Vasárnapi Ujság – 1913

3. Élet- és jellemrajzok - Dr. Jacobi Samu (arczképpel) 257. oldal

13. SZÁM. 1913. 60. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSAGr. 257 « 11 • • & • * ^ É * \ V liANKUU-1. Di. JACOBI SAMU. 1837-1913. Nehéz veszteség érte a Budapesti Sakkör-t ós vele együtt az egész magyar sakkozó világot. Dr. ,7a­cobi Samu, a kör tiszteletbeli elnöke, különben jó­nevű ügyvéd, e hó 11-én, hetvenhat esztendős ko­rában elhunyt. A boldogultban a régi sakk-gárda előharczosát, a magyar sakkozók nesztorát, igaz büszkeségét vesztettük. Dr. Jacobi Samu mozgal­mas sakkmultjánál fogva előkelő helyet biztosított magának a hazai sakkozás történetében. Jogász korában ismerkedett meg a hatvannégy mezős tábla titkaival s nemsokára a Pesti Sakkor erős játékosai sorába emelkedett. Első sikerét is itt aratta. Az 1868—60. évi klubversenyen mint első díjnyertes tünt ki. A mellett mint a Vasárnapi Újság sakk rovatvezetője feladványszerzéssel is fog­lalkozott. Erkel Ferencz a kör-vezérférfia benne látta nemzetünk legkiválóbb játékosát. Elvégre a Szén — Grimm—Löwejithal triumvirátus letűnése után sivár korszak következett sakkéletünkben. A magyar sakkozás egén jó ideig magányosan tün­döklött Jacobi Samu neve s csak utóbb tiint fel Makovetz csillaga; utóbbi a sakkozó-társaság ver­senyén kemény tusa után vívta ki az elsőséget, majd külföldön is dicsőséget szerzett. Vetélytársa nem vágyódott nemzetközi babérok után, inkább a belföldi sakkélet felvirágoztatását mozdította elő. Ennek szép példáját adta, midőn a budapesti nem­zetközi mesterverseny megrendezését indítványban kimondta. Bár az internaczionális küzdtértől távol tartván magát, azért Weiss Miksa bécsi mesterrel, a new-yorki torna győztesével páros-mérkőzésben egyenlő eredményt ért el. Időközben a fiaíal nem­zedék nagyratörekvő tagjai is matadorunk hatása alatt fejlődtek s váltak híres mesterré. 1807-ben CharoHsek — dr. Jacobi—Makovclz—Maróczy kö­zött olyanféle versenyt terveztek, mint a minőt Pótervárott Csigorin—dr. Laskrr Pillsbury—Siei­iiilz vívtak, ámde a négyes match nem jött létre. Ezekután Charousek és Maróczy fényes szereplése új korszakot nyitott a magyar sakk históriában. Dr. Jacobi a gyakorlati játéktól visszavonulva, a tehetségek buzdításában, végjátékok elemzésében, élő partiek utána játszásában lelte örömét. Egy­egy érdekesebb játszma befejezése után kedvtelés­sel vett részt az utólagos hadi tanácskozásokban. Amellett minden sakk-mozgalomban részt vett s mint a Budapesti Sakkor korifeusa, társadalmi té­ren is igyekezett a sakk ügyét előbbre vinni. Ha­zánk legrégibb sakk-egylete, ügybuzgalmának elis­meréseül dr. Jacobi Samu-t — néhai dr. Vidor Zsigmond örökébe — díszelnökének választotta meg. E tisztet négy évig viselte s mindvégig lelkes rajongással viseltetett'a kör érdekei iránt. Dr. Jacobi Samu a magyar sakkozók doyenje élte fogytáig hű maradt a nemes ügy iránt, mely­nek egyik úttörő apostola volt. Emléke követendő példaként fog szolgálni Kaissa minden hive előtt. //. H. I. A SZERELEM AZ ÉN BŰNÖM. Franczia regény. (Folytatás,) Winniet és engemet Peart Closeburn segít nyeregbe. Behatolunk az erdőbe, hol kellemes ügetésben haladunk, mely lovunkat a hajszára előkészíti. Peart Closeburn kellemes pajtás, jó­kedvű, mulattató, de annyira szenvedélyes sportember, hogy csak a kutyákra ügyel és minket faképnél hagy. Egyedül maradva vak­tában kezdünk vágtatni és elvesztjük a nyomot. Néha-néha egy-egy napsugár szór sejtelmes fényt a nagy fák sűrűjébe, az ösvényeken