Vasárnapi Ujság – 1915
1915-08-01 / 31. szám - A romok között 31. szám / A HÁBORÚ - A tartalék sátrai - „Kassai sütöde” - Pihenő egy templom árnyékában - Tábori postahivatal 31. szám / A HÁBORÚ - Egy lovashadosztály bevonul egy faluba 31. szám / A HÁBORÚ - Előrenyomuló csapataink 31. szám / A HÁBORÚ - Gorliczei utcza 31. szám / A HÁBORÚ - Hegyi ágyúk úton - Jó artézi víz Halics főterén - Bevonulás Komarovba - Magyar huszár vezeti a német huszárokat 31. szám / A HÁBORÚ - Lövészárkok drótakadályokkal egy az oroszok által elpusztított szeszgyár udvarán 31. szám / A HÁBORÚ - Magyar és porosz ulánusok együtt 31. szám / A HÁBORÚ - Orosz foglyok beszállítása Jaroszlauba 31. szám / A HÁBORÚ - Oroszoktól zsákmányolt marhák Rzezov főterén 31. szám / A HÁBORÚ - Tüzérségi megfigyelő a ház tetején - Az orosz határ - Srapnelmentes fedezék - Pihenő erős menetelés közben 31. szám / A HÁBORÚ - Juhász Andor; a budapesti kir. ítélőtábla új elnöke 31. szám / Arczképek, Hazaiak - Német tisztek Budapesten; a Dunaparti korzón. Zorád Géza rajza 31. szám / Időszerű illusztrácziók - Részlet az Isonzo északi részéből 31. szám / Táj- és utiképek, Külföldiek - A Leon-féle úszóakna: Az akna forgása a víz alatt - Az akna átmetszete 31. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság
31. SZÁM. 1915. 62. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. 491 A mama halkan hortyogott, bátyja új czigarettára gyújtva dült neki a gang-ablaknak, ő meg összegörnyedve, gondolatban ránczolt homlokát föl-fölvetve susogta maga elé a kis paraszt Boriska szentimentális, finom szavait. Öt percz múlva ijedten szökött ülésbe Lányiné: — Elaludtam! Arabella révült, alig kérő arczczal nézett anyjára, hogy ne beszéljen s a gyors susogást abba se hagyva emelte föl a középen hosszába hajtott ívlapok vékony füzetét, hogy tanul. — Béla, már megint czigarettázol ? Tönkre czigarettázza magát ez a gyerek! — Mama, kérlek, ne beszélj! — tette a párkányra a lány a szerepet. — Jól van, no! Nem beszélek! De hát egy szót sem szabad szólni az embernek? — dünnyögte az özvegy. — Első a szereptanulás! Ebbül élünk! — Nem! — fordult vissza Béla igazat adással. — Első a prédikáczió! gúnyos Lányiné dühösen kapta félre fejét s kiment a konyhába. — Béla, súgd el a szerepemet! — Előbül? — Igen! — «Mint úton-útfélen engem rágalmazni s miért?» A szobából sietve jön: «Édesapám! Csapó néni! jöjjenek már be, nem tudják mire vélni ezt az elmaradást!» — Nem így, Béla! Csak a végszót mondd! Az instrukczió sem kell! — «Mint úton-útfélen engem rágalmazni s miért? — ismételte Béla csakugyan súgva. Arabella valami kedves, aranyos ijedtséget igyekezett arczára ölteni, úgy hadarta gondtalanul. — Édesapám! Csapó néni! jöjjenek már be, nem tudják mire vélni ezt az elmaradást! —• s nevetett, csicsergett, majd belső könnyek árjától remegett szava, nyakán végig simított, mint a kinek csakugyan kibomlott a haja, ültő helyében eljárta, sírta, mozogta az egész szerepet s igazi könnyek szikkadtak el arcza hamván, mikor a vízbeugrás előtti búcsúhoz ért: — Éljen hát boldogan s vigyen hírt felőlem, mert engem nem lát többet senki! — Jól csinálod, Aranyos! — Csak itt magas sarkú csizmában ugrani arra a rongyos matraczra! Mindig félek, hogy kitöröm a lábam. — Ugorj úgy, hogy leülj! — És a mider? Úgy még rosszabb lenne. Uzsonna után mindhárman sétára készülődtek. Lányiné indulás előtt minden kulcsát egyenként megtapogatta, minden zárat megrángatott, hogy fog-e, a többi kulcsokat őrző szekrényét meg többszöri megtekintés, forgatás után csúsztatta csak zsebébe. A legkülső ajtóét is sokáig noszogatta a zárban s miután már lehúzta, óvatosságból megkérdezte: — Gyerekek, bezártam az ajtót?_— s bizalmatlanul pislogott vissza a hamisra, a ki talán csak tetteti, hogy hű, vagyontőrző titokban pedig álkulcsos házmesterek, szolga, ráspolyos betörők czinkosa. Mert mindenki és minden csak lopja, károsítja az embert, a spórhert megégeti a drága húst, kozmát serczeg a plattni a grízes tészta alá, a tej kifut vagy összemegy, a fűszeres mérlege, ha csak meglátja, hibásat billen, a zárak félrecsusszantják ércznyelvüket, hogy nyitva maradhassanak, a petróleum hihetetlen bűzölgésre képes náluk, a lámpabél félvállasra vágatja magát, hogy lámpaüveget mocskolhasson, repeszthessen s a gyalogjáró kövei alattomos dombocskákká fúródnak, hogy sétájuk se legyen gondtalan. A Hatvani-utcza végén bebámultak az ó Curia hosszú fűvel benőtt hatalmas udvarára, megnézegették az Athenaeum alacsony barokkpalotáját, aztán a Rózsa-téren átvágva megkerülték a tűzoltó-házat s a piaristák mellett értek a Városházhoz, amelynek magas, négyszögű tornyán kereklő óralapról gondosan nézték le a pontos időt. — Ez az óra már megint késik! — dugdosta vissza az özvegy haragosan keblébe a kis ezüst jószágot. A Váczi-utcza szép, magas, egy-két emeletes házai alját üvegcsillogásba vonó kirakatokat hol tükörnek, hol vágyat keltő finomságok elérhetetlen országául nézdegélve, a Jézust emelő Nagy Kristóf izmaira, siető, suta, mozdulatlan a lépésére, a vastuskóra egy pillantást felejtve, Calderoni-sarok hosszan nyúló, alacsony, de mindig ragyogó üvegtáblái mögött függő színésznőket, köznagyságokat alaposan megvizsgálgatva, a Harminczad-utczában álldigáló budakeszi kis omnibusz kendővel, csomaggal elfoglalt helyeire egy tekintetet vetve kanyarodtak le a Wurm-utczán, és az új Tőzsde előtt a pár napja leleplezett Eötvös-szobrot megcsodálni. (Folytatása következik.) Erdélyi fényképe. JUHÁSZ ANDOR, A BUDAPESTI KIRÁLYI ÍTÉLŐTÁBLA ÚJ ELNÖKE. 1. Tüzérségi megfigyelő a ház tetején, ahol gólyafészket csináltak. — 2. Az orosz határ. — 3. Srapnelmentes fedezék. — 4. Pihenő erős menetelés közben. AZ ÉSZAKI HARCZTÉRRŐL. — Boronkay Kálmán fölvételei.