Vasárnapi Ujság – 1913

1913-08-31 / 35. szám - A kacsa. Írta Szép Ernő 696. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek

696 A KACSA. — Hopp, megvan, találtam ! Leó kettőt ugrott örömében.­­— Nyertünk, nyertünk ! Drágám !­­— ujjon­gott a fehérruhás nő Leó mellett, egy kis nő, egy Miczi és büszkén karolt a barátjába. A Velenczei Kacsa-Játék korlátjánál állottak, az Angol Park víg szombat esti tömegében. A Velenczei Kacsa­ Játék vállalata abban állott, hogy egy kőmedenczében apró kaucsuk kacsá­kat úsztattak körbe-körbe meglehetős gyorsa­sággal, valami raffinált kis Golf-áramlat segít­ségével. Az igazgatóság fakarikákat nyújtott át a közönségnek, egy karikát egy hatosért, a közönség a karikát a virgoncz kaucsuk­kacsák nyakába igyekezett dobni. A­ki­talált, a Ve­lenczei Kacsa-Játék igazgatóságától egy eleven kacsát kapott. Leó tíz karikát hajított hiába a kaucsuk­kacsák felé, a tizenegyedik aztán egyiknek a nyakában maradt. A vállalat igazgatója fel­emelte a medencze közepén levő emelvényre helyezett baromfikosár fedelét, kiszabadított egy hápogó ruczát a többi közül s kinyújtotta a korláton át Leónak, barátságtalan tekintet­tel, mert nem igen szerette az olyan embert, a­ki nyert Jobban szerette az olyan egyéne­ket, a­kik egy csomó karikát ügyetlenül el­dobálnak és kacsa nélkül távoznak. Leó a hóna alá dugta a kacsát s maga után vontatva Miczit, boldog arczczal mászott ki a kiabáló és nevetgélő tömegből. Lehajolt a kacsához, simogatta, kapkodott a csőréhez. — Kacsa, — mondta. Ni, hogy hápog. Háp, háp, háp! És hogy reszket itt a hónom alatt. Jaj, de nagyszerű. — Én viszem, add ide, hadd vigyem én — lelkesedett Miczi. — Majd viszed te is, várjál, hadd egy kicsit nálam. Nézd milyen furcsa orra van, milyen lapos. — Nem orra, csőre. A kacsáknak csőre van. — Csőre, csőre. Te... kinek is van épen ilyen orra­? Igen, a Nápoly-kávésnak. Nem ilyen csőre van a Nápoly-kávésnak? Mind a ketten nevettek. Miczi húzta a karját: — Gyerünk a hullámvasútra! — Ne, ne menjünk. Olyan jó vinni ezt a kacsát. Leó magához szorította a kacsát. A kacsa hápogott. Leó megsimogatta: — Jaj, megnyomtam­ neki. Milyen meleg a teste. Szegény, most fáj — Add ide már, hadd vigyem én is — nyávogott Miczi. — Majd hazafelé te viszed. Gyerünk be az Alpesi Faluba. A czifra sörcsarnokban, a­melynek falaira Stájerország tündéri tartományát mázolták, egy emelvényen éktelen fúvózenét, gajdolást és tánczot csináltak a stájer trupp tagjai, a­kik inkább állatoknak látszottak, mint embereknek. Egy elégedett nép czéczózott a nyári és ez a örömcserében a sűrűn rakott asztalok körül, barna sör, szaftos virsli és perecz élveze­tében, a stájer trombiták Haczaczáréjának kábulatában. Miczi pereczet tördelt, Leó meg virslit kínált és sört akart a csőrébe önteni a kacsának, a melyet maguk elé állítottak az asztalra. A kacsa rázta a fejét, széttátotta a csőrét s a sört visszacsurgatta. Hápogott is utálatában, s hangja sápadtan úszkált az Alpesi Falu lármájában.