumorral. De aztán mindjárt komolyan folytatta: — Hová megyek, tetszik kérdezni? Oda keveredem valamely fa alá és megvárom az estét. . . Nincs pénzem revolverre . . . Hancsókné újra könnyeit törülgette, de Magoryt nem hatotta meg az eset annyira. — Azt mondta, hogy a nyomor vitte az öngyilkossági gondolatra. Hát miért nem dolgozott? — Kiszolgált katona vagyok. Boszniából.. . — Hát maga is Boszniában harczolt ? — vágott szavaira érdeklődve, hirtelen Magory. De aztán komoly arczczal rászólt: Boszniából félig megbénulva hoztam el felkarom : egy ellenséges panganét szúrta meg, míg én az enyémet a bosnyák mellébe döftem.