Vasárnapi Ujság – 1919
1919-11-16 / 30. szám - Gróf Tisza István 30. szám / Arczképek, Hazaiak - Mihalovics Miklós műtermében 30. szám / Arczképek, Hazaiak - Prielle Kornélia - Jászai Mari 30. szám / Arczképek, Hazaiak - Stetka Gyula műtermében 30. szám / Arczképek, Hazaiak - Szüle Péter műtermében 30. szám / Arczképek, Hazaiak - Moffat őrnagy 30. szám / Arczképek, Külföldiek - Sir George Clerk 30. szám / Arczképek, Külföldiek - Yates amerikai ezredes 30. szám / Arczképek, Külföldiek - D’Annunzio Fiumében (2 kép) 30. szám / Időszerű illusztrácziók - Pihenő emberek - Czigányleány - Béli Vörös Imre festményei - Ujságárus asszony. Szüle Péter festménye - Enyelgés. Mihalovics Miklós festménye 30. szám / Műtárgyak - Spekulánsok a budapesti tőzsde előtt 30. szám / Népviselet; genreképek
342 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 29- szám. 1919-66. évfolyam. SZEGEDI EMMA, SZÍNÉSZNŐ. REGÉNY. — IRTA MOLY TAMÁS. (Folytatás.) Emma szíve tele volt keserűséggel ; maga elé meredt ; hallotta, Borbáth mit mondott, és nem foglalkozott vele. Rázta az idegesség. Szeretett volna túllenni mindenen. Ha megsemmisülne, ha már vége lenne mindennek! Minek él? Mit hoz néki az élet? Van barátja, meghittje, aki vele érez? Borbáth? férfi, végül a karjaiba akarja zárni és . . . és . . . utálatos! Elpusztulni! Az a gonosz ember de megmérgezte az életét! Újra meg újra ! És nem hagyja békén. Ráront, mint egy dühödt állat, és! . . . Utálta magát, mintha beszennyezték volna. Nem bírta ki tovább a szobában. Vette a kabátját, kalapját. Kimenni, ki az utczára és el innen! Csak már utazhatnék, csak már ne volna itt! Az ebédlőben Etelka kérdezte : — Emma néni sétálni megy? Szabad nekem is jönnöm? Elvisz magával? — El kell mennem, kislányom, van . . . Nem sétálni . . . visszajövök, dolgom mint gyárt visszajövök, Etelkám. ! > Kisietett az utczára. Jobbra fordult, az jX utcza alsó vége felé, nehogy a Fő térre érjen, s kollégával találkozzék. Éppen be akart fordulni a szomszédos utczába, amikor egy el fulladó hang szólította : — Emma! Ne szaladj! Emma! Ilon sietett utána. Emma megállt. Máskor örült, ha látta Ilont, szerette törhetetlen jó kedvét, ragyogó vidámságát, de most bántotta, hogy barátnője rátalált. — Ejnye édesem, úgy szaladsz, mintha üldözne a tatár meg a török együttvéve, pedig csak én vagyok, jó reggelt, drágám, nézd, lihegek, úgy futottam utánad! — És meg ölelte, megcsókolta Emmát. — Siettem hozzád, mert majd hanyatt estem, amikor olvastam a plakáton, hogy te búcsúfellépsz, édes szívem és ez belém vágott mint derült égből a tüzes istennyila, hogy lehet ez? mondok, mert én nem tudok semmiről semmit, de nem is törtem a fejemet, hanem rohantam hozzád, hát amint befordulok az utczába, látlak vágtatni, no, mondok, ennek a fele se tréfa, utána! s amikor már majdnem eltűntél előlem, mégis csak muszáj volt sípolni, mert nem tudhatom, hová rohansz, no ne nézz reám olyan szomorúan, mehetünk erre is . . . — Karját Emma karjába fűzte, tovább mentek. — Szólj már egy szót, édesem, hát mi is van azzal a búcsúfellépéssel, remélem, nem komoly dolog, hanem üzleti fogás, hogy ez a derék nép csak jöjjön a színházba, hadd legyen zsufi ház, ránk fér, igaz-e és van belőle valami hasznod? remélem nem hagyod az egészet a dilinek, ha már te csinálsz telt házat, neked is dukál belőle egy kis jövedelem, nem igaz? ejnye szólj már egy szót, te! . . . — Van belőle hasznom. Megegyeztem a direktorral, hogy elenged. Ilon magához rántotta Emmát, úgy nézett az arczába : — No, már meg tréfálsz?! el akarsz menni tőlünk, igazán, szólj már, mondd már, mi ütött beléd?! — Elmegyek. — Elmégy? Aztán hová mégy? és ezt a