Vasárnapi Ujság – 1921
1921-05-15 / 9. szám - Petri Mór: Könnyek 101. oldal / Költemények - Telekes Béla: Hol vagy, szabadság 101. oldal / Költemények
9. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. _ 101 helyesebb lesz a páciens czímnek a használata. A tapintatlanságok és tűszúrások színtelen ismétlődésétől eltekintve Sir Hudson Lowe személyileg is gyűlöletes volt Napoleon előtt, mert az ellene vivott angol Háborúk során nem reguláris katonaság soraiban harcolt, hanem egy korszakai felkelőkből álló csapatnak volt a parancsnoka. Éreztette is vele, hogy nem katonának, hanem bandavezérnek tekinti. Az első három hónap alatt mindössze hatszor beszélt vele, azután megszakított minden összeköttetést. Sem őt, sem a kiküldött angol tiszteket nem fogadta. Néha napokig nem mozdult ki a házából. A kormányzó ilyenkor kétségbeesett; attól rettegett, hogy Napoleon esetleg már nincs is a szigeten, emberei a kerítés mögül és a fürdőszoba ablakain át leselkedtek Napoleonra és kő esett le a szivükről, ha végre megpillantották. Pedig komoly szökési kísérletről alig lehetett szó. Egy ideig hire járt, hogy kétezer franczia emigráns gyűlt össze a brazíliai Pernambuco- ban s ezek Latapie ezredessel az élükön ki akarják szabadítani Napoleont. Gyorsjárású gőzösről, sőt tengeralattjáróról meséltek, amely Amerikába szállítja a szökevény császárt. Mindez természetesen csak a fantáziának volt a szüleménye. Ilyen vállalkozásra, ha lehetséges lett volna is, a szent ilonai fogoly már nem volt alkalmas. Las Cases és Gourgaud próbálkoztak Európába való visszatérésük után, hogy egyes hatalmaknál hangulatot teremtsenek mellette, de eredménytelenül. Csak rémlátás volt, amit a kormányzó a szökésről elképzelt. Sir Hudson Loweról Európa közvéleménye már régen megalkotta az ítéletét. Igaz, hogy végeredményben az angol kormány utasításai szerint cselekedett, de a keresztülvitel az ő műve volt. Az egyértelmű ítéletbe csak Anglia nem tudott sokáig belenyugodni. Egész irodalom keletkezett, amely nemzetközi jogi szempontból magyarázza a kicsinyeskedő rendű szabályokat, védi a szent-ilonai fogságot és tisztára igyekszik mosni a kormányzót. Még Longwood klímáját is védik, azzal az indokolással, hogy az nagyon megfelelt a Korszikában született Napoleonnak. A hibás szerintük mindig Napoleon volt, aki a parvenü gőgjével nem tudott lemondani az üres császári czímről és a velejáró külsőségekről. Csak az utolsó tizenöt esztendő folyamán, mióta az entente cordiale közel hozta Angliát és Francziaországot, kezdik az angol történetírók is a dolgokat tárgyilagosan megítélni. Az új idők politikája nem kedvez Sir Hudson Lowenak. Angliában is erkölcsileg elítélt ember lett belőle. De a kormányzó nem volt az egyedüli hivatalos személy, aki Napóleon őrizetére volt rendelve. A bécsi kongresszus megállapodása értelmében Ausztria, Porosz, Orosz és Francziaország fel voltak jogosítva, hogy a kormányzó mellé komisszáriusokat küldjenek ki, kiknek feladatuk, hogy «Bonaparte állandó jelenlétéről meggyőződést szerezzenek». Poroszország nem vette igénybe ezt a jogot, de Ausztria kiküldötte Stürmer bárót, Oroszország Balmain grófot, Francziaország pedig Montchenu grófot. Az utolsó alezredes volt Valence-ban, mikor Napoleon ugyanott mint hadnagy szolgált és sohasem tudta megbocsájtani, hogy a korszakai parvenü oly alaposan fölébe kerekedett. Ezek a komisszáriusok voltak Szent Ilonának az operett-alakjai. Napoleon tudomást sem vett róluk, ők maguk nem juthattak el Longwoodba s csak közvetve hallottak a fogolyról valamit. Állandó szívódásban voltak a kormányzóval s napirenden voltak a hatásköri összeütközések. Ők