Vasárnapi Ujság – 1913
1913-08-17 / 33. szám - A nők kezében. Regény. Írta Kvassay Ede 646. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
A magyar nyelven való társalgás, akár csak mint előbb a franczia: chic, divat, elegáns dolog kezdett lenni. És így sokkal örvendetesebb, mint meglepő, hogy a Vörösmarty-szobrot a főispánok, a magyar arisztokráczia és hazafias gazdag polgárság nagylelkű támogatása mellett, már a harmadik évben nagy fénnyel leleplezték. A poétalelkű, de azért keménykezű rendőrkapitány, Magyar Kálmán, mint műkedvelő statisztikus azt mutatta ki, hogy a kávéházakban, korcsmákban és az éji nyilvános mulatóhelyeken hánnyal szaporodott a cseh és német muzsikusok, süngerek helyét elfoglaló magyar népénekesek és czigánybandák száma és hogy mennyivel több bekisérés volt utczai duhajkodás, korcsmai verekedés és éjjeli csendzavarás miatt, e különben még mindig eléggé nyugalmas és erkölcsös városban. Ha a német egyszer magyarosodásnak indul: az ősi erényekkel az ősi virtust is örökbe fogadja. Ha nem is a legfontosabb, de mindnyájunkra nézve a legérdekesebb statisztikai adat kétségtelenül az volt, hogy hat év alatt kétszer szállt fel a gólya a némethunniai városi palotára, a főispáni lakáson kopogtatva. Az elsőszülött az fiú volt, a második lányka. A keresztszülők: Lászlóffy és gróf Ladáryné neveit (Pál és Kornélia) kapták. A szerelem ez édes zálogai még szorosabban fűzték egymáshoz a két szerető szivet. A komoly atya és anya még erősebb lélekkel fogta föl hivatását a közéleti, társadalmi tevékenység terén, melyben őket gróf Ladáryné, a «kismama» nagyban támogatta, nemcsak Karád megyében, hanem Német-Hunniában, hol gyakran fölkereste «gyermekeit». Zavreczky, a figyelmes sógor, ki államtitkári czímmel nyugalomba vonult és Bécsbe költözött, onnan pontosan elküldte üdvözlő névjegyeit; de neje, a felejteni nem tudó Hilda bárónő, következetesen ignorálta mostohanővérét. Gróf Várhelyiné sem gondolt többé Magoryékra és Német Hunniára; ő is a császárvárosba ment lakni. Egy kis palotát építtetett ott, a némethunniai emlékezetes rezidenczia helyett, melyet gróf Bodaszéky vett meg tőle. ... De Német-Hunniában nemcsak a magyarosodás jutott lépésről-lépésre előre, hanem a hazafias érzés hatalma is hódított mindenfelé. Még azok is, kiknél az aulikus lojalitás uralkodott minden érzületük fölöttt, kezdték megadni a királynak, ami a királyé és a nemzetnek, ami a nemzeté. Persze hogy a főispán járt elő jó példával és nemcsak a hivatalos királynapi és nemzeti ünnepeket ülte meg, hanem megjelent rendesen a márczius idusán tartott színházi díszelőadáson is, vagy Német-Hunniában, vagy Nagy-Karádon, megyéje székhelyén. Magory nem énekelte ugyan a fiatalsággal, mint talán szerette volna, a Kossuthnótát, de büszke örömtől ragyogó arczczal nézte a tüzes lelkesedést és elnyomott sóhajjal gondolt vissza a verőfényes, délibábos fiatalkori szép napokra, mikor még boldog mindent Váró, örökreményű ellenzéki hazafi volt, mikor őt még: «Lelkem-galambomnak, édes tigrisúrfi-nak nevezték.» Grammatica viva. — Erre csak azt válaszolom, — folytatta szavait gróf Ladáry Sándor a nagykarádi «Sport-klub»-ban, — hogy mit ér a fönnen hirdetett büszke nagyhatalmi állás, a viruló, ragyogó szép világváros, a századvégi magasztos, nyugati kultúra, a csodatevő gépfegyverekkel készen álló, fémágyús, torpedós szárazföldi és vízi hadsereg, melynek létszámát, óriás költségeit folyton emelnünk kell, hogy csaknem beleroskadunk, mit ér mindez, ha lassan kivész belőlünk az erős nemzeti érzés, ha megszűnünk testtel-lélekkel, gondolkozásunkban, tetteinkben