Vasas, 1963 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1963-01-01 / 1. szám

1963. JANTIAR Nyilatkozat a hajógyártásról (Tudósítónktól.) A magyar hajóipar sokat vitatott jövőjéről, távlatáról ismertetett néhány figyelmet érdemlő tényt és vázolt több érdekes gondolatot nyilatko­zatában Somogyi Ferenc, a Magyar Hajó- és Darugyár vezérigazgatója. Először a közelmúltban le­zajlott moszkvai tárgyalá­sokról szólott, amelyek a harmadik ötéves terv végéig meghatározták hajóipari ter­melésünk fő irányát. — Az 1965-ig tettt szovjet rendeléseket magán­jogi szer­ződésiben rögzítettük, a har­madik ötéves tervre vonat­kozólag pedig előzetes tár­gyalásokat folytattunk. A magánjogi szerződésben le­fektetett rendelések — ame­lyek rövidesen államközi szerződés formájában is is­meretessé válnak — terme­lési kapacitásunk kb. 70 szá­zalékát ölelik fel. A vezérigazgató hang­súlyozta: — A szovjet tárgyalófél többször is leszö­gezte: szükség­ük van a ma­gyar hajógyár gyártmányai­ra, igénylik azokat és — né­hány könnyen kijavítható hi­bától eltekintve — elégedet­tek velük. Az illetékes szov­jet szervek a KGST-tárgya­­lásokon támogatták előter­jesztett javaslatunkat, azt, hogy 1500­­-ig mi készítsük a tengerjáró hajókat. Ma már örömmel nyugtázhatjuk: a javaslatból KGST-határozat lett. A vezérigazgató részletesen elemezte az 1963—64. és 1965. évi rendeléseket. Az elkövet­kezendő három évben többi között 90 darab hajót és 60 darab úszódarut szállítunk a Szovjetuniónak. ’ — 1965 és 1970 között a je­lenlegi típusok többségét — például 1200 t-s tengerjáró, 2000 LE-s tolóhajó, 100 t-s úszódaru stb. — továbbfej­lesztjük, s ugyanakkor a szovjet fél által kért és ré­szünkről is javasolt új típu­sok gyártását dolgozzuk ki. Ez utóbbiak között emlí­tette meg a vezérigazgató az úgynevezett technikai flotta hajóit: kis teljesítményű, ki­kötői vontatókat, búvárhajó­kat, földszívó és -kotrókat stb., majd így folytatta: " A jövő igen biztató, mi­vel a jelentős típussorok ki­alakítása tekintetéiben aján­latunk találkozott a szovjet fél keresleti igényével, így a tengeri kikötői vontatókból 300 lóerőtől 2600 lóerőig, úszódarukból 5 tonnától 200 tonnáig, kikötői darukból 3 tonnától 25 tonnáig alakítha­tunk ki egy-egy komplett sort. Igény van még 2700 tonnás folyami, áruszállító hajóra és különböző nagyságú hűtőha­jókra. — Terveink valóra váltá­sa, a széles körű választék megteremtése lehetővé teszi majd, hogy a világ bármely részén egy teljes tengeri ki­kötőt építhessünk fel. Somogyi elvtárs végül ar­ról szólott, hogy az 1962. évi exporttermékeink tovább öregbítették jó hírnevünket nemcsak a szocialista, de a tőkés országokban is. Példa­ként említette meg az Egyip­tomnak szállított 1400 tonnás hajót és 800 lóerős kikötői vontatót, melyek nyomán újabb egyiptomi rendelések futottak be. Kiemelte, hogy olyan vásárlótér jelent meg piacunkon, mint a komoly tengerhajózási múlttal ren­delkező Norvégia. FILLÉRES APRÓSÁGOK? Ha azt mondjuk: az új ma­gyar traktor, a D4R világsiker, nem túlozunk. A négykerék­­meghajtású konstrukció egye­síti a kerekes és lánctalpas traktorok minden előnyét, jó a súlyelosztás stb. Motorja négyhengeres előkamrás Die­sel-motor (Csepel), amely 1650/perc fordulatszámmal 65 LE teljesítményt nyújt. A kö­zelmúltban pozitívan foglalt állást a traktorgyártás mellett a KGST, néhány esztendő alatt ezt a típust évi 10 ezer da­rabra kell fejleszteni. A szocialista, valamit a nyu­gati országokból érkező meg­rendelések, észrevételek és kí­vánságok azonban felvetnek néhány kérdést, melyet minél előbb meg kell oldania a felső ipari vezetésnek. Döntően be­folyásolja a világpiaci