Vas Népe, 1959. június (4. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-21 / 144. szám

6 VAS NÉPE 1959. június 21. Vasárnap MŰVEŐDÉS Szabálytalan kritika egy színi előadásról és arról, ami mögötte van ,.miért szükséges már holmi 99 kis falusi színjátszó csoportok próbálkozásáról is írni” — csóválja fejét bosszúsan a kényesebb ízlésű olvasó, mielőtt csalódottan fordítana egyet az újság lapjain. Ne hamarkodjunk az ítélettel! Igaz, hogy Rábafüzes falu, s nem is a nagyobbak közül való: félezer lélek se lakik benne. Ám ennek ellenére is tudtán elgondolkozásra érdemeset nyújtani a vasi kulturális életben. Jean Sardou „Névtelen asszony" című drámájának rábafüzesi bemutatója legalább is erről tanúskodik. Arról, hogy dolgozó népünk igényli a komoly művészetet, s nagy áldozatot képes hozni érte. Arról, hogy nem is olyan lekicsinylendő az út, amelyet — rövid néhány év alatt — a művészet egyik ágában s falun megtettünk. Jutott-e valamirevaló, érdemes mű, jutott-e irodalmi érték a felszabadulás előtti falusi műkedvelők műsorára? Justh Zsigmond próbálkozása óta alig. A szórakoztató ipar ügyes mesterembereinek, a csizekárolyoknak, a cserhátihajosoknak szériában gyártott fércművein oszlatta el végtelen téli esték végtelen unalmát néhány emberöltő falusi ifjúsága. Ezért is maradhatott a „műkedvelő” szónak máig nehezen oszló mellékíze: az ember nem egykönnyen szabadul meg kellemetlen emlékeitől. S különösképpen nem akkor, ha a rossz műveket rossz előadásban, láthatta. Márpedig: törődött-e valaki is azzal, hogy a művészi átélés valamicske kis szikrája is segítsen embert, jellemet formálni a színre lökött jámborokból, segített-e valaki is abban, hogy a falu maga szülte színháza színház legyen, hogy ne pamoptikumbéli figurák deklamáljanak a világot jelentő deszkákon (rendszerint egy kocsmaszobában, vagy az iskolában, mert — uram bocsa’ — kultúrházat, falun ...)? Hol volt a rendezői szakismeret a falu műkedvelőinek vezetőiben, jóravaló pedagógusokban leginkább? A tanítói munkának erre az ágára semmiféle képző nem adott útbaigazítást nekik. ívj egy utat tettünk meg falunk is, s ez indokolja, hogy a szentgotthárdi erdészet rábafüzesi színjátszó csoportja előadásánál kicsikét elidőzzünk. Nem természetes, nem magától értetődő, hogy Rábafüzesen színházat találunk a szó igényes értelme szerint, kis méretekkel bár, de ízlésesen s jó, korszerű színházi berendezéssel. S az sem természetes, az sem magától értetődő, hogy e színház nemcsak a vidékre ellátogató hivatásos művészek előadásainál tölti be rendeltetését, hogy — lepődjék meg, olvasom — tisztes nagyapák, háziasszonyok állnak be színjátszani a községi tanácselnökkel együtt a fiatalok társaságába. Az meg, hogy e játék még az ön ízlését is kielégítené (ajánlom, alkalomadtán nézze meg a füzesieket, gondoskodni szeretnénk arról, hogy Szombathelyre is eljussanak), hogy a rendezés nagyon igényes, s hogy az öntevékeny színjátszók hitelesen keltik életre a dráma jellemeit, éppenséggel nem magától értetődő, nem természetes. Ezekben a helyi eredményekben kulturális forradalmunk sok egyéni áldozatvállalással s közös munkálkodással kivívott sikereit kell tisztelnünk. Gondoljon arra, olvasom, hogy kint, a határban sürget a munka, s Rábafüzesen 23 ember most, június derekán immáron egy hónapja éjfél után kerül ágyba naponta az esti próbák miatt, hogy a hajnal tavukat megint a mezőn