egyenjoguaknak vélték magukat, a kormányzó fölöslegeseknek tartotta őket. Hazaküldött jelentéseik örökbecsű darabjai az arisztokratikus diplomácia semmitmondó ostobaságainak. Ezek voltak Szent Ilona szigetén a főszereplők Napóleon körül. A főszereplő állandóan ő maga maradt, aki még fogságában is szüntelenül császárnak érezte és tudta magát. Kicsinyben ugyanaz a szertartás maradt meg, amely Párisban vette őt körül. Asztalánál állandóan üresen állott egy szék a császárné számára. Gourgaudnak egyik fő sérelme az volt, hogy Bertrand főudvarmester állandóan a császár asztalánál étkezhetett, ő nem. „Alattavalói" csak állva jelenhettek meg előtte s csak kifejezett engedelmével foglalhattak helyet. Egyebekben űzte a nagy politikát, ha nem is a maga, a bonapartista gondolat javára. A Szent Ilonán töltött hatodfél esztendő alatt Napoleon tollba mondotta emlékiratait. Talán ezek az emlékiratok, amelyeknek történeti értékét méltán nagyon erősen megtépázták, a legszebb bizonyítékai Napóleon czéltudatos és mindenben csak a saját érdekét szolgáló egyéniségének. Az elsőtől az utolsó sorig az ő politikájának, cselekedeteinek az igazolását szolgálják. Nem az van bennük, ami történt és amit maga hitt, hanem amiről azt akarta, hogy mások higyjenek. Épen azért csak a legnagyobb óvatossággal és kritikával kezelhetők. Majdnem ilyenek a körülötte mozgóknak naplói és emlékiratai is, kezdve Las Cases- nak nyolcz kötetes munkájától a szent-ilonai angol leányok naiv feljegyzéseig. Napoleon nagyon jól tudta, hogy minden szem és fül rája tapad s hogy amit mond, nem szűk környezetének, hanem az utókornak mondja. Czinikus nyerseséggel nem egyszer meg is mondta környezetének, hogy jegyezzék szavait, mert minden soruk, amit leírnak, a valaha nehéz pénzt fog érni. Tényleg az egy Bertrand kivételével a szent-ilonai fogság összes szereplői, francziák, angolok, franczia, osztrák és orosz komisszáriusok egyaránt közzétették naplóikat. Ezek is egy teljesen hamis, a történelmi valóságnak megfelelő Napoleont tárnak a szemünk elé, nem De van nekik még egy hibájuk is. Majd mind arra törekszenek, hogy minél érdekesebb dolgokat mondjanak el, hogy minél jobban előtérbe tolják a saját személyüket és hogy maguknak vindikálják Napoleonnak különösen kitüntető bizalmát. Sorra eltorzítják így az eseményeket és sorra ellentmondanak egymásnak. Klasszikus példája ennek Antonimarchi egy feljegyzése a haldokló Napoleonról, aki az elysiumi mezőkről beszél, ahol őt Kléber, Desaix, Bessiéres, Duroc, Ney, Masséna és Berthier várják, hogy beszéljen velük hadjárataikról és a letűnt dicső napokról. Erről a mondásról a többiek, akik pedig ugyancsak szorgalmasan jegyezték Napoleonnak minden szavát,semmit sem tudnak. Montholon ellenében megírja, hogy a kérdéses időpontban Napoleon már egyáltalán nem fogadta Antommarchit. Az egész mondás a mesék országába tartozik. Mégis az egész szent ilonai tartózkodásból ez ment át legjobban a köztudatba, számtalanszor ismételték, újra meg újra megírták, sőt látomások formájában meg is festették. Hiába, a valóságnál a költészet mindig jobban megkapja az emberek fantáziáját. Legkevesebbet Napoleonnak az utolsó hó napjairól tudunk. Las Cases, O'Meara, Gourgaud már elhagyták a szigetet; a régiek közül már csak Montholon és Bertrand voltak Napoleon mellett. Antonimarchit Napoleon ki nem állhatta, Arnett dr. csak eseten» kint látogatta meg, Bertrand pedig nem vezetett naplót. Csak nagyjából tudjuk, hogy régi gyomorbetegsége 1820 végétől kezdve vett erőt rajta. Jellemző, hogy panaszait nem akarták elhinni. Antommarchi mosolygott és mosolyával nem egyszer felbőszítette a fogoly