direktor tudja és felbontja a szerződésedet, hogy te kényelmesen elmehess? micsoda pupák ez a direktor, te jóisten, micsoda agyalágyult, hogy el hagy menni, aztán hova is mégy te? hogy téged el hagy menni, a helyett hogy megtenne mindent, még a lehetetlent is, csak hogy téged ide lánczoljon és az ilyen mer direktoroskodni, te jóisten, aki három „búcsús fellépésért" elereszti a legjobb színésznőjét és mondd már, hová is mégy te, ha elereszt, hát ez igazán, ez már igazán!... — Nem tehetett másképpen, — magyarázta Emma csöndesen. — Ha nem ereszt, mégis megyek. Ide nem lánczolhat, nem kényszeríthet, hiába minden. Ha én egyszer menni akarok, akkor megyek. — Persze, persze, ha te menni akarsz . . . dehát miért akarsz menni, mondd miért akarsz menni, hiszen nincsen édesem, semmi okod, itt te vagy az első, itt az történik, amit te akarsz, ez nem szemrehányás, tudod, ez elsősorban a társulatnak jó, de miért akarsz menni, nekünk van belőle hasznunk, elismerem, de éppen azért nem tudom megérteni, ó édes szívem, nem vagyok vak, látom, hogy történt valami, tegnap óta már olyan szomorú vagy, olyan levert vagy, olyan tönkrement vagy, amilyennek eddig sohasem láttalak, de nem tudom, hogy mi történt, csak látom, hogy valami nagyon ráment a szívedre és ezért mondom, hogy nem jól teszed, mert nincsen a világon semmi, de semmi, amiért érdemes lenne bánkódni, vagy búsulni, vagy tönkremenni, ott egye meg a fene az egész mindenséget, mondd már meg, hogy mi lesz? és meglátod, min gyárt jobban leszel, könnyebb lesz a lelked, mintha csak egy nagy darab malomkő hullt volna le róla, mert az ilyen aljas bánkódás rosszabb mint a malomkő, úgy tönkreőröli az embert, hogy csuda, de ha elmondod, be fogod látni, hogy az egész csak egy nagy butaság, amiért igazán nem érdemes még csak egyetlen szál ősz hajat se termelni, te édes bús szívecském, én mondom neked, akit a rossz sors már úgy meggyömöszkölt, hogy más ember nem egyszer, tízszer is bele pusztult volna és nézz meg engem, semmi bajom, ott egye meg a ránczos fene azt a sok mindenféle komiszságot, de én nem leszek az áldozata! édes lelkem, szólj már egy szót, ne hallgass olyan kegyetlenül, hallod-e!... Emma bánatosan mosolygott, gyöngéden megsimogatta Ilon arczát, vállat vont : — Szólanék, de mit mondjak? Te kedves, vigasztalni próbálsz , tudom , szeretsz, tudom , szívesen vennéd magadra az én keresztemet és segítenél hordani. S elhiheted, én szívesen hagynám, hogy segíts... De hiába. Van ember, akin nem lehet segíteni, s én, látod, ilyen vagyok. — Jaj jaj jaj miket beszélsz, miket beszélsz, rossz hallgatni, isten bizony hogyan van az, hogy egy ilyen okos nagyszerű asszony mint te, ilyen ostobaságokat tud feccsegni szomorú ábrázattal, már én csak ki mondom őszintén a hogyan gondolom, mert fiam, akármilyen okos és tehetséges meg nagyszerű teremtés vagy, azért hidd el, vannak dolgok, melyekhez én is nemcsak értek, hanem ezerszer jobban értek, mint te, s ehhez tartozik elsősorban a nagyszabású pofozkodás az élettel, s nagyon kérlek, hidd el, amit most mondok, hogy mindez szó szerint így van : az élettel én sokkal jobban tudok végezni, mint te, mert nekem megvan az a tehetségem, hogy nem tűröm megadással az élet rúgásait, hanem valamiképpen buzgón visszarúgok, mert ezt így jobban szeretem és ha valaki nagy fittyre rosszat tett velem, én bizony nem kímélek se költséget, se fáradságot, de iparkodom meghálálni még pedig alaposan, annak a hitványnak a hozzám való komiszságát és iini, erről jut eszembe, azt hallottam, hogy tegnapelőtt este itt járt a te életed párja, szegény czimborám, bizonyosan azért volt itt, hogy néked örömet szerezzen, de már reggelre