egy­egy kósza róka surran át, mire lovunk fel-fel horkan. A zúzmarás haraszt halkan ropog lovunk patkója alatt. Boldog órák voltak, mert sem miss Emily­vel, sem Closeburnnal nem találkoztunk. Dcczember 4 Ma reggel egyedül sétálgattam a parkban, midőn egy fasor végén lord Bronghtonra buk­kantam. Fejét lehajtva bandukolt, figyelmesen szemlélve a czipői felverte homokszemeket. Egyszerre észrevett. — Jó napot de Nérans kisasszony. Különös véletlen, hogy találkozunk, de nagyon örülök neki. Bocsánatot kell kérnem múltkori visel­kedésemért. Annyira hozzászoktam ezekhez az angol libuskákhoz, és az eladólányos mamák bamba hizelkedéséhez, hogy megfeledkeztem arról a köteles megkülönböztetésről, mely az ön fajtája leányt méltán megilleti. Mademoi­selle de Nérans, én kikérdeztem lady Richmon­dot, hogy kicsoda ön és hogy mit művel itt. Sehogysem fér a fejembe azonban, hogy egész életét másoknál töltse. Mióta megtudtam, li­dércznyomásként foglalkoztat ez a gondolat. Töprengtem tehát igen, hogy talán végre is... Vért, vizet izzad, karmazsin vörös lesz, fé­lénken hebeg, dadog és nem tud végére jutni. — Mit gondolt, lord Bronghton? — Hát elmélkedjünk kissé előbb. Nem gon­dolja-e, hogy nem sok örömet okoz pusztán csak gazdagnak lenni, ha senkije sincsen az embernek, persze egy csinos nőre gondolok most, a kivel az ember elköltse pénzét. Ön nevet? Na hát örülök, hogy nevet, azt gon­dolja: «Mily bamba bizalmaskodásba kezdett az öreg lord!» Nem is olyan öreg. Ötvenöt éves vagyok, ez még nem a tehetetlen aggkor, de ha egyedül éli az ember, csúnya egoistává lesz, sok bort iszik . . . — Hát házasodjék meg ! — Házasodjam meg? Igen? ez az. Jó parti vagyok, évi jövedelmem ötszázezer franknál is több, de olyan feleség kellene nekem, a ki nem hasonlít a többihez, a ki csak arra jó, hogy le­süsse a szemét, bolondságokat fecsegjen és mindjárt túlzott ártatlansággal «mamát» kiált­son, ha az ember ujjahegyével megérinti, a ki gyöngéden tudtomra adja, hogy fiatalnak és szepnek tart. Ön nevet, úgy-e csúf vagyok mi? — De... — Jól van! Csúf és öreg vagyok? — Nem épen fiatal, de . . . — Nagyszerű! de ostoba is úgy-e? — Oh, ostobának, épen nem ostoba. — Igazán nem ostoba? — Semmi esetre sem ! — Hát? — Csak különösködő! — Oh, köszönöm ! Nos kisasszony ez a kü­lönös ember tudtára akarja adni, hogy száza­dos tölgyek árnyékában van egy öreg kastélya és ez a ház, mely telve van a művészet csodái­val, háziasszony után epekedik. Ezt a megál­modott úrnőt most megtaláltam és kérem, ne döntse romba örömtelt jövőm oltárát, melyet attól a pillanattól kezdtem építeni, a mióta önt megláttam. Alighogy kiejtette az utolsó szót, köszönt és hosszú lépésekkel odébb állt. Szerettem volna utána kialtani: «Uram! ön nem kell nekem!» De ez elutasításnak nem lett volna elég. Mit tegyek hát? Felmentem 03 elmondtam lady Richmondnak ezt az Ízetlen megkérést. Jóságá­ban mindenképen rábeszélt, hogy ne utasítsam vissza. Hát ennyire jutottam? Nem, ezerszer nem ! Inkább a nyomort választom, mint ezt az undok vásárt, hogy ennek a furcsa embernek eladjam magam; még hozzá ilyen bolondnak, vagy legalább is iszákosnak. Ilyen házasságot kössek? Soha, soha! Ma este lady Richmond, ki magára vállalta, hogy elhatározásomat közli lord Bronghtonnal, következőt beszélte el: — Gyermekem, ha válaszát önmaga adta volna át, e perczben már menyasszony lehetne. Nagyon elszomorodott a lord, és szenvedélyes­ségevel zavarba hozott engem is. Nem ostoba ember, szereti önt, nagyon levert és holnap korán reggel