Vasárnapi Ujság – 1921
1921-09-11 / 17. szám - Könyves Tóth Kálmán 17. szám / Arczképek, Hazaiak - Wekerle Sándor 17. szám / Arczképek, Hazaiak - Erzberger Mátyás, a meggyilkolt német czentrumpárti képviselő 17. szám / Arczképek, Külföldiek - A nemzeti hadsereg bevonulása Baranyába (10 kép) 17. szám / Időszerű illusztrácziók - A szerbek pusztítása a pécsi laktanyákban (2 kép) 17. szám / Időszerű illusztrácziók - Wekerle Sándor temetése (2 kép) 17. szám / Időszerű illusztrácziók - Strandfürdő Pöstyénben, a Vágon 17. szám / Népviselet, genreképek
194 VASÁRNAPI ÚJSÁG, 2-5. szám, 1921. 68. évfolyam. MAGYAR ILIÁSZ REGÉNY A VÉGEKRŐL. — IRTA RÁKOSI VIKTOR. (Folytatás.) — Micsoda beszéd ez Andris? Hát azt hiszed, hogy én ott csak színészkedtem és az aggastyánt ugrattam? Hisz akkor épp olyan komisz volnék, mint a fia . . . Hagyd öregem, ne mentegesd magad ... a kérdéseidet egészen természetesnek találom, mert a vakmerő gondolatot te is abszurdumnak találod. Pedig látjátok, nem abszurdum, sőt a mai rendkívüli időkben, amikor annyi lehetetlennek hitt dolog megvalósul, olyan sikere és hatása lehet, a minőről nem is álmodunk .. . De van a kérdésnek egy másik oldala is. Ha minden intelligens ember ott hagyja Sámson bárót, akkor kirúg minket a kastélyából, lemegy a parasztjai közé, akik mindenre képesek érette és velük együtt nyakló nélkül belerohan a legnagyobb veszedelembe. Ezt pedig nem engedhetjük meg. Akkor a mi feladatunk a mozgalmat csendes mederbe levezetni és úgy intézni, hogy abból senkinek se legyen semmi baja. És mindezt úgy intézni, hogy Sámson úr semmit ne vegyen észre belőle, sőt mindenbe belnyugodjék. Nos öregem, ezért csatlakoztam én szívvel=lélekkel Sámson úrhoz. Ezek a teendők várnak reánk a legközelebbi jövőben. Az eszme föleséges, érdemes neki élni és érte meghalni. Barna most oldalt tekintett és észrevette, hogy apósom oly tisztelettel nézi őt és csüng a szavain, hogy áhítatában még a szája is tátva maradt. De az öcsém azt is észrevette, hogy többet mondott, mint amennyit a fecsegő öreg úr előtt el lett volna szabad árulni az ő teendőiről. Apósom karjára tette a kezét, komolyan a szeme közé nézett és azon a meleg, behízelgő hangján, melyen mindenkit meg tudott nyerni, így szólt: — Kedves nagytiszteletű uram, ez most a mi feladatunk itt, mondhatnám, az egész intelligencia feladata. Ön mint okos ember meg fogja érteni a helyzetet. Ön mindenbe be van avatva, ne tévessze szem elől a titoktartást. Ez becsületbeli kötelesség. Látni kellett volna, hogy erre a ravasz kis szónoklatra Pifkó papa arca hogy felragyogott. Barnát nagyon sokra tartotta és most abban a szerencsében részesült, hogy a fiatal tudós őt kinevezte okos embernek. Mellére tette a kezét mintha megesküdnék és tudtam, hogy most már nem fog fecsegni, még talán a mama előtt sem. Még Felső*Sztregova főutczáján siklott a szánunk, mikor egy öreg, de erőteljes termetű parasztemberrel találkoztunk, aki hir telen felénk fordulva mereven ránk nézett s aztán köszönés nélkül haladt tovább. — Mondja csak apám, nem ez az a harmadik sztregovai aggastyán, az elkésve szü* letett Patek Balázs? — De igen. Vetted észre, hogy milyen tekintettel mustrál végig és hogy meg se bil* lentette a süvegét ? — Ez az ember gyűlöl bennünket — szólt Barna. — Azt hiszem, hogy csak a gyűlölet és az irigység tartják benne az életet. Ez a két szenvedély megmaradt fiatalnak benne. Barna még útközben kioktatott bennünket, hogy a történtekből mennyit mondjunk el az asszonyoknak. Elég lesz nekik annyi, hogy odafent a kastélyban