eltűnt és talán vele függ össze ez a hirtelen elhatározásod? Emma bólintott: vele! Kellett felelnie, mert Ilon könyörtelen volt. — Nem akarok beleavatkozni a dolgodba, ha te magad nem kívánod ... és látom, nem kívánod, ez rosszul esik nekem, de azért mégis szeretlek és csak azt mondom, hogy nincsen kerek e világon férfi, akiért érdemes lenne meghozni a legkisebb áldozatot is, esküszöm néked mindenre, ami szent, hogy ez így van, ez a színtiszta igazság, ezt én tudom, ennek a bölcsességemnek megadtam az árát, nem kaptam ingyen, mert az ember ebben a keserves életben semmit se kap ingyen, tehát hidd el, hogy a férfi egytől-egyig czégeres gazember, ámbár akad olyan is, akiről ez még nem derült ki, de ebből mi következik? ebből csak az következik, hogy a legnagyobb ostobaság, ha egy asszony áldozatot hoz az olyan férfiért, akiről már jaj de nagyon kiderült, hogy dísze és virága lenne a legelőkelőbb akasztófának, de ez nem akar gonosz czélzás lenni, édesem, csupán leplezetlen rámutatás a te szomorú esetedre és ha te azért megy el innen, mert az a Joó János így akarja, akkor . . . akkor . . . te jóisten! nem is tudom, hogy mit mondjak! Ilon kipirult haragjában és szikrázó szemmel nézett a bágyadtan mosolygó Emmára, aki némán hallgatta barátnője kifakadásait. És mert Emma most sem felelt, Ilon vadul felkiáltott : — Kést a hasába! Emma felkaczagott, mire Ilon elragadtatva borult a barátnője nyakába. — Ha tudnád, milyen szép vagy, milyen elragadó vagy, amikor így elneveted magadat! nagyon sokszor nevetnél. És összecsókolta örömében. Tovább sétáltak. — Mondd csak, édes czimborám, hová siettél innen? de szólj már egy szót, az isten áldjon meg! Elmentem egy kicsit járni, már nem bírtam ki a szobában. — Abban a szép szobában nem bírtad ki, pedig finom, neked való hely, és most elmegy és azt se akarod megmondani, miért megy el, sem azt, hogy hová megy el, így bánsz velem, de én még ezt is eltűröm, mert ilyenkor derül ki, hogy ki igazán a barát, és mert a barátod vagyok, elmondom mingyárt azt is, hogy nagy ostobaság itthagyni ezt a szép úri házat és ezt az embert, ezt a Borbáthot, aki feltétlenül gavallér ember, derék, nobilis, nagyszerű ember, aki, talán nem is tudod, kitelik tőled és meg se láttad, észre se vetted : rajongva szeret téged, de nem is szeret, egész egyszerűen imád téged, amin nem is lehet csodálkozni, mert ez csak természetes . . . — Az imént azt mondottad, hogy minden férfi gazember és most úgy beszélsz Borbáth- ról, mint a férfi ideálról. — Úgy van, hiszen ez csak világos, kedves tudatlan testvérem, felelte Ilon rögtön, egy pillanatnyi tétovázás nélkül, a legtermészetesebb hangon — az egyik nem zárja ki a másikat, hiszen nincsen ember fenékig tejfel, ezt te is tudod ... de ez a Borbáth veled szemben mindig és minden körülmények között ideálja lesz a finom férfinak, tudod miért? mert föltétlenül imád téged, ezt én mondom neked, aki értek a dolgokhoz, és ez nem is olyan nehéz eset, tudod, hogy nem vagyok hízelgő, hanem őszinte, igaz, szókimondó természet vagyok, és én mondom neked, hogy ő imádja benned a nagy tehetséget és imádja a finom, előkelő, jóságos asszonyt, mert te ez vagy, és ha ő máskülönben gazember is, amiről adataim egyelőre nincsenek, de veled szemben föltétlenül gyöngéd, bájos, meghatóan szerelmes, finom, ó, én mindezt jól láttam, és azt a sok virágot is jórészt ő adta, te ha nekem egyszer ilyen kifogástalan férj kínálkoznék, mert ő itt nagy úr, pénze is van bőven, szép vagyona, én mondom, mert érdeklődtem ezek iránt az apró, mellékes körülmények iránt is, két kézzel kapnék utána és úgy fognám, hogy soha többé el ne veszítsem, mert nagyszerű dolog,