­­— Ne mad­eráld azzal a sörrel — mondta a Miczi, de ő maga nem akart letenni róla, hogy ropogós pereczczel megetesse a kacsát. A kacsa a pereczet is kiköpködte, gyámolta­lanul tipegett az asztalon és kifejezéstelen szemeit lustán hunyorgatta, mintha álmos lenne. Miczi lemondott az etetésről. •— Úgy látszik nem éhes. Leó okosabb volt. — Azt nem lehet tudni, éhes-e vagy se. Egyszerűen nem szereti a pereczet. De hátha mégis éhes. Mit adjunk neki? — Jaj, milyen piszkos a lába. Megmosom a lábát — örült Miczi, sört öntött a tenye­rébe és szép sárgára mosta a rucza s­oros lábait. A rucza panaszkodott, a közel ülő né­pek nevettek. Mikor elmentek, Miczi vitte hóna alatt az édes terhet. Lehajolt hozzá, a feje sűrű lágy tollazatát simogatta hátrafelé s szólongatta:­­— Kacsa ! Rucza! Bécze! Kécze-rucza! Kis kacsám! Kacsukám, ruczukám, m-m-m, te édes — és gyöngéden mosolygott és minden szónál inogtatta a fejét, mint az anyák mikor a csecsemőjükhöz beszélnek. Miczi megcsókolta a kacsa fejét. — Vigyázz, te csacsi, megharap! Szép tiszta éjszaka volt, Leó és Miczi el­határozták, hogy gyalog mennek haza. Mikor az állatkerthez értek, a nyitott ligetből ki­csillogott a tó és a tó partján a korcsolya­pavillon fehérlett, mint valami alvó tü­ndérház. Megállottak, Miczi a Leó derekához támasz­kodott és a vállára eresztette a fejét. És lassan, a­nélkül, hogy megbeszélték volna, besétáltak így a fák közé és egy kis tisztáson leültek a padra. Az elandalodott csendben a kacsa ket­tőt hápogott. Leó felvidult: — Miczi, tedd le a kacsát, hadd legeljen egy kicsit. Legeltessük meg a kacsánkat. —­ A tehenek szoktak legelni. — A kacsák is legelnek. A kacsa is füvet eszik. Emlékszem, mert én falun nevel­kedtem. — Mit tudom én, én a Szövetség­ utczában születtem. És Miczi letette a kacsát, s utána lépkedett, mert félt, hogy a kacsa elrepül. A kacsa leült a harmatos gyepen és kedvetlenül nézett széj­jel. Semmi sem tetszett neki Pesten. Leó a padon maradt, nézte a kacsát, meg Miczit, meg a gyepet, meg felnézett a csillagos égre és hosszú sóhajt szívott a tüdejébe. A sóhaj a Leó életét jelentette, a­mely teli volt bűnnel és szégyennel. Leó foglalkozás nélkül bújkált a társadalom körei között. Azok közé a körúti kávéházakban tenyésző félele­gáns alakok közé tartozott, a­kiket a könnyel­műség leszédített a pályájukról és a küzdelmes budapesti semmittevésből élnek. Leó a kártya­klubbokban virrasztott, a zsokék bizalmasa volt s gazdag emberek gáláns ügyeiben ügynökös­ködött. Hát Miczi? Miczi? Leó fölállott és most megint ő vette kacsát a hóna alá. Lassan mentek az Andrássy­­ út fasorában. A vadgesztenyék lombjaiba bele­kéklett a hajnal, Leó a Miczi vállára tette a kezét: — Egy éjszaka majd összenyerek minden pénzt a klubban .. . vagy egy nagy halmozást fogok Bécsben ... vagy valamit csinálok, nem tudom ... és elmegyünk messzire. Veszek egy kis házat, kerttel és az udvaron kacsák, tyú­kok, libák, meg házinyulak lesznek. Még egy kis fehér bárány, csengő lesz a nyakában. A kis hotel portása, egy álmos, gyűrött fekete ember, rájuk támadt:­­­ Micsoda kacsa ez? Csak nem akarják bevinni a szobába? — Miért ne? — mondta Leó. — Nyertük az Angol Parkban — mosolygott Miczi. A portás szigorú volt: — Tessék intézkedni azzal a kacsával, ebbe a hotelbe nem lehet kacsát behozni. Ebben a hotelben szegény külföldi artista­nők, parkett-tánczosok, utazó kabarét-színészek és hamiskártyások laktak. — Leteszem itt magánál portás úr — al­kudott Leó, a­ki nem mert kikezdeni a por­tással, mert régen nem fizetett a szobáért. — Nekem nem kell kacsa, itt nincs hely kacsáknak. Hallottak már ilyet? Kacsa! Adják el az utczán valakinek. Megcsókolták a kacsát, Leó gyöngéden le­tette a kapu elé. A kacsa megrázkódott, körül­nézett s lusta illegéssel, mint egy kis kövér hölgy, elindult a Király­ utcza felé. Szép Ernő. RÉSZLET ÓBUDA LEBONTÁS ALÁ KERÜLŐ RÉSZEIRŐL. — Pörge Gergely rajza,

Next