lehető­ségeket a traktor minősége, annak élettartama, felhasznál­hatóságának köre és olcsósá­ga. Márpedig a D4K konstruk­ció jó, a gyár által készített alkatrészek minősége is, de az olyan kisegítő alkatrészeké, mint a különböző tömítések és elektromos szerelvények — már kevésbé. Ezt kifogásolják egyébként a külföldi szakem­berek. Miről van szó? A tömeggyártásra berendez­kedett Műszaki Gumigyár nem egyedi méretre égeti a tömí­téseket. Főleg a mozgó tömí­tések ok­oznak gondot: rossz az anyag minősége, nagy a mé­retszórás, nem megfelelő a ke­ménység, az olajállóképesség. Eltért a munkahengerekben időt előtt elkopik a tömítés, s a gyártmány veszít értékéből. Nem ritka a 30—40 százalékos selejt sem! S éppen azért, mert filléres dologról van szó, a Műszaki Gumigyárnak „nem üzlet” a gyártás, de a D4K minőségét belföldön is, külföl­dön is rontja. Igaz, tárgyalá­sok folynak ez ügyben, de he­lyette gyors döntésre volna szükség! Hasonló a helyzet az elektro­mos berendezésekkel is, ame­lyek gazdája elsősorban a VILLTEX és az AUTOVILL. A kapcsolók például néhányszori használat után egyszerűen el­törnek, elromlana­k, vagy ép­pen víz folyik beléjük! Igaz, találni még az országban mi­nőségileg jobb, tökéletesebb, magasabb élettartamú kapcsoló berendezéseket is, de ezek jó­val drágábbak é­s akkor mi lesz a költségszinttel ? De ha már a filléres apró­ságoknál tartunk, el kell mon­dani, hogy a jövő szempont­jából rendkívül fontos, hogy a rugók minőségét javítsák meg, mert sok a törés. Csök­kenti például a kardáncsuklók élettartamát a tűgörgők rossz minősége is. A D4K iránt az igények egy­re nőnek, a KGST-határozat értelmében pedig óriásira nő néhány­ év alatt a Vörös Csil­lag Traktorgyár teljesítménye. Éppen ezért nem szabad en­gedni, hogy az új gyártmány híre, versenyképessége csorbát szenvedjen. (a VÖCSZ tudósítója) Szerszámkészítő és könyvtáros A társadalmi könyvtárosok közül néhányat, mint például Schuch János szerszámkészítő lakatost, a csepeli Szerszám­­gyár könyvtárosát, példaképül lehetne állítani sok hivatásos könyvtáros elé. Kiskönyvtárát, amelyet ő rendezett be tár­saival készített polcokkal, rendkívül szereti. A polcok sarkaira díszítésképpen különböző szobor­­­öntvényeket készített. Kézimunka, váza sem hiányzik az asz­talról, amely nemcsak asztal, hanem ötletesen szerkesztett katalógus és irattartó szekrény a lemezből. A falon hatalmas propagandatábla: a borítólapokat gyűjtötte és ragasztotta össze. Az egyik olvasó mesélte, hogy újévkor a következő plakát fogadta a kölcsönzőket: „Boldog Új évet kíván a könyvtáros minden olvasónak, még azoknak is, akik nem hozták vissza a könyvet!” Egyszer előfordult, hogy az egyik ipari tanuló többszöri hivatalos felszólításra sem hozta vissza a könyvet, sőt, közben ki is lépett a vállalattól. Ekkor Schuch elvtárs magánjellegű levelet írt neki. Valahogy így: Kedves fiam! A könyvet, amit elfelejtettél visszahozni, más­t is szeretné olvasni. Kérlek, juttasd vissza. . . Három nap múlva az olvasó személyesen jött el a gyárba, és hozta a könyvet. Schuch elvtárs példája azt bizonyítja, jó eredményt lehet elérni ott is, ahol társadalmi könyvtáros vezeti a könyvtárat, ha lelkiismeretesen végzi, hivatásának tekinti ezt a munkát is­ Hoffmann Józsefné h­iányzó hatalmat, hogy saját maga intézze a sorsát. Megteremtette a kommunizmust. Proletárok! Szabadok vagyunk! Proletárok! Mi nem vesztettünk mást, csak a bilincseket, de nyertünk egy egész világot! A munkás nem a kapitalisták vagyonát gazdagító, megvetett, lenézett páriája már, hanem a legbecsesebb és megbecsült té­nyezője a kommunista társadalomnak. A termelés nem