Vasas, 1997 (102. évfolyam, 1-12. szám)

1997-07-01 / 7. szám

Leopold Györgyi Vasas veteránok várólistán Aranyoskám, ugye jó ez a busz az Ikarus nyugdíjashá­zig? - kérdezi egy idős asz­­szony az Örs vezér téren, mi­közben fújtatva kapaszkodik fel az éppen induló 44-esre. Jó - hangzik a kurta válasz. De a néni tovább fűzi a szót: Fiam, ha elfelejtenék leszáll­­ni, szóljon, tudja hogy van ez az öregeknél. Tagdíjat fizetni megyek, eddig postán küld­tem, de most személyesen akarok elmenni. A fiú bólint, a néni elcsendesedik. Ezen a reggelen magam is az Ikarus­­ba igyekszem és nem akkor döntöttem el, hogy átmegyek a nyugdíjasházba is. Fonyó Péter vszb-titkár készségesen szegődik kísé­rőinül és találkozunk Bogáti Lászlóval is, a nyugdíjasbi­zottság titkárával. Csütörtök van és ilyenkor ki lehetne tenni a nyugdíjasházra a „megtelt” táblát. Családi villa volt ez, ahogy hallom, akkor vette meg az Ikarus, amikor még jobb napokat látott és futott a „szekér”. Ideális hely volt óvodának, bölcsődének, afféle igazi gyermekparadi­csom, nagy telek, jó levegő. Van itt minden, hatalmas konyha, jól felszerelt komple­xum, amit a nyugdíjasok bir­tokolnak, miután a gyereklét­szám csökkenése révén már nem érdemes gyermekintéz­ményként működtetni. A ház falának döntve né­hány kerékpár, régi, megbíz­ható jószág, nem BMX, meg mountain bike, csak amolyan mezei bringa, amivel a közel­ben lakó 70 évesek idekari­­káznak, ha nem akarnak gya­log jönni, vagy buszra szállni. Van közöttük 80, sőt 90 éves is. Odabent pezseg az élet. Tagdíjat fizetnek, kirándulást szerveznek, beszélgetnek, be­tegeiket emlegetik. - Tudja, régebben naponta találkoztunk itt igen sokan, mert itt étkeztünk - mondja Szabó Lajos, a nyugdíjasbi­zottság elnöke és többen csatlakoznak hozzá. Meleg ebédet kaptunk 70 forintért egészen februárig, a többit a vállalatvezetés pótolta. Sokat számított ez nekünk kis­nyugdíjasoknak, akik több­nyire egyedül élünk, özve­gyen és gond a főzés, vásár­lás. - És mi történt az ebéd­jükkel? - Felmondtak a vállalkozó­nak, mert kiderült, hogy nem volt közétkeztetési jogosítvá­nya. Azóta üres, kihasználatlan a hatalmas konyha, nem veszi bérbe senki, pedig a fél Má­tyásföldet el tudná látni meleg étellel ez a mindennel felszerelt komplexum. Elmondják, hogy itt a fél utca az Ikarusé volt a boldogabb időkben. Most meg kopik a vagyon, privatizációs listára kerül csak­nem minden, ami pénzzé tehető. A nyugdíjasház nem, azt nem engedjük eladni - ál­lítja váltig a vszb-titkár, nem kell pánikba esni - hajtogatja. De az idős szaktársak, akik annyi mindent megértek és megtapasztaltak, valahogy ne­hezen nyugszanak meg. Ezerkétszázan vagyunk­­mondogatják. Ez a nyugdí­jaslétszám akkor is magas lenne, ha a régi munkáslét­szám ma is megvolna. De, most, hogy háromezren sin­csenek az aktívak, bizony so­kan vagyunk, de nem lehet leírni minket, mellőzni, ki­­semmizni. - Elő-előjörnek a panasz szavai, akármerre indu­lok ebben a valóban ké­nyelmes és tv-vel, rádió­val, könyvekkel, melegítő­­konyhával, minden hasz­nos eszközzel felszerelt nyugdíjasházban... - Most, hogy nincs ebéd, egyszer jövünk egy héten. Er­re meg azt mondják, hogy nincs a ház kihasználva és ezért nem érdemes fenntarta­ni, mert sok a rezsi. De miért kérnek megfizethetetlen bér­leti díjat? Sokak szerint azért, hogy ne is akadjon jelentkező és akkor kiadják, vagy eladják más célra ezt a házat is, ami az utolsó kapocs nekünk, akik itt éltük le az életünk nagy részét, és mégiscsak hozzájárultunk a gyár di­csőségéhez valamikor. Hát tessék mondani, kinek vagyunk mi útjába? Az éle­tünk javát, a fiatalságunkat hagytuk itt, érzelmi szálak kötnek miket ide. Ma is érde­kel bennünket a gyár sorsa, az együtt sírást együtt neve­tést mi aztán igazán eleget gyakoroltuk. Bártfai Károly listát mu­tat, a tervezett kirándulások rendjét. Megtudom, hogy ré­gebben 10-15 alkalom is kí­nálkozott az ország mesés tá­jainak látogatására, most meg az a kifogás, hogy nincs busz(!). Hát ki érti ezt? Ez a tipikus esete annak, hogy a cipésznek nincs cipője. Fonyó Péter is megerősíti, hogy bizony csak egyetlen busz áll ilyen célra rendelke­zésre. Azért 7-8 kirándulás az idén is lesz, Eger, Ópuszta­szer és még néhány szép hazai hely várja a nyugdíjasokat. -Azt mondd, hogy beutalót sem kapunk a balatoni üdülőnkbe - biztatja társát az egyik asszony. Pedig ezekhez az üdülőkhöz a munkánkat, a pénzünket adtuk egykor. Az idén még nőnapra sem kaptuk meg a szokásos kis ajándékot, csak egy szerény üdvöz­lőkártya árválkodott az éppen esedékes vállalati újságban. Se­gélyre is igen kevés összeg jut, csakis a tagdíjunkból, mert azon felül még egyetlen fillért nem kaptunk, pedig, nézze meg, mennyi segélykérelem sorakozik itt az asztalon. Ho­gyan döntsük el, ki legyen az, akinek jut a kis pénzünkből?! A elmúlt év végén a szokásos évi összejövetelünket sem tud­tuk megtartani. Pedig az a ta­lálkozó nekünk mindig ün­nep. Nem, nem a szend­vics,meg a pohár sör miatt, ha­nem, mert találkozhatunk egymással, beszélgetünk, örü­lünk a régi munkatársaknak, meg akkor kapunk hivatalos tájékoztatót a vállalat sorsáról, jövőjéről is. Rácz Elemérné kis tábla csokit mutat:­­ ezt visszük betegeinknek, ha látogatóba megyünk. Nem mehetünk üres kézzel, bár leginkább an­nak örülnek az idős, beteg társak, hogy valaki rájuk nyitja az ajtót. - Egyre tanácstalanabbá nézek Fonyó Péterre, mert

Next