arról tanácskoztunk, hogy mit csináljunk abban az esetben, ha a csehek idáig nyomulnak. Fő feladatunk legyen e mellett meggátolni, hogy az ijedelem az asszonyok és egyáltalán a nép közt el ne harapódzzék. És én láttam az apósomon, hogy ez a bizalmas beszélgetés őt büszkévé teszi, mert most már az egész ügyben ő is fontos személynek tekinthette magát. ... A Szilveszter-est csöndes családi kör* ben folyt le, Pifkóék nálunk vacsoráltak, együtt vártuk be az éjfélt és ősi szokás sze*rint Aranka asszony által készített finom tojásos punccsal köszöntöttük az újesztendőt, mely bizony-bizony nagyon aggasztónak igér* kezik. A csehekről az a hír jött, hogy a légiójuk megszállotta a határt, de egyelőre nem nyomul előre. Sámson úr most már jóformán el se lehetett Barna nélkül, mert vagy ő jött le hozzánk, vagy kocsit küldött Barnáért, azzal a kéréssel, hogy rögtön jöjjön fel. Ilyenkor mindég négyszemközt tanácskoztak, de ezekről Barna nem beszélt nekünk semmit se. Én különben főképp csak azt szerettem volna tudni, hogy szokott-e találkozni Klárika bárónővel és beszélgetnek-e egymással ? De kérdezősködni nem mertem, mert nem akartam, hogy tudjon valamit az én sejtelmeimről és arról, hogy ebben az irány*ban én figyelemmel kisérem őt. Még Aranykámnak sem mertem szólni a dologról, mert ez annyit jelentett, mint Pifkó mamát is része*sévé tenni a titoknak, ami természetesen megindította volna a pletykát. . . . Január harmadikán érdekes vendégünk volt. A feleségem, a hogy mi székelyek mondjuk, törökbúza-hántást rendezett, a mi tulaj*donkép kukoriczafosztást és morzsolást jelent. A terjedelmes nyári konyhát, mely az udvar egyik sarkában állott, befűtötték, a jó öreg kemencze körül felhalmoztak egy csomó kuko*riczát és ebbe telepedett bele egy tuczat fiatal leány, menyecske és öregasszony, a kik munkájukat vidám és szomorú magyar és tót nóták dalolásával és mesemondással fűszerezték. A kemencze szája előtt is pompás tűz égett, melyen hatalmas üstben rotyogott a nagyszerű gulyáshús, a munkásnők egyetlen fizet* sége. Természetesen mindnyájan ott tartóz*kodtunk a nyári konyhában és Barna még a gordonkáját is levitte és szebbnél szebb nótákat játszott az ámuló,bámuló asszonynépnek. Vacsora után újra hozzá fogtak a munká* hoz, mely éjfélig szokott tartani. Épen Julis Tieni mesélt valami hátborzongató históriát az egyszeri szegény emberről, aki eladta a lelkét az ördögnek, és éppen ott tartott, hogy az ördög bekopogtatott a szegény ember lelkét követelni . . . mikor valami csontos kéz hatalmasan megdöngette az udvarra nyíló ajtót. A félénkebb természetű lányok sikol*tozva bújtak össze és rémülten meredtek az ajtóra, mely megnyílt és belépett rajta egy ölestermetű parasztember, akiről első pilla* natban azt hittem, hogy Sámson úr pór* gúnyában, de nem ő volt, hanem a remete. — Dicsértessék a Jézus Krisztus! — ez volt a remete köszönése. — Mindörökké amen! — felelt a kar. Az süppedt öreg minden további szó nélkül bele* az egy sarokba összehányt tengeri* hajba, hátát a falnak vetette, szemét Bar* nára emelte és amíg ott volt, alig vette le róla. Mikor a lányok befejezték a dalt, meg*szólalt: — Ifjú felebarátom, azt hallottam, hogy te tudósember vagy . . . azt is tudom, hogy jó a ember vagy, ez sokat ér, ez többet ér, mint tudomány, mert a tudományt te magad szerezted, a jóság pedig Istentől való, tehát az ég adománya. A jóság veled egyszerre született. Ez azt mutatja, hogy Isten kedveltje vagy. És én eljöttem hozzád, hogy okosodjam az eszedtől és melegedjem a szívednél. Láttam, hogy