Vasárnapi Ujság – 1919
1919-04-13 / 14-15. szám - Irodalom a kommunista társadalomban 160. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
160 VASÄRNA F i ü jS AG. 14—15. szám. 1919. 66. évfolyam. Kora volt valamikor, hajdanában. Ugy ivott mint egy kefekötő és úgy danolt mint egy kántor, szépen czifrázva, hogy az emberben a bor mind könnycseppé változott. És szép szál férfi volt, a kutyafáját. — Te is derekas legénynek látszol, öcsém! Nézd csak, ha jobban szemügyre veszlek, szakasztott, mint az apád, a szemed pillantása, a kezed mozgása, ahogy emeled a poharat, a főtartásod. Én mondom neked, kár hogy bolond madár repült a fejedbe! Dicsérni kezdte úgy melleslegesen a fiú ügyességét, amit a délután látott, ahogy patkolta a lovat és Alma Rózának ez, tudja az Isten, egyszerre szokatlanul jól esett. Sűrűn hajtogatták a teli poharat és Alma Róza még sűrűbben nézte, vizsgálgatta szemben ülő kaczki menyecskét, akinek a a hamvas fehér nyaka, teli keble, gömbölyű karja és ringó csipeje mind nagyobb szomjassággal töltötte el a legény hatalmas mellében a zakatoló, elégedetlenkedő szívet. Mert micsoda gödröcskék nevetgélnek a piros orczákon, milyen hunczutul ragyognak azok a sötétkék szemek és pajzánul, ingerkedően kelleti magát az a kis száj, a mely még összeszorítva is csak beszél, csacsog és bűnre csábít! Lassanként összeismerkedtek, mind, ahányan ültek az asztal körül, mert telvén az idő, néhány szomszéd is átnézett egy kis elmélkedésre, borozgatásra. Az asszonyka, aki már harmadik éve árválkodott özvegyül, mind szívesebben legeltette a legényen elő ábrándozó ibolyaszemét, mert hiába, nem lehet tagadni, helyre egy ember, erős, szép ábrázatú , de azért igen furcsállotta mégis az öltözetét, nevét, beszédét is, ámbátora mellett érdekes is volt, amiket a fiú elmesélt. — Alma Róza! Micsoda név az, semmi hangzása nincsen annak! Az alma az gyümölcs, Rózának pedig a lányokat szokták keresztelni. Sok bolondság van ezen a nagy világon! Inkább csak hívják Kemény Venczelnek és legyen valami okos mestersége. A lányok is inkább az ilyesmit kedvelik. Alma Róza csak hallgatta a szava muzsikáját, amely csak úgy csilingelt, mint egy kicsi ezüstös kocsi, szaladván talán egyenesen a szíve közepébe. Hiába! Szép ez az élet, az erdők, fák, szabadság, kóborlás, minden, de az Ég a megmondhatója, mintha mégis többet érne ez a kívánatos, édes menyecske, akinek a szemében úgy is ott a napsugár, az égbolt, orczáján a hajnal és a rózsa, a szá= jacskája pedig maga az üdvözülés. — Nem is mondom, hogy szamárság, ha valaki mesterséget tanult, sőt büszke is vagyok rá, hogy úgy patkolok lovat, mint akármelyik kovács — vetette oda önérzetesen. Csak akkor vette észre, hogy ahelyett, hogy a bűvészetével kérkednék, a kovács tudományával kezd előhozakodni. Már el volt vetve ezzel a koczka. Az apja egykori czimborái mind megfontolás tárgyává tették a legény esetét, azon a nézeten lévén mindannyian, hogy a Kemény Venczel név többet ér, mint holmi Gyümölcs Róza, vagy miféle Isten csudája és bár lehet magában tiszteltreméltó a művészi pálya is, de csak nem józan székely ember kegyének való. A falu elöregedett kovácsa pláne lelkesedésbe jött a maga gondolatától. — Az én Venczel barátomra mindig szívesen emlékezem. A fiát majd csak megmustrázom, hogy érti-e az esetet? Ha arra termett, a műhelyemben jó sora lesz, én már úgyis a végét taposom, bárha még félkézzel forgatom a pörölyt . . . mégse cseng úgy az üllő, mint hajdanta régen! Alma Róza körültekintett és tűnődött, hogy mit is feleljen ő most mindezekre a bíztató, csábító, térítgető szép szavakra? A szeme összeakadt a szép asszonyéval. Azok a szemek bíztattak, ígérgettek mindent, ami jó, kellemes, egy kis fészket, ahol mindig meg lehet pihenni munka után, meleg kemencze mellett, gömbölyű puha karok között, ha oda= kint veri a szél a felleget és a faágak kopaszódnak és azon a domborodó fehér keblen talán még sokkalta bűbájosabb