találja. Gondoljon arra a Szentgotthárdra bejáró munkásra, aki 230 kaszát kalapál, formál naponta, s mégis heteken át időt és energiát tudott elvenni a pihenés óráiból, csakhogy a Sardou-mű előadása parádés lehessen. Gondoljon a falu egész közösségére, az erdészekre és parasztokra, a tanácsbeliekre és a határőrökre, akik közös ügyükké tudták tenni a bemutató sikerét, önzetlen részt vállaltak előkészületeiből, s amikor elérkezett az előadás időpontja, ünneplő ruhában és ünneplő lélekkel ültek be a maguk erejéből emelt színház nézőterére önmaguk előbbrejutásán örvendezni. A mi életünkben sok nemes lobogés akad, a füzesi tett is ilyenre vall. Igevallom önnek, az előadás végén sírtam. Mellettem a járási tanácselnök törölgette a szemét, és szipogott az egész nézőtér. A színen dráma tárult elénk a javától, nem a mi világunk problémáival ugyan, de meggondolkodtatóan és emberien. Vérbeli író lebbenti fel a fátylat a mai nyugati polgári társadalom egynémely kényes kérdéséről, s miközben megmutatja, milyen örvényekhez vezet a családi hírnév féltésével álcázott férfi önzés, a pénz tiszteletére épülő társadalom néhány torz figurájából is akad kesernyés mondanivalója. A színjátszóké az érdem, pedagógusoké és erdészeké, gyári munkásoké és parasztoké, hogy egy darab hamisítatlan Franciaország tárult elénk. A férfi önzés miatt elkallódásra kárhoztatott asszony, a fertőben is makulátlan anya, Jaqueline szerepében Gál F. Józsefné nagyot alkotott: játéka egyszerű, természetes s végtelenül átélt. Fleuriot-t, a férjet Gál F. József formálta meg: kulturált színjátszó, kis eszközökkel differenciált lelki jelenségek bemutatására képes. Kettejük harcából adódik a dráma. A többi szereplő közül a fiatal ügyvéd, Raymond megszemélyesítőjét, Horváth Tihamért kell kiemelnünk játékának ifjúi bája, a kalandor Laroque szerepében pedig Nerreth Ma** pompás életszerűsége miatt. Az együttes nesztora, Unger Nándor a törvényszéki bíró alakításánál mutatott kis epizódszerepben ió jellemábrázoló készséget. A darabot Gál Ferusz József rendezte. Hozzáértésén, agilitásán múlott, hogy Rábafüzesen példaszerű színi kultúra fejlődött ki viszonylag igen rövid idő alatt. Munkájáról tán máskor lesz érkezésünk részletesebben szólni; itt annyit, hogy a rábafüzesi iskola matematika tanára nemcsak nagyon tehetséges, de igen képzett, iskolázott rendező, aki — amikor búcsúzásul kezét ráztuk örömünkben — elhárítólag, szerényen csak annyit moradt: „Ez Sztanyoszlavszkij módszere volt”. 17égezetül hadd kérjek öntől bocsánatot, kényes ízlésű olvasóm, hogy e kritika a szabályok sutbadobásával íródott. Nem lett volna szerencsés, ha csupán a bemutatót boncolgatjuk épülésére, hiszen úgy sem lehetett volna a füzesi vállalkozás 23 résztvevőjéről külön-külön szólanunk. Meg kellett mutatnunk, mit jelentett e kulturális esemény történeti távlataiban. S nincs igaza önnek, ha azt állítaná, nem általánosíthatunk a füzesi példából. Kétségtelenül ez a kis határszéli falu igen messze jutott a színjátszó mozgalom ápolásában. De azok az adottságok, amelyek eredményeit lehetővé tették, falvaink jelentős hányadában adottak. Füzesen a szentgotthárdi erdészet állt patrónusként az eredményes vállalkozás mögött: hány állami gazdaság, hány gépállomás, hány tömegszervezet képes ugyanerre megyénkben. A füzesi Ferusz József szakmai képzését a művelődésügyi szervek tetemes anyagi áldozattal segítették elő, más