igaz magyaroknak lenni ?! Az elmagyartalanodás szomorúbb vég volna, mint az elpusztulás. Mikor Magyországra majd azt mondanák, hogy csak: «volt», de nem «lesz» többé ! Sokat mulasztottak az ősök, még többet az utódok és ezt helyre kell hoznunk. Gróf Vojnovszky Niki, ki a Magory nemzeti törekvéseire czélzó valami kozmoszolita élű, czinikus megjegyzésével provokálta gróf Ladáry lelkes kifakadását, ami bizonyos monoklis, inpertinens arczfintorgatással így szólt: — Engem megillet e keserű szemrehányás, de nem Istenben megboldogult lengyel őseimet, kik nem vonhatók felelősségre a magyarországi százados mulasztások miatt. Gróf Ladáry nem reflektált e szavakra és folytatta: — Mi, a honfoglalók utódai keményen hibáztunk a múltban és most keservesen bűnhődünk vétkes indolenéziánkért. Mér nem követtük annak idején más nagyobb nemzetek példáját, kiknek pedig kevesebb szükségük volt a meghódítottak nemzetesítésére, mint nekünk, ami csekély népességű, különféle nyelven beszélő lakosokkal megáldott hazánkban. A spanyolok spanyollá tették összes amerikai országaikat, úgy, hogy azok nyelvre és kultúrára nézve telivér spanyolok lettek. — Forduljatok tehát ti is — ajánlta gúnyosan Niki gróf — a régi magyar törvényeknél, amiket őseitek, sajnos, nem alkalmaztak, még szigorúbb rendszabályokhoz: a szent inquisiczióhoz, miként a spanyolok . . . — A seniorok, a tüzesvérű spanyol hősök, nem szorultak az inquiziczió kínzóseire, — világosította őt fel Sándor gróf, eszkö Erre a megjegyzésre a még jelenlévő két gavallér mosolyogni kezdett: gróf Keresztessy Andor, ki közeli birtokáról nejével, Ilona grófnővel jött be a megyei székhelyre és egy jelenlevő névtelen sport-gavallér, Niki grófnak a fővárosból érkezett vadásztársa. — Ez a grammatica viva, — lelkesedett gróf Ladáry. — Ha akarod, my dear Niki, tudni, hogy a spanyolok mikép nemzetesítettek : úgy olvasd el nagy koszorúsunk Jókai «A buenosairesi karácsony» czímű elbeszélését. Feleségem, egy valódi női Könyves Kálmán, dugta az útra zsebembe e kötetet. — Mutasd kérlek, — vágott mohón szavába Andor gróf és átvette a díszművet gróf Vojnovszky helyett. Ez egy havannát kért a szivardobozokkal a kártyaterembe átsiető inastól. — Minthogy téged, édes Niki, mint látom, az amerikai szivar jobban érdekel, mint az amerikai novella: engedd meg, hogy én lapozzak benne . . . Ah, megvan ! Halljátok ! «A grammatica viva milyen hatalmasság! A spanyolok meghódították vele egész Dél-Amerikát és még most is uralkodnak benne, mikor már nincs ott se kormányuk, se hadseregük, se főpapságuk, aki áldhat vagy verhet azon a földön. És mi, magyarok, nem tudunk vele hódítani. Hiszen olyan édes tudomány ez : egy csókért egy szó !» — Fölséges, gyönyörű ! — fakadt ki Sándor gróf. — Csakhogy a karádi és némethunniai hölgyek élő nyelvtanában, fájdalom, nincs benne a — csók, — ironizált gróf Vojnovszky. — Grammatica viva, szerelem nélkül: unalmas dolog! Gróf Ladáry és Keresztessy együtt lapozgatták a kötetet. Csak a névtelen és szótalan anglo-hungarian sportférfiú nevetett e szavakra. Ezzel tartozott versenyistálló-társa rosz élcteinek. Niki gróf pedig sport-vadásztársát karonfogta és a szomszédos kártyázószobába vezette. Olvasták azt a szép amerikai novellát Magoryné és a nemzeti érzésű hölgytársaság tagjai is. De azért a spanyol példát nem követték, mert egy csókért egy szó kevés lett volna és százával-ezrével csókjaikat nem osztogathatták, mint a spanyol harczosok. Magory az új tisztújításokat és képviselőválasztásokat is szerencsés kézzel vezette. Karád megyében a három nemzetiségi jelölt