Barnára mély hatást tettek a remete választékos kifejezései. Tudta róla, hogy már egészen öreg ember volt, mikor a kolostorba vonult és mégis oly fogékony el* mével fogott a tanuláshoz mint egy fiatal legény és rövid idő alatt bámulatraméltóan kiművelte, kicsiszolta magát. Csudálom, hogy Sámson úr nem fedezte fel benne a tehet* séget és sohsem jutott eszébe a druszáját rend* szeresen iskoláztatni, hiszen az úri osztály* nak, az úgynevezett művelt középosztálynak nemcsak önmagából, hanem a parasztságnak egészséges nagy tömegeiből kellene rekrutá* lódnia és fejlődnie. De mivel ez nincs így, azt hiszem, nagyon sok tehetség marad föl* fedezetlenül és nem képvisel soha semmi magasabb értéket a nemzet számára.. . Barnai nem felelhetett az aggastyán beszédére, mert lányok nagy örömujjongásban törtek ki, fölugráltak és egyik társnéjuk körül csoportosultak. Az történt ugyanis, hogy ez a lány piros kukoriczacsövet talált, ami annyit jelent, hogy ez a szerencsés teremtés a legközelebbi húsvétig férjhez megy. A lányok körülvették, összefogódzkodtak és körültánczolták, miközben ezt énekelték : Piros kukoriczaszár Kapálatlan maradtál Hej barna kislány kapáld meg, Barna legény csókold meg. Akkor összecsókolództak és újra tekt a helyükre, a lány pedig a piros visszaül* kuko* riczát eltette emlékül. Most újra Patak szó*lalt meg: — Ugyebár jó uram, te most itt maradsz minálunk ? — Itt. — Tudtam, tudtam, — mormogta elégedetten az öreg, — és segíteni fogsz az én gondviselő apámnak, hogy szembeszállhasson a gonoszok támadásával. Ezzel elkapta Barna kezét és simogatni kezdte, majd hatalmas tenyerébe fogta és jó darabig el sem eresztette. — Milyen meleg a kezed és milyen egyformán lüktet a véred. Páter Anzelmustól tanultam, hogy ez annak a jele, hogy az illetőnek tiszta a feje és nyugodt a szíve . . . oh jó uram, ha nem látsz is engem sehol, tudd meg, hogy mindég a közeledben leszek és ha csak egyet füttyentesz, ott termek, mint a kutyád. A nappal és az éjszaka minden órájában számíthatsz reám. Sohse mondd ezt: Éjjel van, ne zavarjuk Patak Sámsont, mert az öreg embernek szüksége van az alvásra. Sohse jusson eszedbe engem kímélni azért, mert én öreg vagyok. Öröm nekem, ha tiértetek kitehetem magam a jeges eső csapkodásának. Öröm nekem szenvedni az én gondviselő atyámért és te éretted . . . igen, jó uram, te éretted, akiről tudom, hogy szeretettel és hűséggel állasz mellette, mint én . . . És tudom, hogy mikor fia miatt balszeméből kihullottak a bánat könnyei, neked köszönhet* jük, hogy ugyanakkor jobb szeméből kihul* lottak az örömkönnyei ... remete mindent tud. Oh nem Jó uram, a vén dicsekedésből mondom, de sokszor megérzek olyan dolgokat, melyeket se nem láttam, se nem hallot* tam, pedig én csak tudatlan, egyszerű ember vagyok . . . Mialatt a remete beszélt, a lányok nem daloltak, sőt beszélni is csak suttogva beszél* tek egymással. Egyszerre hirtelen eleresztette Barna kezét, fejét az ajtó felé nyújtotta, a szemét behunyta és úgy tetszett, hogy feszülten figyelt valami külső zajra. Mi is hallottunk egy kutyavonítást, azután nyöszörgést és kaparászást az ajtón. A remete fiatalos könnyűséggel fölugrott és kinyitotta az ajtót, melyen egy lompos kutya cammogott be, felében úr, felében paraszt, fele angol vizsla, fele házőrző kuvasz. A kutya farka csóválva simult Patakhoz, a kezét megnyalta és barátságosan vinnyogott. Te vagy az Hektor? kiáltott Sámson gazda, — hogy kerültél ide, mi baj van? Ezzel visszaült a kuczkójába, a kutya pedig szembe ült a gazdájával és farkasszemet