Vasárnapi Ujság – 1919
1919-06-08 / 23. szám - Steinbrück Ottó; a budapesti I-ső vörösezred parancsnoka 23. szám / Arczképek, Hazaiak - Vágó Béla népbiztos; hadtest parancsnok 23. szám / Arczképek, Hazaiak - A munkászászlóaljak csapatszemléje a Vérmezőn (4 kép) 23. szám / Időszerű illusztrácziók - A szolnoki közúti-híd a postaépületről egy ellenséges gránát vágta nyíláson át nézve 23. szám / Időszerű illusztrácziók - A vörös hadsereg győzelmes harczaiból (3 kép) 23. szám / Időszerű illusztrácziók - Kun Béla előadása a Vigadóban a női alkalmazottakhoz 23. szám / Időszerű illusztrácziók - Az ujpesti művészek kiállításáról: Heyer Arthur: Setter nyomoz - Pállya Czelesztin: Nehéz lovak - Pállya Károly: Erdélyi oláh ház - Pörge Gergely: Ujpesti piacz - Sautner Lipót. Önarczkép - Andrejka József: Táncsics Mihály - Egerváry P. Ákos: Régi ház udvara 23. szám / Műtárgyak - Nagy Endre rajza „Mese az apostolról” czímű elbeszéléséhez (2 kép) 23. szám / Vegyes tárgyúak; illusztrácziók; térképek; hasonmások; stb.
<7. szám. 1919. 66. évfolyam. VASÁRNAPI USAG. 259 szobában köhécsel és dúdolgat. Dugót húznak ki egy palaczkból , behallatszik. „Manders (felháborodva) : Hát ez mi? Alvingné, itt mi történik? Alvingné (rekedten) : Kísértetek. A virágos szobából ők ketten . . . hazajárnak! Manders : Mit mond! Regina — ? Ő a . . ? Alvingné : Igen. Jöjjön. Szót se szóljon — ! (Manders karjába fogózik és az ebédlő felé támolyog.)" — — — A függöny összecsapódik, vége az első felvonásnak. A közönség némán, mozdulatlanul ül. A dráma súlya ráborult a nézőkre. A terem villamos lámpái kigyúltak. Az emberek föllélekzettek , egymásra néztek kicsit torz mosollyal , különös érzéseket fakasztott bennük ez a felvonás. A fiatalok, gondtalanok, erősek, összeverték a tenyereiket. Erre a többiek is tapsoltak. A függöny fürgén szétlebbent. A színpadon a szereplők álltak. A férfiak hajlongtak. Felé robogott hozzájuk a közönség elismerése. A színésznő a középen, kissé hátul állt , kezét egy szék támláján pihentette , magasra emelte a fejét, úgy nézett le a terembe. Hallotta, hogy a nevét kiabálják. Az ajka meg remegett. Halk főhajtással köszönte meg a tapsokat. Azután oldalt nézett a portale mögé, ahol az ügyelő állt a kellékes mellett, aki most a függönyt kezelte. A színésznő a szeme rebbenésével intett az ügyelőnek : eresz, szed le a függönyt! Az ócska piros bársony függöny összecsapódott. A súgó mingyárt a felvonás végén elhagyta a helyét , így szólt Emmához : — Csókolom a kezét, nagyságos asszonyom, gyönyörű volt! Ezek odalenn azt nem is értik! Kár az ilyen alakításért. Gyönyörű! — És sietett ki a gangra czigarettázni. Amikor a függöny legördült, Borbáth két kezébe szorította a fejét. Megremegett a felindulástól. Emma színészi alakítása felé kavarta az idegeit. Ordítani szeretett volna, akármit, egy szót, egy hangot, valamit ordítani, kitátani a száját és üvölteni olyan hangosan, ahogyan a torkán csak kifér, mert a sírás, a torkába legyűrt sírás fojtogatta. Ezt kellett volna ordítani: Emma! Emma! — — És ez a csönd! ölnek itt némán, bután, tudatlanul, kétségbeejtőn üres fejjel és nem mozdulnak. Nem tapsolnak, nem tombolnak, nem tudják, nem értik, még csak nem is sejtik, hogy mi az, aminek