Vasárnapi Ujság – 1913

1913-11-30 / 48. szám - Pest-Buda malmai hajdan (képekkel). Dr. Lambrecht Kálmán 952. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak

48. SZÁM. 1913. fiO. ÉVFOLYAM. A NYOLC­ZVAN HÁROM ESZTENDŐS MADARÁSZ VIKTOR. Madarász Viktor, európai hírű történelmi fes­tőnk pár napja töltötte be nyolczvanharmadik esztendejét. És a míg más ember ilyenkor csön­desen vágyik a nyugalomra, addig az ősz hajú mester fiatalnak érzi még magát és készülő nagy vásznak alakjairól sző álmot a Kelen­hegyi úti műterem tágas ablakai mögött. Szor­galmasan dolgozik még a mester, tele van terv­vel, a vásznain, a­melyeken alig száradt még meg a festék, vagy a­melyeknek kontúrjai vár­ják a kidolgozást, tombol az erő, a fiatalság meg az élet tü­ze. Pedig nyolczvanhárom esztendős már a mű­vész, nagy sikerei már az elmúlt decenniumoké, kenyerének javát megette és hírével, nevével tele van az ország. A «Zrínyi Péter és Frange­pán», «Petőfi», «Hunyadi László ravatala», «Thököly álma» meg a többi híres vászon mestere megérdemelné a nyugalmat, a pihe­nést, ámde ő teljesnek érzi alkotó erejét. És készül a «Feltámadás», a mélyen czikkázó villámok között ragadja kezébe a népszabad­ság lobogóját, valahol a bunyi országúton a negyvennyolczas idők halhatatlan poétája. En­nél a vászonnál ül most reggeltől késő estig a mester és dolgozik olyan szorgalommal, mintha félannyi esztendő volna csak a háta megett. Több mint félszáz esztendő múlt el azóta, hogy a párisi Szalon arany­ éremmel jutalmazta meg a «Hunyadi László», «Zrinyi Ilona» és «Zách Klára» czímű képekért a festőt. Mada­rász Viktor akkor már harminczegy esztendős volt és nyugtalan, viharos múlt állott mö­götte. Sok szenvedésen ment keresztül addig az ideig, a­míg Horace Vernet, Delaroche, Robert Flemoy, Leon Coquet és Flandrin mellett ta­nulta meg titkát a piktúrának. Katona is volt, tizenhét esztendős korában hadnagyi csillagot varrtak az attilájára és büszkén mondja, hogy ma ő a legfiatalabb élő negyvennyolczas hon­védtiszt. A h­arcztérről került a bécsi Szent Anna akadémián keresztül a híres Waldmüller iskolájából a művészetek szajnaparti metropoli­sába , Párisba. Tizenöt esztendeig élt itt, Páris­ban alkotta leghíresebb munkáit, itt készült el a «Báthory Erzsébet», az «Utolsó Zrínyi» meg a többiek, a­melyek a mesterük nevét odaírták a legkiválóbb piktorok díszes név­sorába. 1870-ben hazajött Magyarországba, eleinte a városligetben épült műtermében dolgozott, majd beköltözött a Gellérthegyen, a Kelen­hegyi úton a Képzőművészeti Társulat által épített műterem-bérházba, a­hol még ma is szorgoskodik. Már Magyarországon készítette el a Martinuzzi, Zápolya és Izabella czímű képét, a­melyet 1896-ban a millenáris arany­éremmel tüntettek ki. Volt idő, a­mikor a ma már őszhajú mester képei a legkeresetteb­bek voltak, nevét szárnyra kapta a hír, ma már kétségkívül — bármilyen elismert és nagy is a művészete — nem rajonganak úgy azokért a témákért, melyeket Madarász V­iktor válasz­tott ki magának. Nem rajta múlott, hogy ez így van, hanem azóta más irányt vett a fes­tészet, a festők sem, a publikum sem lelke­sülnek a letűnt századokért, ma nem keresik a történelmi tárgyakat, hanem új csapáson haladva, a szemünk előtt forrongó élet bélyegét szereti mindenki megörökítve látni a rámákba feszített vásznakon. Persze ez mit sem von le Madarász Viktor művészi érzékéből, sőt talán azt bizonyítja, hogy ez az erős művészi érzékkel megáldott mester nem akart asszimilálódni a mai kor ízléséhez, mert azt tartja még mindig szépnek, a­mit a Horace Verne iskolájában annak tar­tottak. Az ő ideálja még ma is a klassziczizmus, újabb festményei, a­melyek nem igen kerül­tek a nyilvánosság elé, szintén a históriából merítették a tárgyakat. Nagyon szép ezek kö­zött a «Hunyadi János», a­mely nemrég Kő­szegi Sándor vármegyei főlevéltáros birtokába került, azután a «Rákóczi lova», a­mely feje­delmi ornátusban mutatja be a nagy fejedel­met, továbbá a «Perényi Péter» czímű kettős kép — ennek eddig csak a felét ismerték, — a­mely a mohácsi vész utáni idők históriáját eleveníti meg mindenki előtt. A koronáról ál­modik Perényi Péter — ura az ország heted­részének - de az álom nem teljesedik és a bécsi tömlöcz ajtaja előtt Ferdinánd, a császár magyarázza: szomorií a vége az ébren álmo­dásnak. Zichy Mihály portréja az idegenbe szakadt nagy piktor arczának legjobb mása és ezzel azt mutatja be a mester, hogy az idegen le­vegő, idegen világ mennyire asszimilálja arcz­ban is az oda szakadt embert. Sok Rákóczi portré van még a műteremben, azután néhány érdekes Napoleon arcz, a melyeknek egyikét nemrég Bonaparte herczeg szerezte meg ma­gának. Szinte azt lehetne mondani, hogy az egész magyar história megelevenedik Mada­rász Viktor atelierjében, minden korszakból találunk itt érdekes és örökké feledhetetlen jeleneteket, élnek, mozognak a hősök a vász­nakon, a­melyek maradandó becsű díszei a magyar történelmi piktúrának. És ott él közöttük a mester is, a nyolczvan­három esztendős Madarász Viktor. Nyolczvan­három esztendővel a vállán dolgozik még to­vább egy fiatal ember munkakedvével és bizo­nyosan sok értékes alkotással szaporítja eddigi sikereinek jelentékeny számát. Paul Júb, MADARÁSZ VIKTOR MŰTERMÉBEN. ZICHY MIHÁLY ARCZKÉPE, MADARÁSZ VIKTORTÓL. MADARÁSZ VIKTOR MŰTERME.

Next