testet-lelket ölő kényszer­­tevékenység lesz, hanem felemelő köteles­ség, tudatos közremunkálkodás a kommunis­ta társadalom tagjainak boldogítására és fönntartására. A gyár, a műhely nem a dolgozók fegyháza már, ahol meggyötört, éhes munkások teremtik elő a pribékek hajszolása mellett a javakat, kevesek örö­mére. A műhely, az iroda, a laboratórium a kommunista társadalom legfontosabb létalapjának, a munkának szentélyei lesz­nek, melyekben minden munk­abíró ember örömmel fog dolgozni a kommunizmusért." A proletár állam hihetetlenül gyorsan szervezkedik. Három nap telik csak el, és felállítják a Vörös Hadsereget Egymás után jelennek meg a monarchista rendőr­állam szörnyű rendszerét felszámoló ren­deletek és törvények. Egymást érik az iro­dalmi matinék, a színészek, írók és művé­szek is hitet tesznek a Tanácsköztársaság mellett. Ekkor írja meg Várnai Zseni hí­ressé vált, gyújtóhatású költeményét, az „Eredj fiam’’-öt, amely a Népszava már­cius 25-i számában jelent meg. A Tanácsköztársaság kikiáltását meg­előző időkben sok és igen éles vitára ke­rült sor a harcias lendületű kommunis­ták és a lassú fejlődés híveiként, a maguk módján küzdő szociáldemokraták között. E viták megmaradtak sajnos a Tanácsköz­társaság fennállása alatt is, és igen nagy mértékben járultak hozzá a későbbi bom­láshoz. Akadtak azonban az akkori szocia­listák soraiban is józan gondolkodású, elő­relátó elvtársak, akik a feltétlen összefo­gás hívei, az egység szükségességének bá­tor szócsövei voltak. íme, így ír a Vasas április 4-i száma: „A nagy átalakulás ná­lunk vér nélkül ment végbe, az egész ma­gyar szervezeti munkásság egységes állás­foglalása alapján. Nem akarunk itt pár­huzamokat vonni, hogy melyik párt árnya­latnak vannak nagyobb érdemei ezen egy­ség létrejötte körül. Nem is igen lehet. Kommunistákat és szociáldemokratákat egyenlően illeti meg a magasztalás és elis­merés, hogy ezt az egységet megteremtet­ték, hogy a fenyegető testvérharcot kike­rülték, és hogy a proletárököl , ütőerejét teljességében fönntartották. Bölcs és okos cselekedet volt, amely becsületet hoz mindnyájunk számára, az egész világ pro­­letársága előtt, és diadalt a közös akarat megvalósításában. Ezt mindnyájunknak éreznünk kell, és ez előtt mindnyájunk­nak öntudatos megértéssel kell meghajolni. Mindnyájunknak! Ezt azután külön is meg kell értenünk és ezért ismételjük: Mindnyájunknak?’ Üdülni viszik a proletárgyermekeket, la­kást és élelmet kapnak az ínségesek, meg­szűnik a munkanélküliség és megvalósul megannyi, ez idáig elérhetetlen munkás­álom. Csoda ez? A munkásszolidaritás, a proletár összefogás nagy csodája! Ezekről a gondolatokról olvashatunk a Népszava ekkor megjelent glosszájában. Levegő, egészség, szépség! Elérhetetlen álmok a számodra, de csak a mai napig volt elérhe­tetlen, proletár, mert most a Te időd kö­vetkezik. Magad vetted kezedbe a sorsodat. Egy végtelen nagy egységgé tömörültél, amely félelmes, hatalmas, erős így együtt, és előt­ted fároszok járnak, lánglelkű férfiak, az új apostolok, akik messzire világolva mu­tatják neked az utat. Mert mernit mertél, mert tudatára éb­redtél gigászi erődnek. Emberré lettél, pro­letár! Kiemelkedtél az állati sorból, amely­be a burzsoázia süllyesztett. Kinyílt a lel­ked, és vágyakozva kívánja, követeli mind­azokat a javakat, amelyhez mint ember­nek, jogod van. És mert követelted, mert jogod van hozzá, máris a tiéd! Beköltözöl a napfényes otthonokba, ahol eddig henye burzsoá, ficsúrok és kitartott nők éltek, megfürdöl a tisztaságban, levegőben, fény­ben, a gyerek kis arca kigömbölyödik majd, és te érezni fogod: Ember vagy!" Április 11-én „Nem játszunk" címmel