most részesei voltak! Ó milyen buták, milyen reménytelenül buták!... Végre! No most!! Igen, tapsoljatok, a míg a tenyeretek ronggyá nem foszlik, ordítsatok, a míg a torkotok széjjel nem pattan, ez mind kevés, ti édes jó emberek, úgyse, hogy meg voltatok dermedve és azért nem tudtatok mozdulni sem, le voltatok nyűgözve, ó milyen szép az, hogy ti lelkesedni tudtok! — — És a taps zuhogásában, a kiabálásban : „Éljen! Éljen!" (beleszőtték ebbe a színésznő nevét is.) Borbáth csodálatos muzsikát hallott, mély, megható, soha nem hallott melódia csengett a fülébe , érezte, hogy szemébe könny szökik, nagyot nyelt és lehajolt, úgy tett, mintha elejtett valamit keresne a földön , így maradt egy ideig, elővette a zsebkendőjét, gyorsan megtörülte a szemét, az orrát fújta, fölegyenesedett, felállt és ki sietett a folyosóra. Szeretett volna egyedül lenni, szeretett volna arra a csodálatos melódiára gondolni, de ismerősök szólították meg, akik most terhére voltak. Ez csak addig tartott, míg a színésznőről nem beszéltek. Amint dicsérték — olyan gyönyörűen, olyan nagyszerűen játszik, igazán! — ezt már mosolyogva hallgatta és kissé kétkedőn mondotta : — No, úgy=e nem bánták meg, hogy eljöttek, tudtam! — És észre se vette, hogy úgy tett, mintha ő itt a házigazda lenne. Csöngettek a második felvonáshoz. A közönség beözönlött a terembe és elhelyezkedett. A feszültség meg volt még az emberekben , nem került sok időbe és tovább forrt. A kegyetlen mult kibontakozott könyörtelen jelenné. Leplezni fájdalmat, titkolni szenvedést, takargatni bánatot! Titkolni a pokol kínszenvedéseiből fakadt multat, leplezni, hogy ez a leány itt a házban, ez az egészséges, erőtől duzzadó leány ugyanattól az apától lett, aki az ő gyönge testű fiának, egyetlen boldogságának, az apja. Ami ezé a bűnös emberé volt, ne maradjon semmi az ő kezében. Szeretetház hirdesse egy jóravaló, derék, kifogástalan férj és apa emlékét. És egyre jobban kibontakozott a képe ennek a szenvedő asszonynak, a ki a rossz sors vértanúja, a kötelessége teljesítésének áldozata, ember, a ki rendületlenül kitart a helyén, a kit letipornak, legázolnak és a ki mégis emelt fővel szenved. Fájdalmának hangjai beleették magukat a hallgató lelkébe és égő sebeket téptek, a vergődése mint vonagló kéz belekapott, bele vájt a néző agyába, és akik a teremben voltak, azoknak az ő élete fájdalom, gyötrődés, örök szemrehányás, véres jajgatás volt! A szeretetház lángokban áll, a hazugság elég, elpusztul! Szabadulás! Megváltás! Zúgott a taps. Az emberek fölugráltak a helyükről úgy tapsoltak. A színésznőt! többi szereplőt is, de az anyát látni akarták, a Lármáztak, tapsoltak, le akarták rázni magukról ezt a rettenetes látomást és önmagukat akarták megnyugtatni, hogy mindez nem igaz, mindez csak játék. Díszes virágkosarat hoztak, koszorúkat széles selyemszalaggal. A jegyszedőnők vitték előre diadalmasan, a színpad elé és nyujtották fel az elismerésnek e jóleső jeleit. Az igazgató és Matolcsi előre siettek, átvették virágkosarat és a koszorúkat s odahelyezték a Emma elé. A közönség tombolt, tapsolt, ordított. Az emberek egymásra néztek, nevettek, egymásnak bólogattak örömükben, hogy akadtak előrelátó okosok, akik az elismerés, a hála ilyen kedves