Vasárnapi Ujság – 1914
1914-09-06 / 36. szám - Jelfy Gyula (arczképpel) 698. oldal / Élet- és jellemrajzok
698 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 35. SZÁM. 1914. 61. ÉVFOLYAM. JELFY GYULA. Jelfy Gyulát nem szükség a «Vasárnapi Újság» olvasóinak hosszadalmas módon bemutatni. Esztendők óta egészen lapunknak szenteli munkásságát s ő csinálja a nálunk megjelenő képek fényképfelvételeinek nagy részét. Nemcsak fotográfus ő, hanem élénk szemű újságíró, aki éber figyelemmel kíséri az eseményeket, ott terem, ahol valami érdekes dolog történik, s fényképezőgépével megörökíti a pillanatonként változó életet. Mint fotografáló géppel dolgozó újságíró, most lapunk megbízásából a csatatéren van. A sajtószálláson a többi újságírókkal együtt a derék Hoehn vezérkari ezredes oldalán működik. A magyar fényképészek közül egyedül neki van engedélye reá, hogy felvételeket csináljon a harcztéren és azokat — persze a katonai czenzúra közvetítésével — lapunkhoz beküldhesse. Az ő munkája legalább is oly érdekes és fontos, mint a többi újságíróké. Amit ő megrögzít az eseményekből, az föltétlenül élethű és megbízható, mert ő még csak nem is tévedhet, az ő gépe a valóságot tükrözi. A sajtóhadiszállásról első kép gyanánt a saját arczképét kértük tőle, melyet olvasóinknak bemutatunk. A hadviselés érdeke remélhetőleg rövid idő alatt meg fogja engedni, hogy a háború egyes jeleneteit is megörökítse. Valósággal «megörökítse», mert a késő unokák is láthatni fogják e képeken a mai háborút. Első eset ez, hogy a pillanatfelvételek felfedezése óta európai nagy háború folyik s így az ő képei lesznek az első magyar harczi felvételek. Egyelőre néhány felvételt kaptunk tőle a sajtóhadiszállásról, melyeket lapunk mai számában közlünk. Sok szerencsét kívánunk kiváló munkatársunknak ehhez a vállalkozásához s adja a jó Isten, hogy minél hamarább kelljen azt abbahagynia azon az okon, hogy nincs már ellenség, a kit le lehessen fotografálnia. Jelfy Gyula, a «Vasárnapi Ujság»-nak a sajtóhadiszállásra kiküldött fényképész munkatársa. A PATRICZIUS. Regény. (Folytatás.) Irta John Galsworthy. — Angolból Kendeffi Katinka. Aztán, mintha önmagát sújtotta volna le, mikor ráütött: az arcza kínosan megrándult. Milton ránézett s végre a tudatára ébredt annak, hogy ő is szenved. És Andrey érezte, hogy emberfeletti erővel parancsol magának, hogy újra a karjába ne vegye. Ezt látva, egy kis meleg lopózott vissza a szivébe s a szemébe egy parányi láng, melyet azonban elrejtett a férfi elől. Bár teljesen mozdulatlanul állott, valami megnevezhetik erő sugárzott ki belőle, miként a mágnesből . Miltonnak vonaglott a keze, a karja s az arcza. Úgy tetszett, hogy ez a néma, nyomorúságos küzdelem ott a kicsi fehérre meszelt szobában, melyben terhes volt a levegő a szekfűs égő fenyőfa illatával, soha-soha sem ér véget. Aztán megfordult s szó nélkül elhagyta a szobát. Andrey hallotta a rácsos kertajtó csapódását. Elment, XVI. Lord Dennis halászott, — de igen tiszta idő volt s annak a sekély, sohasem csendes pataknak lakója, a kis pisztráng nem kapta be elég mohón az apró csalétkeket, melyeket feléje dobott. Ő azonban fáradhatlanul hívogatta őket halkan zizegő horogzsinórával, kipróbálva nedves tartózkodóhelyük minden zugát. Durva sportöltözetben, viharvert kalapja mellé tűzött legyekkel, végig lopózott a partmenti mogyoróbokrok és tüskék között és egészen