Vasas, 1988 (93. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! XCV. ÉVFOLYAM I. SZÁM 1988. JANUÁR ÁRA 3 FORINT Szerkezetváltás és technológiai korszerűsítés Felhagyni az elavulttal, fejleszteni a korszerűt Az óesztendő utolsó ülését december 18-án tartotta a kohász iparági bizottság. Ezúttal a hazai öntészet — ezen belül a Magyar Öntészeti Egyesülés (MÖE) — helyzete volt a fő napirendi pont, amelyről előre kiadott írásos tájékoztató alapján folyt a vita. Az ülésen részt vett Soltész István, az Országos Magyar Bányászati-Kohászati Egyesület (OMBKE) elnöke is. Zana Dezső, a MÖE ügyvezető igazgatója fűzött szóbeli kiegészítéseket az öntészet helyzetével foglalkozó beszámolóhoz, amely bizony nem festett rózsás képet. A magyar öntészet meglehetősen decentralizálódott: jelenleg 122 gazdálkodó szervezetnél foglalkoznak öntvények előállításával, s közülük csak 74 tartozik az Ipari Minisztérium felügyelete alá. így jogos az igény: a szervezeti keretek korszerűsítésével el kell érni, hogy nagy mértékben növekedjék a korszerű, magas műszaki-technológiai színvonalat képviselő üzemeknek az öntészet termeléséből való részesedése. Ez ma még ott sincs így, ahol a feltételek adottak lennének, hiszen például sem a Csepel Művek Vas- és Acélöntödéjének, sem pedig az ugyancsak korszerűbbnek számító Soroksári Vasöntödének a kapacitása nincs kellően kihasználva. Ugyanakkor pedig a gépipar és a tömegcikkgyártás piac- és versenyképességének javítása szempontjából nélkülözhetetlen alak- és mérethű, kifogástalan felületű öntvények előállítása az öntödék többségében a korszerűtlen műszaki színvonal miatt nem is remélhető. A jelenlegi műszaki-technikai színvonal az alábbiakkal jellemezhető: nem kielégítően gépesített az anyagmozgatás; elfogadható szinten van ugyan a gépi formázás aránya (68,5 százalék) , ám a formázógépek átlagos életkora a negyedszázadhoz közelít, s nagynyomású, nagy teljesítményű nyersformázó célberendezés csak néhány öntödében üzemel. A magkészítésben a korszerű berendezések megfelelő gépi kiszolgálása még nemigen valósult meg, elfogadhatóan korszerű homokelőkészítő és -ürítő rendszer pedig csak néhány nagyobb öntödében van. Az olvasztástechnológiában szinte minden módszer megtalálható (az elektromos olvasztás aránya alig 25 százalék), az öntvénykikészítés különféle mozzanataiban is nagy az elmaradás a modern technika kínálta lehetőségektől. A méréstechnika és az öntödék mérő-ellenőrző műszerekkel való felszereltsége igen alacsony színvonalú. A jövő feladatainak ismeretében nem lehet vitás: vissza kell fejleszteni, illetve le kell állítani az elavult, az egészségre ártalmas és nehéz testi munkára épülő, a környezetet erősen szennyező öntészeti üzemeket. A hosszú távon fejlesztésre kijelölt egységeknél viszont műszaki-technológiai színvonalat növelő fejlesztéseket kell megvalósítani. Ez egybevág azzal a prognózissal, hogy a jövőben is a magyar öntödék állítják elő a hazai öntvényigények 95 százalékát, ám a minőségi követelmények erősen megnőnek a termékekkel szemben. A beszámoló felhívja a figyelmet arra, hogy az öntvényfelhasználás, illetve az ennek érdekében történő gyártás volumenének alakulásától függetlenül az öntödék bizonyos mértékű szakosodása is elkerülhetetlen. A növektés nagy szilárdságú, valamint az ötvözött és különleges vasöntvények gyártását Csepelen, Soroksáron, az MVG- ben, a Soproni és az Egri Vasöntödében kell koncentrálni. A leállításra javasolt öntödék termékeit a szakosodás figyelembevételével kell elhelyezni a fejlesztendő öntödékben. Erre már van is követendő példa: a Gábor Áron Gépgyár leállított öntödéjéből a Soroksári Vasöntöde — amely már ma is a járműipari öntvénygyártás bázisüzeme — 3000 tonnányi fékdob gyártását vette át, s így korszerű gyártókapacitását is jobban ki tudja használni. Az öntödék kiegészítő jellegű fejlesztésének fő területei az alábbi fő szempontok szerint határozhatók meg célszerűen: az öntvénygyártásban ki kell dolgozni és be kell vezetni a korszerű minőségbiztosítási rendszereket; élni kell az elektronizáció, a