álmokat lehet végigálmodni, mint a miket az erdők és mezők súgtak a fülébe. A kis gyerek már egészen megbarátkozott vele. Ott lovagolt a térdén, tépdesve, ránczigálva a trikója aranyhímzését, majd a batyuját is buzgón kutatta és hangosan, ujjongva felnevetett, hogy felfedezte a sokszínű üveggolyókat és csörgő= sipkát. Ekkor Alma Rózának be kellett mutatni a művészetét. Ő úgy találta, soha ilyen frissen, ügyesen még nem produkálta magát. Csakugyan helyeslően tapsolt a néző publikum és az asszonyka arcza a nagy tetszéstől még jobban nekipirult, vagy talán= tán azért is, mert Alma Róza feléje fordult és néha diadalmasan és hódítóan kacsintott a szemébe, mintha mondaná : — Látod, mit tudok? Aztán azzal, hogy az öreg házigazdának az orrából előszedett egy boros poharat, óriási sikert aratott. Mindenki kaczagott, a vendégek a hasukat fogták és az asszonyka szemérmetesen simogatta a búzavirágos kötényét. — Garaboncziás diák, — dörmögte a vén székely gazda — ördögökkel czimborálsz. Alma Róza letelepedett a kicsi menyecske mellé és megpihent. A nagy zsivajgás még egyre tartott és kiki kifejtette a maga véleményét, ami a szemfényvesztés fogásait illeti. Alma Róza az asszonyra figyelt. A menyecske hol ránézett, hol elkapta a tekintetét. Végre nem állhatta meg szó nélkül. — Mért néz úgy engemet? Alma Róza nem tudta hirtelenében, hogy mit is válaszoljon. Csak megfogta szép lassan hatalmas markával az Amál kis kezét. Az asszonyka hagyta, hogy fogja, sőt a legény valami gyönge szorításfélét is érzett az erős ujjain. A szívét ekkor valami egészen ismeretlen, új, nagy, győzelmes öröm járta át. A poronty, a fiúcska, a sarokban boldogságában felsikoltozott. Odanéztek, kissé megijedve. Az Alma Róza batyujából egy egész trikót húzott elő és diadalmasan, mint egy sziú indián, nekiesett és szaggatta. SZAMUELLY TIBOR (KÖZOKTATÁS). A FORRADALMI KORMÁNYZÓ TANÁCS TAGJAI. NYISZTOR GYÖRGY (FÖLDMÜVELÉS) VÁNTUS KÁROLY (FÖLDMÜVELÉS) AZ IRODALOM A KOMMUNISTA TÁRSADALOMBAN. Az ősember, mikor kőbaltáját valami dalt dünnyögött hozzá s ha faragta, vadászatról hazatért, elbeszélte, amit látott és átélt — az írói alkotás és irodalmi élvezés olyan ősi ösztöne az emberi léleknek, amely mindig működött s amely nélkül nem lehet el az emberi élet. S mennél jobb élete van az emberiségnek, annál nagyobb szerepet foglal el életében az irodalom, mert annál többen jutnak hozzá élvezéséhez. Az emberiség fejlődése abban az irányban halad, hogy mennél nagyobb tömegeket hozzon s mind szorosabb közösségbe a kultúrával. A kommunista állam megszilárdulása egy roppant lépéssel hozza közelebb az ideális megvalósuláshoz ezt a tendencziát, a mikor minden embernek egyformán magas kultúrát igyekszik adni s minden embernek felkínálja a benső részvételt a kulturának kiépítésében és élvezésében. Óriási tömegeknek igéri azokat az életörömöket, amelyeket az irodalom nyújtani tud és olyan életfeltételeket ígér nekik, amelyek között ereje és ideje marad az irodalom élvezésére. Azok a néptömegek, amelyek eddig életviszonyaiknál fogva többé- kevésbbé ki voltak zárva a könyv közösségéből, most olvasókká válhatnak. Az olvasók tömege roppantul meg fog szaporodni — ez az első következménye a kommunista kultúra berendezkedésnek. S idővel meg fog szűnni az emberek közötti kultúra különbség, az író egész közönsége egy színvonalú lesz, az irodalmi termelésből is el fog tűnni minden olyan színvonalkülönbség, amely most a különböző osztályok és embercsoportok kultúra különbségeiből állott elő Az író helyzete is lényegesen meg fog változni. Az eddigi állapotban az író erősen függött a pénztől, munkájának mennyiségét és — fájdalom — minőségét is az általa szerezhető pénzhez kellett igazítania, ha munkájából élni akart. A kommunista állam, mint mindenkit, az írót is eltartja munkája fejében s ezzel függetleníti a pénztől, lehetővé teszi neki erőinek teljes konczentrálását az irodalom ideális czéljai felé. A siker fogalm