jól érezte magát. Mint a vadászkutya, mely valaha sok dicsőséget szerzett a rókahajtásban, elfogta a nyulat s mindennemű szárnyas vadat s most boldog ha visszahozhat egy botot, melyet valaki könyörületből az ő mulattatására hajít el, úgy az, a ki valaha híres halász volt, felkavarta a tengert Skóczia és Norvégia, Florida és Izland körül, most megelégszik azzal, hogy akkora pisztrángra lessen, mely nem nagyobb, mint egy szardinia. Megszámlálhatlan emlék varázsa szövődött át azokon az órákon, melyeket e mellett a kis barna patak mellett töltött. Csendesen, sietség nélkül halászott, mint egy jó katholikus, aki egyik olvasó szemét a másik után morzsolja le csendes áhítattal, mintha önmagát halászná komolyan, panasz nélkül a másvilágra. Min átden egyes kifogott halacska új, ünnepélyes megelégedést okozott. Bár nagyon szerette volna ma Barbarát magával vinni, csak egy pillantást vetett reá, úgy, hogy a leány nem láthatta s egyedül kelt útra. Lent a patak mellett némely helyen hűvös volt, máshol meleg, de szél nem fújt sehol. A fák összehajtották ágaikat a viz felett s a sok kő apró medenczéket alkotott, melyekben nem hullámzott a viz s egy légy vetése nagy ravaszságot igényelt. Ez a hosszú völgyszoros mérföldeken keresztül vonult a hegyek között. Kedves tartózkodó helye volt a szarkáknak, de ember nem lakott ott, kivéve egy csirketenyésztő gazda özvegyét, a ki egy olyan házikóban lakott, melynek nádfedele csaknem a földig ért s a ki abból élt, hogy útbaigazítást adott a turistáknak olyanformán, hogy azok csakhamar visszatértek hozzá , teát vagy éjjeli szállást kértek. Lord Dennis épen egy szép, hosszú dobással igyekezett elérni egy sötét pontját a fodros víznek, mikor recsegve-ropogva közeledett valaki a bokrok között. Kissé összeránczolta a homlokát és sajnálta a halai idegzetét; nem szerette volna őket megijeszteni. A betolakodó Milton volt. Átmelegedve, halott halványan, kúszált hajjal tört elő a sűrűségből. Arczát furcsa üldözött kifejezés torzította el. De abban a pillanatban, mikor dédnagybátyját meglátta, a rendes, megszokott mosolyra kényszerítette vonásait. Lord Dennis nem volt az az ember, aki meglássa azt, ami nem neki volt szánva, azért csak ennyit mondott : — Ah, Eustace ! így szóllott volna, ha egy londoni club halljában találkozik unokaöccsével. Milton sem kevéssé udvariasan mormogta: — Remélem, nem rontottam el semmit! Lord Dennis a fejét rázta, s horgát a partra téve szólt: — Ülj le fiam s beszélgessünk. Te nem vagy halász, úgy-e? Pillanatra sem vesztette szem elől a Milton álarcza mögött rejtőző fájdalmat. A szeme jóságot fejezett ki s a lelkében húsz éves fájdalom élt, egy asszonyért — ez már rég múlt történet volt, de ez tette őt egy öreg embernél olyan felünő módon megértővé a mások szenvedése iránt. Milton nem engedelmeskedett volna ennek a felszólításnak, ha az valaki mástól jön, de Lord Dennisben volt valami, aminek senki sem tudott ellentállni. A hatalma abban a száraz, ironikus szeretetreméltóságban rejlett, amely meggyőzött mindenkit arról, hogy az udvariatlanság igen új és durva ruha ahhoz, hogy viselni lehessen. A két férfi fagyökereken ült egymás mellett. Először madarakról beszéltek kis ideig, aztán elhallgattak s oly mélyen hallgattak, hogy az erdők láthatatlan lakói számba sem véve őket, hangosan érintkeztek egymással. Lord Dennis törte meg a csendet. — Ez a hely mindig