falvaink pedagógusait is hívjuk, várjuk e munkára. S ami a leglényegesebb: a kulturális haladás iránti vágy nem Füzes sajátja csupán; áldozatkész, tehetséges ember ezernyi akad megyénkben, ígérhetjük önnek, kényes ízlésű olvasónk, máskor is, s hisszük, egyre többször értesülhet a Vas megyei falusi öntevékeny színjátszás gyarapodó eredményeiről. Kiss Gyula A Jangce vitorlái — Simon István verseskötete — Élő költőink egyik legtehetségesebbike, akitől a sűrű termést már megszoktuk, ismét tett ajándékot a könyvhét ünnepi asztalára: gyönyörű, tartalmas verseskötetet adott olvasói kezébe. Nagyon távoli tájak képei villognak föl előttünk e versek elolvasása nyomán, ugyanis Kína, Vietnam, Korea adta a költő élményeit. A közelmúltban a Távol- Keleten járt a költő, s mivel emlékek hozása és az ajándékozás kötelesség a messzi út után, ő e poémákat hozta a nagyobb családnak, a szép versek szeretőinek. Kevés a képünk Kínáról, Vietnamról, Koreáról, s talán homályosak és néhol-néhol helytelenül színezettek is meglévő képeink. Nagy érték tehát ilyen kötet, mert hiányt pótol, új ismereteket ad, friss igazságokat mond el a távoli valóságról. Nehéz dolga volt a költőnek bizonyára, hiszen a mi kis magyar méreteinkhez igazodott látását vitte, s új, sose látott partokat, hajlatokat, pagodákat, cölöp kunyhókat, a pulykára és lódra hasonlító, kapirgáló tyúkokat és még mennyi más dolgot kellett megrajzolnia! Igaz, vannak közös vonások, színek és árnyak, a keleti világ és az itthon között, s igaz, hogy az emberszívek egy nyelvet beszélnek mindenhol e földön, de az anyai táj, a honi vidék mégis csak a saját falombjaihoz és dombsoraihoz, saját útjaihoz, zajához és mosolyához szoktatja az embert, s a nehézség innen fakad. Simon István — véleményünk szerint — teljesen legyőzte e nehézséget. Akár a pekingi reggelről, akár a handongi délutánról, akár egy toncsoni vendéglőről szól. A kép biztos, határozott színezésű, tiszta. Sőt, olyan a versek ereje, hogy további képeket csal elő tudatunkból. Milyen szemléletes a koreai falu estek megfestése! Látjuk „a törpe, cédrusforma, zöld fenyők közt” átvilágló házacskákat, amint éppen hajtja haza az ökrét egy ősz öreg. A viskóra — a hosszú, kegyetlen háború után — „egy lelőtt bombázógép szárnypléhje hajt ezüst fedelet’. De nem elég a kép, viszi tovább a gondolatát a költő, képzelete már Amerikában, „a túlsó parton” jár, azoknál, akik rommá verették a kis koreai faluk ezreit. Ott most — mert karácsony van éppen — a polgár gazdag ajándékok közt ünnepel, s viskit iszik. Nem gondol a mérhetetlen fajta-fájdalomra, nem gondol a tengernyi sírra, melynek létrehozója és okozója volt. S milyen enyém, találó a vers kérdő befejezése: „Csikágó, milyen a karácsonyod?” De vehetnénk bármelyik verset, a szép képek mögül mindig bont elő gondolatot! Főleg emlékezetesek maradnak az „Emberek Phucanban”, a „Vietnami változatok’“, a „Japán tengeren”, a „Narancsfák alatt”, a „Pekingi reggel” és a „Handongi délután” című versek. Emberközpontú ez a líra! A finom szépségekkel terhes költői képek mögött — melyek alkotásában Simon egyedülálló — mindig az emberről szól, az emberek gondjairól, küzdelmeiről, örömeiről. A mi jelent korunk levegője csapkod ki mindenhol a versek soraiból, azé a koré, „amely az egyszerű emberek nagy évszázada”. A hangja egyénien szép, az a hang, amely már régóta az ő sajátja. A festői képek adják a Simoni varázst a mondanivalói mögé. Az első versszakok mögött már ott bújik a gondolat, amit a vers végéig tisztán, érthetően kibont. Sajátos képalkotásának megmutatására a „Handongi délutániból idézünk egy versszakot: „Surrogó, hófehér madárraj száll el fölöttem vonalával; ráfolyik az égre a röpte mint oltott mész a kék vödörre.’