robottechnika, a számítógépes döntéselőkészítési, tervezési és folyamatirányítási módszerek kínálta korszerű lehetőségekkel; szükségesek a szinttartó és kiegésztő jellegű, valamint a munkakörülményeket javító és környezetvédő beruházások, felújítások; hasonlóképpen elengedhetetlen az öntészeti háttéripar, elsősorban a segédanyag-gyártás fejlesztése, a rugalmas gyártórendszerek belépése. A jelentősebb öntvénygyártó vállalatok már elkészítették távlati koncepcióikat, amelyek a tervidőszak végéig (1990-ig), 4,4 milliárd forintnyi ráfordítást igényelnének. Mivel ennek az összegnek csak 7 (!) százaléka a most rendelkezésre álló saját alapforrás, nyilvánvaló, hogy a programot alaposan szűkíteni és szelektálni kell. Mindemellett vállalati belső intézkedések egész sorával lehet az önköltséget csökkenteni s az árbevételt növelni (a kiadott anyag erre részletes útmutatással is szolgál), de állami intézkedésekre is szükség van az öntvénygyártó vállalatok jövedelemtermelő képességének javítása érdekében. A kohászbizottság az anyagot alapos megfontolás és vita után elfogadta. Megállapodtak abban, hogy mivel a termelési-értékesítési adó a súlyos lemaradásokkal küszködő öntödék gazdálkodását tovább sújtja, javaslatot dolgoznak ki abból a célból, hogy az illetékesek elé terjesszék, tegyék megfontolás tárgyává a kohászüzemeknek ez adó alóli mentesítését, hogy az összeg az elengedhetetlen fejlesztéshez legyen felhasználható. Az ülés második napirendi pontjaként Antal Köz Béla, a bizottság titkára összegezte a testület munkájának 1987. évi tapsztalatait. Rámutatott arra, hogy munkájuk során szakszervezetünk kongresszusi és központi vezető szerveinek iránymutatásával és munkaprogramjuk szerint dolgozták fel a témákat, több téren is jelentősen hozzájárulva a kohászat problémáinak helyesebb megvilágításához, s a gondok megoldásához. A jövőre nézve a titkár hangsúlyozta: továbbra is a vaskohászat és az öntészet helyzetének vizsgálata lesz munkájuk középpontjában. A még eredményesebb tevékenységhez — kiemelten a nehéz helyzetben lévő vállalatok segítéséhez — még szorosabb együttműködésre van szükség a kohászvállalatok szakszervezeti bizottságaival, gazdasági és politikai vezetőivel. Helyes lenne, ha az üzemi sajtóban rendszeresen — s nemcsak alkalomszerűen — tájékoztatnák a dolgozókat a bizottságban végzett munkáról. Az egyéb témák körében Antal Köz Béla kiemelte, hogy a kohászbizottság tájékozódott a hozzá tartozó területen működő vállalatok bérbruttósítási előkészületeiről és megelégedéssel nyugtázta, hogy e fontos munka mindenütt a kívánt ütemben halad, a személyre szóló tudnivalókat január 15-éig mindenütt megkapják az érintettek. Schöffer Jenő A titkárság megvizsgálta a széntüzelésű erőművekben dolgozók munkakörülményeit A rekonstrukciók eredményeként jelentős javulás következett be a munkakörülményekben, csökkent a közvetlen baleseti veszély és sikerült megvalósítani a kitűzött környezetvédelmi célokat — állapította meg a vasasszakszervezet titkársága december 7-i ülésén, a Gagarin Hőerőmű Vállalatnál. A rekonstrukció folyamata már 1984-ben megkezdődött, amikor is a titkárság, egyetértésben az MVMT vezetésével megállapította, hogy a széntüzelésű erőművek kora, nagyfokú igénybevétele és a szén minőségének romlása következtében a műszaki berendezések elhasználódtak. A rossz munkakörülmények miatt a dolgozók igénybevétele megsokszorozódott. Az energiaellátás zavartalan biztosítása és az erőművi dolgozók testi épségének, egészségének védelme szempontjából a titkárság szükségesnek tartotta a helyzet javítását, éppen ezért támogatta a rekonstrukciós program következetes végrehajtását, és intézkedéseket kezdeményezett. A tröszt jelentése, és a szakszervezet vizsgálódása egyértelműen bizonyítja, hogy az elmúlt három év alatt a rekonstrukciók eredményeként jelentős javulás következett be. Az eredmények elismerése mellett azonban a titkárság felhívta a figyelmet arra, hogy például a Borsodi Hőerőmű és a November 7 Erőmű rekonstrukciója során nem javultak a kívánt mértékben a munkakörülmények. Továbbra