elbukott. Bartódzy, a nemzeti politika iránt érzéketlen némethunniai képviselő nem kandidált többé és helyette gróf Bodaszékyt választották meg és vele a kipfelhauserek, kiket már kifliháziaknak neveztek, megkapták megint a nekik annyira inponáló excellenzet. Kormányváltozás volt végüe, mégis ez idő alatt ismételt válság után. Gróf Dalmossy Károly, ki már egy izben volt miniszterelnök, lett újra a kormány feje. Az előbbi kabinetből gróf Drágffy kereskedelmi miniszter időközben leköszönt, báró Sólyomházyt és gróf Zerénváryt pedig nem kínálták meg újra tárczáikkal. Csak Lászlóffyt kérte fel, a párt nagy többségének óhajtására a belügyi resszort további vezetésére, ki, a szintén megmaradt kultuszminiszter, Salgó hazafias támogatásával, még nagyobb sikerrel folytatta a a mindvégig nemzeti alapon álló belügyi kormányzatot. Gróf Keresztessy, a lelépett kormány feje, ki megunta már az örökös opportunus vaczillálást az udvar kegye és a népszerűség közt, aranygyapjas vitéz lett és magas udvari méltóságot kapott Bécsben, hol neje, Joumi grófnő nagyfényű háztartásával és felülmúlhatatlan elegancziájú estélyeivel nagy tisztességet szerzett a magyar névnek. De most már nem főispánokat protezsált, hanem kamarásokat és attachékat. Katzendorfer, az exdoktor, mindinkább elvesztette a talajt lábai alól és küzdése merő szélmalomharczczá vált. Eladta tehát némethunniai házát, birtokát és Ausztriába költözött, honnan bátran firkáltathatja semblifexjei által magyarfaló czikkeit az ottani és németországi zuglapokba. Némethunniai hírhedt orgánumát egészen átadta Graupenhofernek, de az a lapot, melynek fentartása sok pénzáldozatot igényelt, csakhamar megszüntette. Szivesen eladta volna itteni patriczius ingatlanait és barátja után költözött volna, de hát az erkölcsös életű vir eximis virtutis gyanús eredetű hátgerinczsorvadásba esett, minélfogva az orvos az utazást, sőt minden emócziót is megtiltott neki. A némethunniai múzsa-templomból, az újabb három évi engedélyidő lejárása után, kivonult a német társulat, melynek örökre elzárták újból való bevonulását, hogy a színházat, hosszú és még némi opozíczióra talált tárgyalások után, államosították. Az elégedetlenek, jobbára az itt letelepedett számos külföldiek kedvéért, nemkülönben általános kultúr-szempontból is megadták az engedélyt arra, hogy a nyári hónapok alatt, mikor a társulat szünetel, elsőrendű német vagy másnyelvű drámai és opera staggionék előadásokat tartsanak. Meg volt tehát mindezeknél fogva a kellő hangulat ahhoz, hogy két hét múlva, a főispánság tizedik évfordulóján Magoryt és nejét aközszeretetű Jolánta bárónőt, more patrio, minden oldalról megjubilálják. Magory azonban, egészen neje szellemében, a leghatározottabban tiltakozott minden magán- és hivatalos ünneplés attentátumai ellen. Még Gergely huszárnak is megtiltotta a gratulácziót, a festrapportot. Lászlóffyval is megegyezett abban, hogy sem őt, sem nejét semmi szín alatt ne ajánlja legfelsőbb kitüntetésre, mert különben talán akadnának, kik kétségbe vonnák hazafias működésének önzéstelen tisztaságát. — Magoryné, szólt minisztertársaihoz Lászlóffy, — jellemére nézve büszke, de modorára szerény, a feltűnést mindenben kerüli és így jó példaadásával könnyű szerrel kifékezte férjéből a hiúság legkisebb nyomát is. Pedig a hiúság volt Magory törekvésének, tetteinek, a lelkes hazaszereteten kívül, fő mozgatóereje. ... De hát minden rendjelnél, jubileumnál jobban hirdette Magoryék a nemzeti ügy érdemében elért nagy sikereit: Német-Hunnia város közgyűlésének ama határozata, hogy nevét Magyar-Hunniára változtatja. (Vége.) *