Vasárnapi Ujság – 1921
1921-12-25 / 24. szám - Magyar Iliász. Regény a végekről. Irta Rákosi Viktor 278. oldal / Regények, elbeszélések
14. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. És befejeződött egy eseménnyel, melyet a Sztregovay-család krónikaírói fel fognak jegyezni. Mikor az utolsó hantok gördültek Sámson úr koporsójára és a remetéére, mert Sámson úr utolsó akarata szerint temették el őket, a falusi temető megjelölt helyén (ezt a pontot még Jób báró se merte megváltoztatni), Sztregovay Klára bárónő érezte, hogy egy súlyos kéz nehezedik a karjára. Az apja volt, aki éles tekintetét hidegen a lánya szeme közé szegezve, halkan így szólt : — Itt ez idő szerint semmi dolgunk, autóm itt áll befíítve, jöjjön, azonnal indulunk. — Hova? — kérdezte az ifjú leány, egész testében reszketve, nemcsak e szavaktól, hanem apja fagyos nézésétől is. — A részleteket útközben meg fogja tudni. — Nem lehetne holnapig . . . — Nem lehet — szakította félbe az apja türelmetlenül és homlokán a bosszúság ránczai mutatkoztak — ideje, hogy végre valaki komolyan foglalkozzék önnel és kezébe vegye gyermeki életét . . . Ezzel belekapott leánya karjába és jóformán vonszolta magával a sárga autóhoz, mely dübörögve és reszketve várta az indulást. A jószági igazgatóné és az angol kisasszony már bent ültek, Jób báró egy majdnem erőszakos mozdulattal fölsegítette a leányát és maga is beült. A gépkocsi hangos pattogások közt megindult, anélkül, hogy a rabul ejtett kis madár bárkitől is búcsút vehetett volna. Mire Uzonyi Barna észrevette a nappalainak álma és álmainak tűzére dolgot, örökre eltűnt szemei elől ... és útban volt apjának valamelyik sötét kastélya felé. Az ifjú belenézett a napsugaras, mámorító tavaszi levegőbe és halkan suttogá : az elveszett paradicsom! Ezalatt a két aggastyán tiszta és ártatlan lelke megkezdte útját a végtelenségbe és párhuzamos szárnycsapásokkal repült a fényes kapu felé, melyen túl az ídvezültek fényes ábrázatú serege várt reájuk. Végső akkord. Uzonyi András naplójából. ... A szép ember, így hívták itt az én szegény öcsémet, elutazásának hírére a sztregovai nép nagy tömegben gyülekezett szérűskertemben, a tisztás körül, melyen a gép állott. A gép körül a néma ember (ahogy Zimmermant nevezték) sürgölődött és pepecselt, hogy mindent rendbehozzon. Egyszerre csak Barna belekapott a karomba és egy kicsit félrehúzott, ott szembefordult velem és halk hangon így szólt : — Kedves öregem, miután úgy vettem észre, hogy te mindent tudsz, egy bizalmas és őszinte vallomást teszek neked. Valakinek el kell ezt mondanom és ez csak te lehetsz. Az én életem be van fejezve. Ami hátra van, az nem lesz egyéb, mint tudományos kutatás, teljes elmélyedés a természet titkainak földerítésébe. És tenni fogom ezt vasszorgalommal és önt emésztő buzgalommal. Lehet, hogy megadatik nekem, hogy a nevemet kirakom az égboltozatra ama férfiak neve közé, akik az emberiséget előbbre vitték. De ez nem fontos, a fő az, hogy életemnek legyen tartalma . . . Más ember az én állapotomban és különösen koromban talán fejbe durrantaná magát, de nyugodtak lehettek, én erre a gyávaságra, mondhatnám gonoszságra, nem leszek soha kapható . . . Itt elhallgatott, én pedig félrefordultam, mert éreztem, hogy könnyek tódulnak a szemembe. Majdnem suttogó hangon így szóltam : — Édes Barnám, nem lehetne máskép elintézni ezt a dolgot Klárikával? Úgy belekapott a karomba, hogy majdnem fölkiáltottam fájdalmamban, szemében haragos villám czikázott és fojtott, de heves hangon így felelt : — Ne kínozz szerencsétlen, hát nem érted, miről van szó? A mi szerelmünk nem bír el egy házasságot. Pedig az a gondolat, hogy ez a tiszta lény, aki nem is jár, hanem szárnyakon lebeg a földön és akinek sejtelme sincs a házasságról, mondom, ha ez a gyerek ki találnáb =rándulni, ez rám nézve elviselhetetlenül gyötörelmes. Nem, ő egy más csillag szülöttje, mi FELKELŐK ELŐNYOMULÁSA NAGYMARTON KÖRNYÉKEM. rm zím RÉSZLET A NAGYMARTONI GHETTÓBÓL ilwiMmMTBTWITg UTAZÁSI IGAZOLVÁNYOKAT ÁLLÍTANAK KI A KÖZÖNSÉGNEK. FELKELŐK ÚTBAN FRAKNÓ FELÉ KÉPEK A NYUGATMAGYARORSZÁGI FELKELÉS NAPJAIBÓL.