is a tűztéri pulzálások, kiporzások, salakeltávolítási gondok nehezítik a munkát. A bajok orvoslására utólagos átalakításokat végeznek, azonban ezek hatékonysága csak részben megfelelő. Jelentős eredményeket értek el a porszennyezés radikális csökkentésére, de további feladat a kénkibocsátás mérséklése. Az anyagi feltételek javításával sem sikerült a vállalatok egy részénél a létszámhiányt megszüntetni, ez is azt bizonyítja, hogy a munkakörülmények jelentős javítása nélkül nem lehet eredményt elérni. Kritikus a helyzet az oroszlányi, a tatabányai és az ajkai erőművekben. Ezeken a helyeken csak a vámmunka igénybevételével tudják biztosítani a működéshez szükséges létszámot. Az ellenőrzési tapasztalatok azt mutatják, hogy ez elfáradás egyre több helyen már balesethez vezetett. A vasasszakszervezet titkársága a Magyar Villamos Művek Tröszt gazdasági és társadalmi vezetésével egyetértésben további feladatokat határozott meg. Az ország villamosenergia-ellátásának biztonsága megőrzése érdekében is elengedhetetlenül szükséges az erőművi rekonstrukciós program következetes és hatékony végrehajtása, s ezzel a széntüzelésű erőművekben dolgozók munkakörülményeinek további javítása. Végezetül a titkárság elismerését fejezte ki mind az MVMT gazdasági, társadalmi vezetésének, mind pedig az erőművekben dolgozó kollektíváknak, hogy a nehéz körülmények, a folyamatos üzemelés mellett párhuzamosan folyó rekonstrukciós munkák ellenére biztosították a népgazdaság, a lakosság zavartalan energiaellátását. Kevésbé volt vidám az idei szilveszteréjszaka mint a „sokévi átlag”. Durrogtak ugyan a pezsgősüvegek dugói, most is meghúzták a visítozó kismalacok farkát, kurjongatásban, sőt petárdasütögetésben sem volt hiány — és mégis: mintha valami kis üröm vegyült volna az örömbe, szinte mindenütt, ahol búcsúztatták az óévet és köszöntötték az újat. Ma még nagyon korai volna arról vitatkozni, hogy jogos-e ez a szorongás, amely hazánk legtöbb állampolgárát eltölti, amikor — most még szokatlanul — a dátumhoz leírja: 1988. Annyi mindenképpen biztos, hogy nehéz évet kezdünk. Volt úgy, hogy az elért eredmények láttán sokan azt hitték, hogy „itt van már a Kánaán”, s költötték a közösség pénzét hasznosra és haszontalanra, szükségesre és szükségtelenre, termelést fejlesztő beruházásra és reprezentációs célokat szolgáló luxusirodákra. Hangzottak el figyelmeztetések akkor is, hiszen józan ember számára természetes volt, hogy a „fenn az ernyő, nincsen kas”-szerű hivalkodások nem vezetnek sehova. Azaz: vezetnek, de lefelé. Sok minden mellett ezeknek is isszuk a levét. Mindezekre azért kell emlékezni a várhatóan igen nehéz 1988-as év kezdetén, hogy a hibákat ne ismételjük meg. Magánháztartásainkban aligha lesz módunk túlköltekezésre, a minden eddiginél nagyobb áremelkedések, az előre tervezett életszínvonal-csökkenés eleve lehetetlenné teszi azt. Nehezebb lesz fölösleges dolgokra költeniük a vállalatoknak is — ám máris hallatszanak olyan hangok, hogy „mindent lehet, csak ügyesen kell elszámolni”. Öreg vasasok a megmondhatói, hányszor énekelték munkásénekkarok (de még baráti összejöveteleken, családi, sőt kocsmaasztalok mellett is), hogy „Lásd, a Földön minden érték munkából fakad!” Alapigazság ez, mégis hajlamosak vagyunk arra, hogy megfeledkezzünk róla. Vagy legalábbis úgy tegyünk mintha elfelejtettük volna. No, persze, nem akármilyen munkából! Rágalmaz, aki azt meri állítani, hogy a magyar munkás — de éppúgy az értelmiségi is — nem dolgozik eleget. S nemcsak a munkában töltött órák számával mérve. De azt sem állíthatnánk, hogy mindig mindenütt mindenki érteles munkát végez. Közelebbről: sokszor megtörténik, hogy a munkás a munkapad mellett, a mérnök az irodában azon mérgelődik, hogy előre tudja: amit éppen gyártanak, az ott marad a raktárban, esetleg eljut a hazai kereskedelemig, de vevőre csak végszükség esetén talál. Értve rajta: ha semmiképpen sem kap jobbat, korszerűbbet a vásárló s nagy szüksége van arra az árucikkre — így is megveszi. Vagy még így sem. Pedig a magyar munkás arról volt híres — s megint csak az „öreg szakikra” hivatkozom —, hogy szeretett büszkélkedni két keze munkájával, akárki megnézhette azt a munkadarabot, amit jó szakmunkás készített. S beszélhetünk arról is, hogy a magyar mérnököknek nagyon jó hírük volt a világban, amit bizonyít, hogy határainkon túl számosan kaptak Nobeldíjat meg más, magas elismeréseket. Mindez pedig azt bizonyítja, hogy tudásban, szakértelemben nincs hiány. S ez akkor is igaz, ha a fiatalabb nemzedékek tagjai közül már nem mindenki vette át az „öregek” munkaszeretetét és szakmai büszkeségét. De jöttek olyan idők, amelyekben nem a munka volt a fontos, s még kevésbé a szakértelem, hanem — elsősorban és mindenekelőtt — az, hogy a mechanikusan előírt terveket teljesítsék. Sokat vitatkoztak egy időben a gyakran hozzá nem értő vezetőkkel munkások és mérnökök egyaránt. Aztán belenyugodtak, hogy a papíreredmények fontosabbak a valódi teljesítményeknél. S bár az idők azóta sokat változtak, ebből a szemléletből nagyon nehéz kigyógyulni, így aztán maradtak a fiókban — és befejezték pályafutásukat a papírkosárban — remek találmányok, megvalósítást érdemlő gondolatok. Helyettük inkább pillanatnyi „megtakarításokat” szolgáló változtatásokat vezettek be, elrontva egész sereg termék minőségét, csökkentve azok használhatóságát. No meg: lejáratva az újításoknak még az eszméjét is, hiszen a köznyelv a rosszabb minőségben, fontos alkatrész hiányával megjelenő árukra azt mondta: „megint kiújítottak belőle valamit”. Ideig-óráig talán jók lehettek ezek a használati cikkek is arra, hogy pótolják a jobbat, a rendeltetésüknek megfelelőket. Csakhogy az utóbbi években sokszorosan bebizonyosodott: nem szabad rövid távra tervezni anélkül, hogy a következményeket, a hosszabb időtartamot fel ne mérnénk. Ha a ruha, a cipő szakad, otthon is csak azzal a fenntartással foltozzuk, varratjuk meg, hogy amint lehet, újat veszünk helyébe. Nincs ez másképp országosan sem, hiszen „fösvény kétszer költ”, a toldozás-foltozás lehet pillanatnyi megoldás, de hoszszú távra új dolgok kellenek, korszerű technika, új gépek, a szellemi tőke kamatoztatása a köz javára. Márpedig ebből van elegendő! „Csak” éppen ösztönözni kell a termelő agyak megmozdulását, nagyszerű gondolatok világrajövetelét! Ígéret hangzott már el arra, hogy a jövőben — s remélhető, hogy ez az akkori jövő, a mostani folyó esztendőt jelenti — nagyobb erkölcsi-anyagi megbecsülésben részesítik a műszaki értelmiséget. Itt már nem szabad tovább krajcároskodni! Milliókat vagy akár százmilliókat hozhat a népgazdaságnak egy-egy korszakos találmány, de aligha remélhető, hogy egy-két ezer forintért feláldozza minden szabadidejét, éjszakákon át gondolkodik, számol, tervez az a műszaki vagy munkás, akinek képessége, tudása, jóakarata is megvan akár világraszóló ötletekhez is. Hiszen most arról van szó, hogy jobban kell dolgoznunk. A huszadik század vége felé ez csak azt jelentheti, hogy ésszerűbben. Minden tisztelet megilleti a közgazdasági szakembereket, akik olyankor csodát is tudnak művelni: ráfizetéses üzemek főkönyveiben bebizonyítják, hogy tulajdonképpen nyereséget hoztak. Ám az ilyen „művészet” hosszú távon csak önmagunk becsapását jelenti. Igazi, kétségbevonhatatlan eredményeket kizárólag a technika továbbfejlesztésével, korszerű termékekkel és termelési módszerekkel lehet elérni. Ezt ma már senki sem vitatja — de nem mindenki követi! Ha ki akarunk jutni a „gödörből” — márpedig bizonyos, hogy ez a közvetlen célunk —, messze kell néznünk magunk elé. Arra is gondolni kell, hogy a fiatalok, a szakmunkástanulók mit sajátítanak el. Régi, elavult szakmai fogásokat, ócskavas-számba menő gépek kezelését , vagy új technikát, egyre tovább fejlődő gyártást és gyártmányokat. Sokszor és a legtöbb helyen, üzemben, vállalatnál ma szinte mindenre az a válasz: nincs rá pénz. De ha most, nem a termelés megújítására költünk, előre látható, hogy még távolabb kerülünk a korszerűségtől, azzal együtt a kornak megfelelő gyártmányoktól, s — ami ezzel egyet jelent — a világpiacon hazánkat megillető helytől. Várkonyi Endre