megnyilvánulásáról gondoskodtak. És tapsoltak lelkesen. A teremben nagy volt a hőség. Amikor a virágkosarat meg a koszorúkat hozták, Borbáth, aki nagyon szenvedett, fölállt , el akarta hagyni a termet. Az ajtóban mégis megállt és a színpadra nézett. A nézőtéren hátul emberek és diákok ültek, akik nem törődtek vele, talán nem is ösmerték. Amikor Emma elé rakták a kosarat és a koszorúkat és a színésznő most meghajlással köszönte az ünnepeltetést. Borbáth megint érezte, hogyan tódul fel torkában a sírás, érezte az orrában, a szemében , a szíve összefacsarodott. Istenem, sóhajtott, milyen őszinte nagy művésznő ez az asszony és itt, ebben a hitvány teremben, gyatrán össze tákolt színpadon, ennek a szegény tudatlan ötszáz embernek adja oda a szíve vérét, élete bánatát, sorsa keservét, legszentebb, gőgösen őrzött titkos érzéseit . . . Gyalázatos élet, kegyetlen sors! Boruljatok le és sírjatok, zokogjatok hangosan, mert a szent művészet eljött ti hozzátok szegényekhez, tudatlanokhoz, hogy megkönyörüljön rajtatok. Elhozta néktek szent szíve vérét, elhozta néktek sorsának terhét, hogy jót tegyen véletek! — — Nem bírta ki tovább a teremben , kiment a folyosóra és min gyárt le az udvarra, hogy ne kelljen beszélgetnie senkivel. Csodálatos asszony! És a mindennapi életben nyoma sincsen benne a színésznőnek. Mi lesz vájjon? meddig maradnak? A színház ezután mégis jobban megy talán és még maradnak . . . Különben, vigye az igazgató a társulatát, csak őt tudná itt tartani. Beszélni fog vele. De nem csúnya önzés lenne, ha azt ajánlaná, hogy maradjon itt nála, hagyja el a színpadot. Aki ezt tudja, annak a fővárosban a helye, ott kell neki lennie a legelsők között! Mert a művészetnek fel kell áldozni mindent, csak akkor lehet igazán szolgálni. Meg kell vele beszélni, hogyan léphetne föl a főváros egyik színpadán. Csak játszania kell és máris győzött. Igen ... és ha érez iránta egy kis szeretetet . . . ó, a gyermekeit szereti, őket nagyon szereti, az anya gyöngédségével néz rájuk, édes, jóságos asszony! felviszi Pestre az egész családját és . . . Csöngettek. A közönség betódult a terembe. Gyorsan fel a lépcsőn! A folyosón már nem volt senki. Borbáth a helyére sietett. Épen amikor leült, húzták fel a függönyt. A katasztrófa utolsó jelenetei ... A szeny=nyes múlt már nem titok sem a fiú, sem a leány előtt. És magára marad a szerencsétlen anya szerencsétlen fiával. A könyörtelen bali sors leveri őket súlyos pörölycsapásokkal. A fiú, a féltve őrzött, akitől az anya hosszú sivár esztendőkön keresztül megfosztotta volt magát, hogy megóvja gyermeke lelkét a gyalázatos ember pusztító befolyásától, most összeomlik ; utolsó kérése, hogy az anyja ne hagyja meg élő halottnak, megőrjítő. A szerencsétlen anya,mindenétől megfosztva örökre, az agyongyötrött áldozat szívettépő jajkiáltásait hallatja. Ahol az író már nem tudott szót, a színésznő hangokat talált. Valóvá tette, amit a költő elképzelt. Vádolt némán, hangtalanul, mert nincsen szó, nincsen hang, mely jobban ki tudta volna fejezni ezeket az életpusztító kínokat, mint az ő rettenetes hangtalan vergődése. (Folytatása következik.) VÁGÓ BÉLA NÉPBIZTOS HADTESTPARANCSNOK. STEINBRÜCK OTTÓ A BUDAPESTI 1-SŐ VÖRÖS EZRED PARANCSNOKA.