jelent meg cikk a mi lapunkban: „Mi, va­sasok, minden komoly pártmunkára ké­szek vagyunk, szívvel-lélekkel visszük elő­re a proletárforradalom ügyét, nem né­zünk sem vissza,sem jobbra, sem balra, megyünk előre azon az úton, amelyet ma­gunknak kiszabtunk, és amelyen most már együtt haladunk Magyarország minden forradalmi érzésű munkájával’’. Tehát még mindig szükséges volt a bizonyíthatás a következetes forradalmiságot illetően, pe­dig már vészes felhők kezdtek összegyüle­kezni a kis Tanácsköztársaság felett. És a vasasok tájékoztatója is ebben a számban írja azt, hogy „Minden szaktárs lépjen be a Vörös Hadsereg Vasas Gárdájába!’’ És még mindig akadtak, akik egyenetlenséget akartak­ szítani. Az április 25-i szám nyílt levelet közölt Wilson akkori amerikai al­­elnökhöz. Ebben olvashatjuk: „Azt hisz­­szük, Wilson úr, kevés lesz önnek a kato­nája! Nem elég a Vörös Hadsereget lever­ni, az egész magyar proletariátust kell megsemmisítenie, mert minden kunyhóban és aztán túl is, minden egyes ember szívé­ben erős várat épített magának a Tanács­­köztársaság eszméje. Ha leverte ezt az or­szágot, ha a proletárságot szuronyaival új­ból bérmunkára kényszerítheti, meg kell szállnia ezt az egész területet, amelynek népe sohasem fogja elfelejteni, hogy egy­szer szabad volt, hogy egyszer már kicsa­varta ellenségei kezéből a korbácsot, mely­­lyel irtózatos rabságba, nyomorúságba kergették. És közelgett a munkástízezrek várva várt első szabad május elsejére. (Folytatjuk.) VASAS 3 Akik vétenek a MM. T. u­. 229. paragrt­fusa ellen A Fémművek Kerék­pár- és Varrógép­­gyárálbam december másodikain, vasár­nap is dolgoztak. A vágógépek éppen úgy csat­togtak, mint a többi szürke hétköznapon. Szorgosan do­bálta félre a kivágott go­­lyóscsészéket Sipos Ildikó, a csuklósházakat Sinka László, a csuklófejeket Vízi Miklós ifjúmunkás. Szokott munkájukat végezték az idősebbek: Nagy András és Pintér Ernő beállító laka­tosok, sőt még Horváth Ödön bácsi, a művezető is. Ha történetesen e napon látogató érkezik az üzem­be és megkérdezi, hogy miért dolgoznak, azt a fur­csa választ kapta volna, hogy a KISZ szervezett társadalmi munkát. Akkor azonban nem érdeklődött senki, csak napok múltán, amikor a szakszervezeti központ ellenőrzést tartott a gyárban. Hihetné-e valaki, hogy az idős szakmunkások fiatalodni akarta­k, azért végeztek társadalmi mun­kában termelőmunkát az­­ említett pihenőnapon? Áh, dehogy! Velük az üzemve­zető, Saller Sándor egysze­rűen közölte, hogy szükség van rájuk, be kell menniük. A fiatalok között azonban voltak olyanok, akik szíve­sen vállalkoztak a dologra, mert úgy vélték, hogy ezzel az év végi hajrát enyhítik. Szép dolog a lelkesedés, csak nem szabad azt kihasz­nálni! Márpedig ez esetben erről van szó. A vizsgálat után a szak­szervezeti szervek ugyanis hosszasan vitáztak a gyár vezetőivel a társadalmi­ munka fogalmáról. Először is tisztázniuk kellett, hogy mit értünk társadalmi mun­ka alatt? — Természetesen az olyan munkát, amelyet önként, a társadalom érde­kében, ingyen végzünk, és ily módon a népgazdaság számára megtakarítunk olyan összegeket, amelyek még erre a célra nem áll­tak rendelkezésre. Szép pél­da erre a lágymányosi tó parkjának építése, vagy amikor falva­inkban a la­kosság iskolát, művelődési házak építését segíti. Gyár­udvarokat takarítanak, par­kosítanak dolgozóink, és az ifjúmunkások hulladékot gyűjtenek, ellenszolgáltatás nélkül, amelyre az állam nem adhat meg, vagy nem tud elég pénzt adni, de kö­zös összefogással előbb el­készítik és mindenkinek örömére szolgál. Legtöbb­, szőz társadalmi munkájuk eredményét közvetlenül azok élvezik, akik