Vasárnapi Ujság – 1914
1914-08-02 / 31. szám - Oláh Gábor: Örök harczosok 613. oldal / Költemények - Szegedy István: Ősz 613. oldal / Költemények
29. SZÁM. 1914. 61. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. közben lassan, de bizonytalanul bandukolt hazafelé, önérzetesen mormolta. — Vagyok olyan polgár, mint Herendi. . . Másnap reggel — kilencz óra se volt még — a várnagy hivatta a birót. Egy hajdút küldött érte a vármegyeházáról. Vármegyeháza, várnagy, hajdú, — hiszen ha legalább egy-két százesztendős történetet beszélnék, a tisztelt olvasó a legalább megremeghetne, kikerül-e még a bíró vármegyeháza kapuján — élve, de így, hiába, biztosra veheti, hogy mégis csak kikerül. Ámbátor az is igaz, hogy a várnagy roppantul vészt jósló képpel fogadta a birót a kegyelmes úr lakóosztályának az előszobájában. — Az Istenért, biró úr, mit csinált, mit cselekedett ? — kérdezte minden bevezetés nélkül s olyan tragikusan, hogy Herendi akaratlanul elmosolyodott. — Nem, ez nem nevetni való — folytatta a várnagy — ebből komoly baj lehet ! Tudja-e, mit cselekedett ? Arczul ütötte ... Megsértette a kegyelmes úr huszárját! A rohant!... Herendi elkomolyodott s egyszerre mintha hirtelen megnőtt volna ő maga is, a hangja is. — Arczul ütöttem egy szolgát, mert nem engedelmeskedett és mert gorombáskodott! — Kérem, kérem, ne heveskedjünk. De hát tudta-e bíró úr, hogy az a kegyelmes úr huszárja volt? — Nem tudtam, de ha tudtam volna, akkor is pofon ütöttem volna! Mert senkitől sem tűrök el gorombaságot. Hivatalosan rendelkeztem, olyankor pedig nekem mindenki engedelmeskedni tartozik, maga a kegyelmes úr is . . . — Ne olyan hangosan! — mondta volna a várnagy, ijedten tekintve a szomszéd terem felé, de már késő volt: a bíró utolsó szavaira hirtelen elétermett maga a kegyelmes úr. A várnagy elhalványulva vonult a szoba sarkába. A főispán barátságosan mosolygott s kezet nyújtott a birónak. — Tökéletesen igaza van a biró úrnak — mondotta. — Nekem azonban személy szerint kellemetlen az eset s nagyon szeretném, ha meg nem történt volna. — Én is sajnálom, hogy megtörtént — mondta a biró udvariasan. — Ezt örömmel hallom, így könnyen és békésen el lehet intézni a dolgot. Ha a biró úr hajlandó kijelenteni, hogy sajnálja . . . — Ezt ezennel ismételten kijelentem . . . — Helyes, de mégis bizonyos formában kellene ezt megtenni... neki... a sértettnek... A biró összeránczolta a homlokát. — Bocsánatot kellene kérnem . . . erre méltóztatik gondolni? — Hát igen... Nem kétlem, a biró úr hajlandó reá.. . — Nem, erre nem vagyok hajlandó •— mondta a biró határozottan. — Erre nem hajlandó a biró úr? — Egyáltalán nem. — Baj, baj ... — mormolta a főispán kedvetlenül. — Akkor hát — folytatta más hangon — egészen, máskép kell intézkednem; akkor hát nincs tovább mit beszélnünk. . . A kegyelmes úr hidegen bicczentett a fejével s elvonult; a biró meghajtotta magát, sarkon fordult és elsietett. Ezzel vége is van a történetnek; és én, az iró, nagyon sajnálom, hogy épen itt, a végén, nincs semmi csattanója; de hát hiába, — nincsen. Csak annyi tartozik még hozzá, hogy a kegyelmes úr csakugyan máskép intézkedett : megvonta a barátságát a birótól. Kalkovics a vármegye ellenségének tekintette Herendit s ezentúl más szabóval varratott. Szegény Johan sérelme azonban sohasem nyert hivatalos elintézést. A főispán sokszor bevonult még a városba, de alig fogadta a Herendi köszönését, pedig ez mindig tisztességgel megemelte a töröksapkáját. Johan a bakról egy gyűlöletes pillantást vetett feléje, aztán hirtelen az utcza másik oldalára fordította a fejét. .. Hogy el ne felejtsem mondani: Johan nyomban az eset után egy új, czifra faragású szivarszopókát kapott, akik látták, hamarosan megállapíthatták róla, hogy finom tajték és gyönyörűen szívódik . . . WARTHA VINCZE A MŰEGYETEM MOST ELHUNYT KIVÁLÓ TANÁRA. OROK HARCZOSOI. Mindig tusáztam, mindig csatáztam, Kinn táboroztam, szabadban áztam, Nyáron izzadtam, telente fáztam, Kebelemen kenyerem, hátamon házam. Előre törtem , döntöttek hátra, Gyávák sarkamban, elől a hátra ; Csaholva szabdalták testi ruhámat, S birkózott bennem harag és bánat. Mikor sújtottam szivem-rendűlten : Magam is vélök porba terültem ; Bánk jajdúlt a föld feddő bús jajjal : Miért bánik így a magyar a magyarral ? Véres századok gyászos példája korbácsol minket vívó hajszára. Ural tövétől az óczeánig : Magyar sziv holtig vérrel virágzik. Lovon születtünk, lóról beszélünk . Mindig rohanunk, mégis elkésünk. Zászlónk foszlánya: szemünk fedője. Testünk: lelkünknek bús temetője. Mért volnék hát jobb, nemzetem, nálad ? Sötét szemünkben testvér a bánat. Ha újulsz, én is veled újulok, Ha hullasz, én is teveled hullok. Mért szánjam-bánjam megvagdalt arczom ? Tied is véres áldatlan harczon. Ha más baj nincsen , öntestét marja Magyar Istennek furcsa magyarja. Az élt e földön, ki vívott, tusázott, Nemcsak szűz vizben , vérben is ázott. Mi, boldog magyarok, bezzeg tusáztunk, Örökös véres záporban áztunk. Oláh Gábor, 613 osz. Búsan mutat a falu tornya A szürke, felhős, őszi égre, Lélekre, szűzre, hófehérre Ráhull a vágyak lassú korma. Oh, lusta vágyak füstje, felleg, Halottas inge dermedt tájnak, Mellyel a víg szerelmek fájnak, S halott harangok ünnepelnek. Oh, lassú vágyak mérge, terhe• Miért is térsz meg minden fájó Bús ősszel furcsa, messze tájról bontó varázsigéket ejtve? Bús, őszi, lusta vágyak átka, A merre hullsz, a lomb lehervad, És bőg a réten a kivert vad, És félti pártáját a mátka. Szegedi István: 49994999999999 999 99999 * 999 * 99 * 99999999999999999999 * 99999999999999999999 999 99999999999 99999 * * 99999 99999* A BELGRÁDI VÁR (KALIMEGDÁN) A KASZÁRNYÁKKAL. BELGRÁD, A SZÁVA FELŐL NÉZVE.