a Mark Twain írásaira emlékeztet; — nem tudom mi az oka, ha csak nem az, hogy örökzöld. Szeretem az örökzöld filozófusokat, szeretem Twaint és Meredithet. A megváltást csak bátorsággal lehet elérni, bár sohasem tudtam megemészteni az «erős férfit», a saját lelkének a kapitányát. Henley és Nitzsche s az a fajta, fonákul érint. Mi a véleményed Eustace? — A szándékuk jó volt, — felelt Milton, de igen sokat állították. Lord Dennis helyeslően bólintott. — A saját lelkének a kormányosa! folytatta Milton keserűen. — szép frázis. — Elég szép, mormogta az öreg úr. Milton ránézett. — És talál magára, Dennis bácsi. — Nem fiam, felelt Lord Dennis szárazon; hála Istennek, az már messze van a hátam mögött! A tekintete a kávészinti viz legcsendesebb pontjára esett, ahol egy nagy, legalább félfontos pisztráng emelkedett fel. Ismerte már azt a halat s a gondolatai a kalapja körül keringtek s minden légynek külön mérlegelték az érdemeit. Az ujja is viszketett, de nem mozdult meg s a kőrisfának, mely alatt ültek, talán szimpátiából — remegtek a levelei. — Látja azt a héjját? kérdezte Milton. Kissé magasabban, mint a hegyek teteje, a csendes sötétkék ég alatt, közvetlenül felettük egy héjjá lebegett csaknem mozdulatlanul a levegőben. Mozdulatlanságuk kíváncsivá tette a madarat s érdeklődve nézte, váljon ehetővé? Egyszer meglebbentette nagy szárnyainak végét, — hogy megmutassa, ő is részese a levegő élő dicsőségének — a szabadság szimbóluma emberek és halak előtt. Lord Dennis az unokaöccsére nézett. A fiú — mert mi egyéb a harminczéves ember a hetvenhat éveshez képest? — nagyon nehezen, nagyon komolyan vette, bármi is legyen az, nagyon komolyan vette ! Afféle volt, aki addig futott, amíg összeesett. Afféle, a kinek nem lehetett segíteni, a ki maga kereste a bajt, a ki tűrte, hogy felperzselje őt valamely lány. S a vén ember lelkében feltámadt a Prometheus képe, kinek saskeselyű marczangolta a szivét. Ez volt a legkedvesebb tragédiája, melyet még most is olvasott, — részletekben görögül, régi szótárának segítségéhez fordulva, ha valamely szó értelme eltűnt az Erebusban. Igen, Milton nagy magasságokra s nagy mélységekre született! És az öreg úr csendesen szólt: — Nem akarsz róla beszélni? Milton fejét rázta s újra leszállott a csend. A héjjá, látva, hogy azok lent megmozdultak, megrázta a szárnyát, mint az éjjeli lepke s elhagyta a levegőnek azt a darabját, helyette foltos meleg kőről egy vörösbegy nézett el reájuk. A vizén újra megmozdult valami. Lord Dennis halkan szólt: — Ott egy hal már másodszor emelkedett fel. Azt hiszem bekapna egy «Wirtmann-féle kincset» ! Levette a kalapjáról ezt a legújabb legyet, odakötötte a horgához s csendesen, hangtalanul bontani kezdte a zsinórát. — Még megfogom a nagy tekergőt? — mormogta Lord Dennis. De Milton elszökött mellőle. A Mrs. Noéiról szóló újabb informácziók, melyeket Barbara már ismert s a «Bucklandbury News» köztudomásúvá tett, a kastélyban még nem terjedtek szét, mielőtt Lord Dennis útra kelt. Azzal a kombináczióval kapcsolatban, mely abból a hirből származott, hogy Milton megérkezett és reggeli nélkül ment el itthonról, a hír vegyes érzelmű fogadtatásra talált. Bertie, Harbinger és Shropton, egy rövid konklávéban elhatározták, hogy a választásra nézve így mindenesetre jobb, mintha elvált asszony lett volna, de még mindig azon voltak, hogy nem szabad időt veszíteni, a leg-