végzik, hiszen milyen kedves szín­folt a füstös gyárkémények tövében nyíló petúnia, és bizony, jólesik megpihenni a magunk ültette fa árnyé­kában. De mi köze van minden­nek a vasárnapi golyóscsé­sze kivágásához?! Semmi, vagy még annál is keve­sebb! Mert amit a Kerék­pár- és Varrógépgyárban végeztek az idézett pihenő­napon, az nem volt társa­dalmi munka. A golyóscsé­sze kivágása ugyanis benne van a tervben. Terveztek rá létszámot, béralapot, sőt még prémiumot is! De pré­miumot ugyebár csak akkor adnak, ha teljesítjük a ter­vet, ha nem lépjük túl a létszámot és a béralapot, de még a túlórára rendelke­zésre álló összeget, időt sem! Egyszerűnek tűnik hát a megoldás: dolgoztassunk — az ifjúi lelkesedést és a szocialista brigádok társa­­dalmimunka-fela­jánlásai­t hasznosítva — társadalmi munkában, mert ez esetben meglesz a tervteljesítés, anélkül, hogy túllépnék a létszám- és bérkeretet, s lesz prémium! Egyszerű az agitálás érve is: „a tervtel­­jesítés népgazdasági érdek, ennek segítése pedig mind­­annyiunk­­ kötelessége” — mondják. Egyszerű a megoldás, egyszerű az érv, de ameny­­nyire egyszerű, annyira ká­ros. Az ilyenfajta társadal­mi munka nem örömet, ha­nem bosszúságot szül, nem gyönyörködtet, hanem fá­raszt, elkeserít és olyan lát­szatot kelt, mintha a nép­gazdaságnak szüksége len­ne az ingyen végzett ter­melő munkára. Mindezekért súlyos politikai hiba is! Nincs szükség rá! Minden üzem megkapja tervének teljesítéséhez a szükséges béralapot, sőt — ha indo­kolt — a túlórázáshoz szük­séges összeget is. Ahol ilyen törvénytelen eszközökhöz folyamodnak, ott legtöbb esetben gyenge a műszaki vezetés. A szervezetlenség, a fegyelmezetlenség, a kap­kodás olyan nagy, hogy an­nak leplezésére már nem kérhetnek elegendő túlórát, és akkor következik a cél­prémiummal „jutalmazott” túlórázás, és ha már az er­re szánt összeg is kimerül, a társadalmi munka. Az egyik éppen olyan vétség, mint a másik. A Büntető Törvénykönyv 229. §-a kimondja: aki a „munkabérnek nem a bér­alap terhére, illetőleg a bér­alap terhére nem munka­bérnek a kifizetése iránt rendelkezik, egy évig terje­dő szabadságvesztéssel bün­tetendő”. A rendelkezés nem mond­ja ki, mi jár annak, aki in­gyen, „társadalmi munká­ban” végeztet olyan mun­kát, amiért munkabér járna — valószínűleg nem ismer-’ ték ezt a „megoldást”, ami­kor a jogszabályt készítet­ték —, de ha túlóra díjazá­sára a célprémium és az igazgatói alap felhasználá­sa törvénytelen, nem kevés­bé az az ingyen végeztetést termelő munka is. Nemcsak a Kerékpárgyár­ban és nemcsak Csepelen dolgoznak év végén hóvégi társadalmi munkában. S akik dolgoznak, sokan azt hiszik, hogy társadalmi kö­telességüknek tesznek ele­get, a népgazdaság érdekeit szolgálják, sőt meg vannak róla győződve: ez a felsőbb szervek tudtával és bele­egyezésével történik. E hie­delmet erősítik azzal is, ha a társadalmi szervek — mint az adott esetben — a KISZ égisze alatt szerve­zik az efféle megmozdulást. Az egyes elstévelyettett gazdasági vezetőknek be kell látniuk, hogy a tervtel­jesítésnek nem ez a meg­oldása és cselekedetük tör­vénytelen. A Kerékpárgyár vezetői hosszas vita után el is­ ismerték, hogy valóban van különbség a társadal­mi munka és a túlóra kö­zött és kettőt összekeverni nem szabad. Intézkedtek is, hogy máskor ilyesmi ne fordulhasson elő. Rá kell azonban jönniük azoknak is erre, akikkel nem vitáztak még hosszasan a szakszer­vezet munkatársai. Bonyo­lultabb, de tisztább vezetési módszereket kell biztosíta­ni, éppen a népgazdaság ér­dekében. A társadalmi munkának meg hagyják meg önkéntes, nemes szán­dékú, társadalmi jellegét. Bozsik Valéria : Csepel Vas- és

Next