Vasárnapi Ujság – 1914
1914-10-25 / 43. szám - Eredmények; kilátások 806. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
810 VASÁRNAPI ÚJJSÁG. 43. SZÁM. mi. II. ÉVFOLYAM. A PATRIOZIUS. Regény. (Folytatás.) Irta John Galsworthy. — Angolból Kendefi/ Katinka. — A Lethe vizében akarsz pihenni, Babs ? Apropos, láttad mostanában az új barátunkat, Mr. Courtiert? Tudod, hogy az a Quixoti teória az életről nagyon festői! Ezt mondva, a hangjában háromféle értelem csengett. Gúnyolta az eszméket, gúnyolta önmagát, mert kigúnyolja az eszmét s mégis világosan hirdette, hogy alapjában mégis csak önmagát gúnyolja azért, hogy kigúnyolja az eszméket; s végre mert esztelenség volna másként cselekedni. De Barbara nem felelt a kérdésére s egyébről kezdett beszélni. Egész délután és egész este olyan könnyen s vidáman csevegett, hogy Lord Dennist is tévedésbe ejti, ha az nem bízik az ösztönében. Éjszaka azonban félre tette azt a mosolygó álarczot, mely az ifjúság érthetetlenségéből van alkotva. A nyitott ablaknál ült, mig a hold, mint egy aranyos-sárga pók lassan mászott felfelé az égen. Élesen figyelte a sötétséget, mintha az valami nagy gondolat volna, melynek szeretne belátni a szivébe. Néha néha végig simította önmagát s a testének az érintése különös megnyugvást adott neki. Az a régi, szerencsétlen érzés gyötörte, úgy tetszett, mintha két énje volna. i É^.ez a lágy, titokzatos éjszaka, mely tele volt a tenger halk morajával s csodás, sötét végtelenséggel, kétségbeejtő vágyat keltett benne az iránt, hogy valamivel, valakivel — önmagán kívül — eggyé forrjon. Tegnap este a bálban újra hatalmába kerítette a repülés vágya, s azóta egy perczig sem hagyta el, furcsán bizonyítva, hogy valóban van benne egy parányi vénája a meggondolatlanságnak A Courtierrel való érintkezésnek ez az eredménye, ez az érzés, mintha lenyírták volna a szárnyát — nagyon fájt neki, mint ahogy minden tilalom fáj a gyermeknek. Eszébe jutott, hogy a házvezetőnőnek Mouklandban egy szarkája volt, melyet úgy fogtak meg, hogy egyszer egyik orchidea-házba menekült valamilyen üldözőjétől. Mikor azt hitték, hogy barátságot kötött a czivilizáczióval, elbocsátották, lesve, vájjon visszajön-e. Órákhosszat ült egy magas fa tetején, aztán visszarepült a kalitkájába. Erre, nehogy a következő felfedező útján a hollók megtámadják, lenyírták egyik szárnyát. Ettől fogva az alkony színébe öltözött madár — bár elég jól érezte magát a kalitkájában s a torraszon, ahol kedve szerint ugrálhatott — néha nyugtalan és ijedt volt s mozgatta a szárnyait, mintha gondolatban repülne s nagyon szerencsétlen, hogy a földhöz van kötve. Barbara is mozgatta a szárnyait a nyitott ablaknál, aztán levetkőzött és sóhajtva, vergődve feküdt az ágyában. Az óra hármat ütött, mikor elviselhetlen türelmetlenséget érezve a saját nyugtalansága miatt, kiugrott az ágyból, hálóingére egy hosszú autókabátot öltött, papucsot húzott meztelen lábára s kilépett a folyosóra. Lábujjhegyen, óvatosan végig lopózott a lépcsőházon le a hallba, a hol halvány fénysávok kísértetei tánczoltak a sötétséggel. Nesztelenül lekapcsolta a lánczot az ajtóról s a tenger felé menekült. A mint végig futott a harmatos füvön, nem csinált nagyobb zajt, mint a madár, mely szeli a levegő egét s a két legelésző ponny, megérezve a sötétségben tovarohanó alakját izgatottan nyerített s a rét virágai fölött ijedt sóhajtás suhant végig. Útközben az volt a szándéka, hogy beleveti magát a tengerbe s lehűti lüktető vérét, de a viz oly sötét volt, csak a szélén húzódott végig egy keskeny fehér szalag; s az ég is oly fekete, egyetlen fényes pont sem szakította meg a sötétséget, mely hódolattal várta a reggelt! Barbara ott állóit s tekintete belemerült