Vasárnapi Ujság – 1921

1921-12-25 / 24. szám - Magyar Iliász. Regény a végekről. Irta Rákosi Viktor 278. oldal / Regények, elbeszélések

222 VASÁRNAP] ÚJSÁG, 2-5. szám, 1921. 68. évfolyam. arra, hogy még egyszer lássam az én drága jó uramat és elmondván neki mindent, búcsút vet­hessek tőle . . . Áldott legyen a te szent neved érte, mindenható Isten . . . Itt hangja éneklésszerű rikácsolásba ment át, a sebláz első jelei mutatkoztak . . . Sámson úr csak most jött rá, hogy itt nagyobb a veszede­­lem, mint a­hogy ő gondolta. Az öreg báró a sebet hamar kimosta, bekötötte, a mókust a remete kívánságához képest melléje tette s el­ indultak hazafelé. Patek Sámson hol szent éne­­keket énekelt, hol imádkozott, hol pedig újra meg újra mesélni kezdte urának, hogy a hu­­sziták hogy akarják szétrombolni szent Antal szobrát és a jövő éjjel milyen kelepcze vár Sámson úrra és barátaira . . . Sámson báró pe­­dig ott ült a remete mellett és a sebesültnek két kezét tenyerében melengette. És borzadva érezte, hogy ezek a kezek egyre jobban hide­­gülnek. Mors Imperátor dübörgő léptekkel kö­­zeledik és előtte lépésenkint hátrál az élet. Hajnalodott... És ők szembementek a rózsa­ ujjú, a bíbor ágyából most kikelő hajnallal, az ifjúsággal, a szépséggel, fén­nyel és melegség­­gel, a tavas­szal, szembementek vele ők ketten, a két aggastyán, a­kiknek ez a keleten reszkető sugárözön már nem jelentett semmit. A remete hangja egyre halkabb lett, arcza fokról fokra fehérebbé vált. Sámson úrnak úgy tetszett, hogy most nyugodtan lélekzik. A­mint Felső- Sztregova végére érkeztek, minden oldalról rohant feléjük a nép. Az autó megállás nélkül gördült tovább a kastély felé, be az udvarra, melynek terraszán Klárikával az egész sze­­mélyzet várta az öreg bárót. Ott volt a két Uzonyi is, a­kik ezelőtt egy órával érkeztek meg Budapestről. Most Sámson úrnak az a különös bizarr érzése támadt, hogy az a hidegség, mely eddig csak a remete testében terjedt, most ő beléje is átcsapott és ott is tör előre. Úgy tetszett neki, hogy egy halottat vivő koporsóhoz van kötözve, mely vele a világűrön robog keresz­­tül . . . és nincs szabadulás ... és nincs meg­­állás. Az autó a főlépcső elé ért. Egyszerre Hektor egy velőt hasító vonítással kiszökik a kocsiból, orrát a levegőbe tartja és kegyetlenül turulni kezd. Erre a hangra Sámson báró, a­ki már az autó egyik lépcsőjén állt, merev tartással, mint egy darab fa, lezuhant onnan a földre. Azaz csak félig, mert a két Uzonyi erős karja az utolsó percben felfogta. Minden oldalról férfikarok ragadták meg és föl­vitték hálószobájába. Mö­­götte ment Klárika görcsösen zokogva, a misz vezetésével. A­mint ágyába fektették, elveszí­tette eszméletét. Patak Sámsont is levették az autóról és a kastély nagy előcsarnokában kiterítették. Az udvar és az utcza tele volt néppel, mely levett kalappal, komor arczczal defilirozott a remete előtt. — Nézzétek ennek az embernek az arczát — figyelmeztette Barnaa barátait, — látjátok rajta az idvezültek mosolyát? Ez azt jelenti, hogy ez az ember boldog volt, mert megadatott neki, hogy végig élhesse a maga életét. És halálában még boldogabb lőn, mert a­hogy élt, a szerint is halhatott meg. Minden reménye bevált, semmi­­féle hitében sem szenvedett hajótörést. Ezalatt Winter úrnak, az alsó-sztregovai öreg körorvosnak fáradozásai sikerültek és Sámson báró magához tért. De szeme fényte­­len és arcza fakó volt. Klárika az ágya mellett ült és a kezét fogta, melyet csókokkal borított el, mikor az öreg egy nehéz lélekzettel végre fölnyitotta a szemét. Sámson úr rámosolygott és a kis tündér egy gyenge kézszorítást érzett. Az egyik sarokban állt Krantz, Sármai, a jószágigazgató, Csiborka tisztelendő úr és Mihály, a huszár, de Sámson báró nem vette őket észre, hanem Klárikától kérdé : — Meghalt? Bizonyosan tudod, hogy meg­­halt? Klárika tudta, hogy csak a remetéről lehet szó és búsan igent intett. Az aggastyán össze­­rándult és behúnyta a szemét. Azóta a pillanat óta, melyben rettentő bizonyossággá vált előtte, hogy egy halottal robog a kocsin, úgy tetszett neki, hogy­ valami megroppant benne, valami erő kirepült belőle. Nagyon gyengének és el­­esettnek érezte magát. Nem ezt várta, nem ezt remélte ő . . . Íme, Mors Imperátor felkel, na­­gyot sújt maga elé csontos karjával és üres tor­­kából szárazon hörög ki a szó : Kettő! Hány jön még utánna, akik mind neki fogják köszönni, hogy a halál fekete kapuján átvándoroltak? Mi büntetés várhat reá, hogy gyönge kézzel hozzá mert nyúlni Mors Imperátor szuvereni­­tásához? . . . Úgy van, úgy van, akivel majd­ nem nyolczvan esztendő óta szívja ezt a levegőt, elvitte az ő életét és erejét is. Délfelé puskaropogás és vad kurjongatás hallatszott be a kastélyba a falu végéről. Sámp­son úrnak rögtön hírül hozták, hogy Trepán Józsó huszonöt emberrel és az uradalomnak nyolcz legerősebb stájer igáslovával és több szekérrel útrakelt a pribeli szakadékhoz, hogy Szent Antal szobrát megmentse. Szerencsés visszaérkezésük hire a szoborral, melyet templom előtt rögtön felállítottak, nagy dias­a­dalmi zajt vert fel. Sámson úr halvány arcán is mintha valami mosolyféle jelent volna meg. Odaintette Krantzot és gyönge hangon kérdé : — Ki van itt? — A két Uzonyi. Mikor a két Uzonyi is bejött, mindnyájan az ágy körül sereglettek. Krantz és Mihály felé támogatták Sámson urat, a­ki így szólt : A SZÖVŐMŰHELY. KETTŐS SZÖVŐSZÉK. KÉSZ SZŐNYEGEK. A „TURÁNI SZŐNYEGMŰVÉSZET" MŰHELYÉBŐL.

Next