Vasárnapi Ujság – 1921
1921-06-26 / 12. szám - Kormos. Nagy István csutorája. Elbeszélés. Irta Nyáry Andor 138. oldal / Regények, elbeszélések
138 VASÁRNAPI UJSÁC. u. szám. 1921. 68. évfolyam. KORHOS NAGY ISTVÁN CSUTORÁJA. Elbeszélés. — Irta Nyáry Andor. Vasárnap volt. Mise után az emberek összeverődtek községháza előtti téren, meghallgatták a kis, a bíró dobolását, aztán rátértek a politikára. Sorba szedték az elmúlt eseményeket, nyugodt, megfontolt lassúsággal közölte mindegnik a maga véleményét. A királykérdés volt napirenden. — Ma én csak aszondom, — kezdte a szót István bácsi, a ki nem esik le, ha lő nem dobják. Azonképen a király együtt az országba annyira, hogy ne hízák vóna. — Én is aszondom, — bólintott Mihály bácsi, — mirehogy a királ is csak ember, ha mingyá fölséges ember is. Azt hiszi, köllött valakinek. József bácsi megszívta a pipáját, aztán a füst mögül kiszólt : — Jó ember vóta. A háborút se akarta. A háború szóra megmozdultak az emberek, mintha villamos áram hullámzott volna végig a tömegen. — Nem ám, — pirult ki a nagybajuszu Móricz Márton, mer a ráczok agyarkodtak. Azok csinylták a háborút. Vesztek vóna ott, a hon vannak. Péter bácsi az oroszokat okozta, mivel azok álltak a szerbek háta mögött. Füstös Gyuri, aki valamelyest értett a külpolitikához, mert a háború alatt az ezredes úr lovásza volt, s ezen minőségben sok mindent hallott a tiszta uraktól, azon az alapon állt, hogy a háborút a francziák kezdték, hogy elvehessék a németektől Elszázd Lotharingiát. — Bizony, — sóhajtott az öreg Istenes Antal, mennyi vér hullott. Azt kellene kifordítani a boriból, aki a nagy vérontást a világra hozta. Erre már Kormos Nagy István is megszólalt. Azt ugyan hiába akarnátok kifordítani a bomból. Mivehogy a vérontást nem a franczia csingáta, de még a rácz se, meg még az orosz se, hanem más valaki. Az emberek elhallgattak, mindenki Kormos Nagy István felé fordult. Kormos Nagy Istvánnak igen nagy tekintélye volt, nem csak a faluban, hanem a környéken is. Fiatal korában egy világjáró tudós szolgája volt s a mint mesélni szokta, még a Fekete-tengert is látta. Bizonyságképpen hozott is egy literes üveggel a vizéből s ha levelet írt a leányának, mindig abba mártogatta a tollát, mert olyan fekete volt a vize, mint a tinta, írni lehetett vele. Az emberek közelebb fáradtak hozzá s mikor látták, hogy Kormos Nagy István kérdésre vár, Péter bácsi megszólalt : — Hát ki csinylta a háborút ? Kormos Nagy István összeránczolta a szemöldökét : — Én! Az emberek összenéztek. — Te? Bizony én! — Miként? Kormos Nagy István pipára gyújtott, hogy jobban menjen a szó, aztán nagyon szomorú arczot vágott, aztán beszélni kezdett: — Nyócz évve ezelőtt, mikó a szellőmet everte a jég, az egész termésem egy csutorára való bor vót. Búsan ballagtam haza» felé. Mondok magamba . Ezt a csutoraa bort nem érdemes tartogatni, megiszonyavva, a kive legelősző összetalálkozok. Hát a mind baktatok a hegyháton, elém toppan egy öreg ember. — Aggy Isten! — köszönt rám. — Aggy Isten kenek is! — köszönök vissza. Kicsoda ke?... Aszongya, hogy ű a Teremtő. — No, — mondok — akkó kenek nem adok a boromba, mér nem adott be többet. Avva odébb ázom. A fordulóná szembe gyütt velem egy török» sipkás, majomforma ember. — Jó napot! — billent a sipkáján. — Kenek is — bicczen» tek vissza. Kicsoda ke? — Aszongya, hogy ti az ördög. — No, mondok neked meg éppen nem adok a boromba, mer te vitted el a termést. Megin tovább ballagtam. Mikó befordutam az uczczába, meg» rántotta valaki a ködmenem hátáját. Jó napot komám, — szót nevetve. — Kicsoda ke, — mondok, — hogy ujan barátságos? Aszongyan a halál. — No, örűtem meg, — erre megiszom a boromat, mivel hogy a halál igazságos, mindenkinek egyformán mér. Kinyitottam a kapuajtót, oszt bemutattam az udvarba : — Tessék halál úr! • Bementünk a szobába, leütünk az asztal mellé, oszt eliddogáltunk a csutorába. — Jó kis bor, csettintett a nyelive a halál. Jó! — mondok. — Csak kevés. Hát a ke termése mijén vót az idén ? — Ne is beszéljünk róla, — legyintett szomorúan a halál, életlen a kaszám, oszt fárott is vagyok. A világ kezdete óta nem pihentem. Jó vóna egy kis pihenés. Hát ami azt illeti, mosolyogtam rá, fura mestersége van kinek. Embert arat. Oszt megkérdeztem tőle, miként veszi ki az emberből a lelket. A halál nagyot nevetett : — Az a legkönnyebb mesterség. Bejeleuj jok az emberbe, oszt kitolom belőle a lelket, mind a tolófánkot. Nem igen hittem. — A kicsibe is belebújik ? kérdeztem kétkedve. — Hát persze, — nevetett a halál. — Bele tudok én bújni akkora likba is, mint egy babszem. — Na, csóválom meg a fejem, — azt már nem hiszem. Hirtelen eszembe jutott valami, oszt rámutattam a csutorára : — Ha belebújik be ebbe a csutorába, akko e hiszem a szavát. A halál kécczése mondatta magának, hirtelen megnyúlott, mind a füst, oszt belehúzódott a csutorába. A hátát nekivetette a csutora falának, oszt mire igen fárad vót, oszt a hátának igen jó esett a csutora hűs fala, eszunnyatt benne. Én is elámosottam, bóbiskotam egyet, oszt mikorára fölébredtem, efeledkeztem a halálra, a csutora száját bedugtam, oszt a csutorát fölakasztottam a kamerába a szegre. Mondok, szüretig úgy se lesz rá szükség. A csutora egy egész esztendeig lógott a szegen. A másik esztendőbe aszongya az asszony : — Hozhatna be egy kis bort a pinczébe, megkívántam. Leakasztottam a csutorát a szegre, hogy eleget tegyek az asszony kívánságának, oszt TÖRZSMÉNES. NÖVENDÉK BIKÁK. BUGACZI KÉPEK.