a sötétségbe. S a test és lélek minden izgalma, minden lüktetése lassan-lassan elhalt abban a nagy, fekete magányban, melyben csak az apró hullámok beszéltek halk, komoly hangon. Hozzá volt szokva ezekhez az órákhoz, tegnap ilyenkor a Harbinger karja fonódott köréje egy utolsó táncz ölelésében! De itt olyan más arczuk volt ezeknek a néma, halott óráknak! komoly, tágra nyílt szemmel, ünnepélyesen bámultak reá a perczek s Barbara, a farkasszemet nézve velük, hirtelen úgy érezte, hogy a sötétség belelát a lelkébe, úgy, hogy az kicsivé lett s szerényzen meghúzódott benne. Remegett prémmel bélelt kabátjában, mintha megrémült volna tőle, hogy oly csodálatosan kicsi és semmi ezzel a feketeséggel és fekete tengerrel szemben, mely összeolvadt egy végtelen sűrű sötétséggé. Félve kuporodott le a földre s várta a hajnalt. Nem sokáig váratott magára. Jött, a síkságon át, hideg fugalmat sepert maga előtt s halvány szárnyain kilebegett a tengerre. A hajnallal visszalopózott a bátorság is a leány vérébe. Ledobott magáról mindent s lefutott a gyorsan világosodó vizbe. A habok féltékenyen takarták el a testét s ő úszva szelte a vizet, mely melegebb volt, mint a levegő. Lábával csapkodva feküdt a hátán s teste, mint pirul ki az ég. Mint egy gyermek, a ki tudva, tiltott dolgot csinál, úgy örült ennek a fürdőnek. Fél sötétben, a vizén elterülő hajjal, tagjaihoz nem tapadt vizes ruha, — pompás élvezet volt! Messze kiúszott a mély tengerre, aztán, megrémülve a saját merészségétől, mikor felkelt a nap, gyorsan visszaúszott a parta. Magára kapta a ruháit, átmászott a falon s visszalopózott a házba. A lehangoltság s lázas bizonytalanság eltűnt; mindenre késznek, frissnek s halálosan éhesnek érezte magát. Az ebédlőbe ment s valami megehetőt keresett. Talált néhány piskótát s jóizűen majszolta, mikor kinyilt az ajtó s egyik kezében pisztollyal, a másikban égő gyertyával Lord Dennis állott a küszöbön. Éles metszésű arczával, fehér szakállával egy régi kék pongyola felett, érdekes megjelenés volt. Abban a perezben feltűnően hasonlított Lady Casterleyhez, — mintha a veszedelem őt is aczélba burkolta volna. — Te ezt pihenésnek nevezed! szólt szárazon , aztán a leány vizes hajára pillantva, hozzátette: — Úgy látom már rábíztad bánatodat a Lethe vizére! De Barbara felelet nélkül kiosont a félhomályos hallba s eltűnt a lépcsőházban. IV. Mialatt Barbara a hajnal elé úszott, Milton a szelídség és igazság vizében fürdött, mely a brit képviselőház falai közt hullámzik. A földkérdés körül támadt hosszú vitára várt hetek óta, hogy elmondja a szízbeszédét. A késő éjszakába nyúló vita alatt már kilenczszer állott fel, a nélkül, hogy magára vonta volna az elnök tekintetét s lassan-lassan bizonytalanság s a valótlanság érzése lopózott a a lelkébe. Ez a hatalmas terem, melyben szünet nélkül egyetlen hang emelkedett s szállott alá, melyet furcsa, helyeslő és ellenségeskedő hangzavar szakított meg néha; bizonyára nem létezett, csak a képzeletónak a gigászi szülötte volt! S ez a sok alak, csak az agyának színpadán rángatott bábu ! És ha majd feláll és elmondja a beszédét, csak önmagához fog szólni! A nehéz emberi lehelettel telített levegő, a számtalan világítótest izzó, mozdulatlan fénye, a sok-sok ülőhely, a furcsa, figyelős, halvány húsgömbök minden-minden a saját énjének a kifolyása volt! Még a padsorok közt jövő-menők is, csak önmagának voltak apró, akaratos részei. S mélyen lent a képzeletének a titáni teremtményében, az elmondottak beszéde zúgott, mormogott s elsodorta azt a sok apró értéktelen szócsomót, melyet az a vékony, változó, messze-messziről jövő hang dobott bele a levegőbe. II. VILMOS CSÁSZÁR ÉS MOLTK 15 TÁBORNOK VEZÉRKARI FŐNÖK TÁBORI AUTOMOBILON.