Vasas, 1997 (102. évfolyam, 1-12. szám)
1997-07-01 / 7. szám
Leopold Györgyi Vasas veteránok várólistán Aranyoskám, ugye jó ez a busz az Ikarus nyugdíjasházig? - kérdezi egy idős aszszony az Örs vezér téren, miközben fújtatva kapaszkodik fel az éppen induló 44-esre. Jó - hangzik a kurta válasz. De a néni tovább fűzi a szót: Fiam, ha elfelejtenék leszállni, szóljon, tudja hogy van ez az öregeknél. Tagdíjat fizetni megyek, eddig postán küldtem, de most személyesen akarok elmenni. A fiú bólint, a néni elcsendesedik. Ezen a reggelen magam is az Ikarusba igyekszem és nem akkor döntöttem el, hogy átmegyek a nyugdíjasházba is. Fonyó Péter vszb-titkár készségesen szegődik kísérőinül és találkozunk Bogáti Lászlóval is, a nyugdíjasbizottság titkárával. Csütörtök van és ilyenkor ki lehetne tenni a nyugdíjasházra a „megtelt” táblát. Családi villa volt ez, ahogy hallom, akkor vette meg az Ikarus, amikor még jobb napokat látott és futott a „szekér”. Ideális hely volt óvodának, bölcsődének, afféle igazi gyermekparadicsom, nagy telek, jó levegő. Van itt minden, hatalmas konyha, jól felszerelt komplexum, amit a nyugdíjasok birtokolnak, miután a gyereklétszám csökkenése révén már nem érdemes gyermekintézményként működtetni. A ház falának döntve néhány kerékpár, régi, megbízható jószág, nem BMX, meg mountain bike, csak amolyan mezei bringa, amivel a közelben lakó 70 évesek idekarikáznak, ha nem akarnak gyalog jönni, vagy buszra szállni. Van közöttük 80, sőt 90 éves is. Odabent pezseg az élet. Tagdíjat fizetnek, kirándulást szerveznek, beszélgetnek, betegeiket emlegetik. - Tudja, régebben naponta találkoztunk itt igen sokan, mert itt étkeztünk - mondja Szabó Lajos, a nyugdíjasbizottság elnöke és többen csatlakoznak hozzá. Meleg ebédet kaptunk 70 forintért egészen februárig, a többit a vállalatvezetés pótolta. Sokat számított ez nekünk kisnyugdíjasoknak, akik többnyire egyedül élünk, özvegyen és gond a főzés, vásárlás. - És mi történt az ebédjükkel? - Felmondtak a vállalkozónak, mert kiderült, hogy nem volt közétkeztetési jogosítványa. Azóta üres, kihasználatlan a hatalmas konyha, nem veszi bérbe senki, pedig a fél Mátyásföldet el tudná látni meleg étellel ez a mindennel felszerelt komplexum. Elmondják, hogy itt a fél utca az Ikarusé volt a boldogabb időkben. Most meg kopik a vagyon, privatizációs listára kerül csaknem minden, ami pénzzé tehető. A nyugdíjasház nem, azt nem engedjük eladni - állítja váltig a vszb-titkár, nem kell pánikba esni - hajtogatja. De az idős szaktársak, akik annyi mindent megértek és megtapasztaltak, valahogy nehezen nyugszanak meg. Ezerkétszázan vagyunkmondogatják. Ez a nyugdíjaslétszám akkor is magas lenne, ha a régi munkáslétszám ma is megvolna. De, most, hogy háromezren sincsenek az aktívak, bizony sokan vagyunk, de nem lehet leírni minket, mellőzni, kisemmizni. - Elő-előjörnek a panasz szavai, akármerre indulok ebben a valóban kényelmes és tv-vel, rádióval, könyvekkel, melegítőkonyhával, minden hasznos eszközzel felszerelt nyugdíjasházban... - Most, hogy nincs ebéd, egyszer jövünk egy héten. Erre meg azt mondják, hogy nincs a ház kihasználva és ezért nem érdemes fenntartani, mert sok a rezsi. De miért kérnek megfizethetetlen bérleti díjat? Sokak szerint azért, hogy ne is akadjon jelentkező és akkor kiadják, vagy eladják más célra ezt a házat is, ami az utolsó kapocs nekünk, akik itt éltük le az életünk nagy részét, és mégiscsak hozzájárultunk a gyár dicsőségéhez valamikor. Hát tessék mondani, kinek vagyunk mi útjába? Az életünk javát, a fiatalságunkat hagytuk itt, érzelmi szálak kötnek miket ide. Ma is érdekel bennünket a gyár sorsa, az együtt sírást együtt nevetést mi aztán igazán eleget gyakoroltuk. Bártfai Károly listát mutat, a tervezett kirándulások rendjét. Megtudom, hogy régebben 10-15 alkalom is kínálkozott az ország mesés tájainak látogatására, most meg az a kifogás, hogy nincs busz(!). Hát ki érti ezt? Ez a tipikus esete annak, hogy a cipésznek nincs cipője. Fonyó Péter is megerősíti, hogy bizony csak egyetlen busz áll ilyen célra rendelkezésre. Azért 7-8 kirándulás az idén is lesz, Eger, Ópusztaszer és még néhány szép hazai hely várja a nyugdíjasokat. -Azt mondd, hogy beutalót sem kapunk a balatoni üdülőnkbe - biztatja társát az egyik asszony. Pedig ezekhez az üdülőkhöz a munkánkat, a pénzünket adtuk egykor. Az idén még nőnapra sem kaptuk meg a szokásos kis ajándékot, csak egy szerény üdvözlőkártya árválkodott az éppen esedékes vállalati újságban. Segélyre is igen kevés összeg jut, csakis a tagdíjunkból, mert azon felül még egyetlen fillért nem kaptunk, pedig, nézze meg, mennyi segélykérelem sorakozik itt az asztalon. Hogyan döntsük el, ki legyen az, akinek jut a kis pénzünkből?! A elmúlt év végén a szokásos évi összejövetelünket sem tudtuk megtartani. Pedig az a találkozó nekünk mindig ünnep. Nem, nem a szendvics,meg a pohár sör miatt, hanem, mert találkozhatunk egymással, beszélgetünk, örülünk a régi munkatársaknak, meg akkor kapunk hivatalos tájékoztatót a vállalat sorsáról, jövőjéről is. Rácz Elemérné kis tábla csokit mutat: ezt visszük betegeinknek, ha látogatóba megyünk. Nem mehetünk üres kézzel, bár leginkább annak örülnek az idős, beteg társak, hogy valaki rájuk nyitja az ajtót. - Egyre tanácstalanabbá nézek Fonyó Péterre, mert