* A verseskötet elolvasása maradandó élményt nyújt. S külön érdeme a műnek, hogy olyan világról ad hírt, ahonnan még nem érkeztek jelentések magyar költő tollából. K. J Szombathely Haydn-ünnepe Haydn alkotó lángelméjének hódol az egész művelt világ a mester halálának 150. évfordulója alkalmából. Nekünk, magyaroknak egy okkal több van e jeles évforduló megünneplésére. A Sopron megyei Kismartonban, illetve Eszterházán alkotta meg, a hazánkban töltött 30 éves szolgálata idején, örökbecsű műveinek szavát. Bár nyelvünket nem tanulta meg, de szerette a szorgalmas, becsületes és dalos ajkú magyar népet, ő, aki elsősorban osztrák népzenei elemekből alkotta meg legnagyobb műveit — ez a népi hangvétel művészetének legnagyobb értéke — szerető érdeklődéssel figyelte, hallgatta az Eszterházyak birtokén dolgozó cselédnép különös, a nyugatitól annyira elütő dallamvilágát. Kuriózumként említendő meg, hogy voltak olyan Haydú-kutatók, akik a mester anyakönyvi adatai között Hajdú nevű ősre is bukkantak és ebből arra következtettek, hogy a nagy mester valamelyik őse magyar lehetett, s csak az anyakönyvi pontatlanság és a német befolyás nyomán lett a Hajdn névből Haydn. . Ennek a félig-meddig magyar Haydnnak állít emléket Szombathely zenebarát népe e jubiláns esztendőben, amikor ünnepi hangverseny keretében emlékezik az itt eltöltött évekre, az itt alkotott örökbecsű művek néhányának megszólaltatásával. Ez alkalommal a Bartók Béla Állami Zeneiskola és a városi , szimfonikus zenekar közösen tart ünnepi hangversenyt a Budapestről, Sopronból és Veszprémből jövő zenészek közreműködésével. Most mutatkozik be első alkalommal a város legifjabb énekegyüttese, a közel 80 tagot számláló Zenebarátok Kórusa Haydn, az „Évszakok” című oratóriumának néhány monumentális kórusszámával. A 700 művet számláló gazdag termésből az említett Évszakokon kívüli szimfóniát, zongora- és csellóversenyművet és a bájos Hoff halimenüetteket hallhatja a közönség. A nagy mestert ünnepi megemlékezés keretében a megyei könyvtár vezetője, dr. Fodor Henrik mutatja be. A nagy zenei eseményre Szombathely zenebarát dolgozó népe bizonnyal felfigyel és méltó módon vesz részt az ünnepségen, annál is inkább, mert a magyar talajon sarjadt Haydn-értékek megbecsülése, az arról való megemlékezés nekünk kétszeresen kedves ünnep. Az ünnepi hangverseny vasárnap este fél 8 órakor kezdődik a Savaria Múzeum nagytermében. Kiosztották a bizonyítványokat az általános és középiskolákban Tegnap megyeszerte lezajlottak az hogy a nyár örömei után szeptemberévzáró ünnepélyek az általános évben kipihenve, felfrissülten kezdjék az középiskolákban. A tanév értékelése a.i tanévet után az osztályfőnökök kiosztották a Mind az általános, mind a középisbizonyítványokat, a legjobb diákokat korákban a jövő héten megtörténnek illető jutalmakat. A tanulók szerettei a behatások, megtartják a tanévzáró kiloptak nevelőiknek jó pihenést, tantestületi konferenciát, s ezzel kiüdülést, s a tanárok is azzal engedvatalosan is véget ér az 1953/59. évi teli nyári vakációra tanítványaikat, tanév.