császárt; Sir Hudson Lowe színlelést gyanított, amellyel Napoleon csak kedvezéseket akar kierőszakolni; Arnott dr. pedig még április elején is kielégítőnek tartotta a páciens állapotát. Diagnózisa májbetegség volt, pedig minden valószínűség szerint a mely atyját is sírba vitte, a gyomorrák, el Napoleonon. Csak Napoleon hatalmasodott volt tisztában az állapotával. Február 15 és április 25. között tollba mondta a végrendeletét; közben, április 18-án intézkedett, hogy halála után a testét bonczolják fel, néhány nappal később pedig a felravatalozásáról rendelkezett. Környezete csak május 3-án kezdte látni, hogy a vég közeledik. Este Vignali abbé, akit Fesch bíboros küldött Szent Ilonára, feladta neki a halotti szentségeket. Másnap megkezdődött az agónia. Nem beszélt, csak szaggatott szavak hagyták el az ajakot. A szél, amely állandóan söpörte a fensíkot, ezen a napon viharrá erősödött és egész sor fiatal fát tépett ki gyökerestől Longwood körül. A vihar következő nap, május 1-én is szakadatlanul dühöngött. Este hat óra tájban a császár megszólalt: „hadsereg" és utána elő költözött az élők közül. Végrendeletében Napóleon azt kívánta, hogy a „Szajna partján temessék el, a franczia nép körében, melyet oly nagyon szeretett." Kívánsága nem teljesült, Longwood közelében temették el két fűzfa tövében, a sziget egyik legmagasabb pontján. Koporsója körül még egyszer kitört a harcz kísérői és a kormányzó között. Bertrand és Montholon a Napoleon nevet akarták rá vésetni a koporsóra, Sir Hudson Lowe a Bonaparte tábornokhoz ragaszkodott. A vitát úgy oldották meg, hogy jeltelen koporsóban helyezték örök nyugalomra. A nyugalom nem volt örök. Évek multáéval, mikor feledésbe mentek a harczok sebei, Francziaország Napóleon tetemeit visszakövetelte magának. Hadihajó ment érte, hogy tetemeit elhozza pompájának, ragyogásának színhelyére, Párisba. Porai az invalidusok dómjában pihennek. Emléke azóta a történelmé, körötte pedig fonódnak, szövődnek a legendának aranytól csillogó szálai ... Tonelli Sándor. »X »X «Miska. Csonka Magyarország — nem ország, Egész Magyarország — mennyország. MOL VAGY SZABADSÁG?! HÍI vagy Szabadság ? Hány évezred óta Epeszted már a rabság fiait ? Csak álom volnál, kit a föld lakója Valóságnak néz néha s megcsalódva Elsirat aztán ó s rabságban itt ? ! Im népek egymást ma is fojtogatják... S irtják egymást az egyes emberek... E földgolyó nem volt hazád, Szabadság S óh lesz-e egykor, — ki mondhatja meg ? Jaj, hátha ez az emberlakta csillag Csak börtön, bűnös lelkek börtöne ? Más csillagokról, hol nincs pokla kínnak, Száműzik őket... S nem hiába sírnak. Midőn emberré születnek ide ... Óh hátha azért örök itt a rabság , a vágy, a szabadságról álmodó ? ... Más csillagon csak emlékünkül adták, — Szabadság ott van, hol mindenki jó ! Hány új évezred fúl még könybe, vérbe ? Zsarnok s rab hányszor cserél szerepet ? Óh emberiség, megéred-e végre, Hogy ily poklon már méhedben kiégne Minden fán s úgy szülj csak jó lelkeket?... Nem et kaczaghat száz zsarnok szemembe. Azt sírhat minden rab, mégis hiszem. Dalolj szivemben, szabadság szerelme, Igazulj jóvá, szabaddá, a szívem! Telekes Béla: KÖNNYEK. Ezek a versek a mélyből akadnak: Fölbuggyanó igaz sóhajaim : Ne kutassátok : csengő-e a rím ? A vihar jajgat, a visszhangja annak. Hazám, reám búfelhőid szakadnak. Itt állva a mult omladékain. Szivem gyöngykagyló, mit facsar a kin. Forrása buzog a bánatpataknak. Lelkem, Uram, fel Tehozzád kiáltoz Sötét vizéből zugó tengereknek, Hová hajóm a vak végzet levágta. Oda tapadva egy darab roncsához Tört keblem vesztett honomat sóvárgja : Könnyek peregnek és dalok teremnek. Petri Mór.