elutazik. Panaszkodott, hogy ura­dalmán százféle szépítést tervezett már és mindez czélját vesztette. Hogy olyan fiatal leánytól mint ön, keserves dolog visszautasít­tatni, annál is inkább, mert mindenre inkább számított, csak visszautasításra nem. «Nem szeret — mondta — és sokkal nemesebb szivű, semminthogy vagyonomtól elkábuljon, de ez csak még jobban lever!» «Mondja meg neki, hogy szenvedek ugyan, de nemes viselkedéseért hálás vagyok iránta, és nagyon sajnálom szegénykét. Ilyen nemes természettel a világ küzdelmeiben csak szeren­csétlenné lesz. Szegényke, hát arra sem számí­tott, hogy mihamarabb özvegygyé lett volna! Milyen finom lélek! Elszámítottam magamat. Önhitt holló módjára kezdtem énekelni, ezért azt kellett hinnie, hogy sejtelmem sincsen afelől, hogy a szerelem végtelenül gyengéd dolog, melyet szavakkal nem is lehet meg­határozni. Ügyetlenül kevertem a kártyát, mert vonzóereje teljesen rabul ejtett, A ki nem sze­relmes, nem érti meg a szerelmest, s az én drága szépségem nem tudta megérteni fel­indulásomat. Látja balgaságomat? Ha már beleszerettem, ki kellett volna ismernem ter­mészetét. Azt hittem, hogy néki is csak azt kell mondanom, a mit a többi nőknek: «Gaz­dag vagyok» — oh, én balga! Szegény tatár! sajnálom, hogy szenved, de mért bolondult meg, hogy belém szeretett? Este vacsora után hallgatagon került. Bele­vetette magát egy karosszékbe, liol szeszélye­sen felizgatta magát, vitatkozott, szónokolt és a szokottnál is szellemesebben védte theóriáit. Befejezve fejtegetéseit, büszkén nézett rám, mintha azt akarta volna mondani: «Ugy-e nem jól ismert eddig? Nem lettem volna os­toba férje, Christiane!» Deczembcr 0. Lady Richmondnál voltam, midőn lord Stan­ley búcsúzni jött tőle. A nagymama nagyon szeretheti testőrunokáját. Magukra akartam hagyni őket, de egyikük sem engedte. Az ab­lak közelében ültünk egy kis, kézimunkával borított asztal körül, és jóleső melegség lepte el szivemet, midőn a nagyanya és unokája minden tartózkodás nélkül előttem mondták el egymásnak gondolataikat, olyanfajta gyerme­keskedő bizalmaskodással, a melynek mélyén mindig szeretet csillog. A fiatal ember igy szólt hozzám: — Nérans kisasszony, nagyanyámat önre bizom, mert az ön gondozása nagyon jól esik neki. — Szép ajándékot kinál Eddie! Kedves Christianem, ez a fiú félrebeszél. Épen, mert kedvelem önt, nem akarom az én öregségem ápolásának gondjával is terhelni. Ha néha-néha megtalálja a szalonomba vezető útat s megmu­tatja nekem csinos arczát, máris eleget tett velem szemben minden kötelezettségének. De azért *"'minden egyéb gondoskodásának is örülni fogok, mert szeretem, ezért örvendek, hogy ön van Winnie mellett, különben pedig legyen szives és küldje ide őt, mert beszélni szeretnék vele. Mentem, de nem találtam Winniet, sem szo­bájában, sem másutt; kérdezősködtem utána, végre az előcsarnok előtt ácsorgó inasoktól megtudtam, hogy lady Closeburnnal kisétált. Visszamentem, liogy lady Richmondnak meg­jelentsem ezt, de már csak lord Stanleyt talál­tam ott az ablaknál állva. Távozni akartam, de ő eszrevett: — Nagyanyám azonnal visszajön, nem akarja megvárni? — Nem volna jobb, ha magukra hagynám önöket? Hiszen búcsúzáskor annyi mindenféle mondanivalójuk lehet! — Nem is olyan sok, higyje meg, hogy távol­létemhez hozzászoktak már. Ebben a házban lady Richmond és Winifred szeretnek csak igazán, de ők is oly ritkán láthatnak, hogy lassanként elszoknak tőlem. Helyet foglaltam és az asztalra könyökölve

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék