Vas Népe, 1964. október (9. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-28 / 253. szám

Még a nyár hagyta arcát leheletét. Kócos haja majd­nem eltakarja nagy sze­meit, de azok, mintha nem akarnának beletörődni, tü­zesen villannak elő, hogy aztán békésen mosolygóssá váljanak. Mary — mert csak így „angolosan” is­merik szerte a gyárban Marit, azaz Marit — be­szél. Az ember azt hinné, be sem akarja fejezni. A lányokról, az övéiről. A brigádról. — Szocialisták leszünk . . talán. Talán másod­szor is. De ugye, ha most azt mondom, hogy több, mint 110 százalékra telje­sítettük az éves tervünket, akkor az dicsekvésnek tű­nik. Félreértések elkerülé­se végett mi a vállalás sze­rint októbertől a következő októberig számoljuk az évet. Szóval mi nem szere­tünk ám fontoskodni. Dol­gozunk, ennyi az egész. Széles gesztussal csapja össze tenyerét, aztán az szalagok tekercsről le,­te­kercsre föl, megállás nél­kül járnak a kezek, csönd van. Az egyik kimegy rágyúj­tani, mert remeg a keze. Finom munk­a ez. Egy rossz mozdulat, és el le­het dobni a darabot. Ezért is növeli eredményük érté­két, hogy alig fizetnek mos­tanában selejtpénzt. Fe­jenként alig egy tizes esett a múlt hónapban is. De legalább ilyen érték­növelő a 315 óra társadal­mi munka, amit végeztek, a­­ megannyi kiolvasott könyv, a színházbérletek, és ha mindehhez hozzá­vesszük, hogy a brigád tagjai zömmel üdékről járnak be, még nagyobb az „értéktöbblet". Értenek a futballhoz. Jelenleg épp a Haladással nincsenek kibékülve. — Mezítlábasok... — mondják, aztán legyintenek. — De a Hammerl, az aztán igen! — szól át egy feketehajú a sarokból. Gon­doltuk is, „Hammerl-bri­­gád" leszünk. — Méri! Maradunk S. Gagarinnál? — De maradunk ám! E’­­végre hűség is van a vi­lá­gon . . — mondja a ..főnök’’, aztán felcsattan az általános nevetés.. . Elárulom — „Szocialis­ták” lettek. Immár másod­szor. Ott, a REMIX epoxi üzemében Krámli Mária és brigádja kintjártamkor még nem volt biztos a dolog­ban. „Csak” érezték. T. Z. „Méri” a lányokról beszél, az övéiről. „Nem szeretünk fontoskodni” iroda ajtajára mutat, aho­va kedvemért felhívták. — Hát akkor talán men­jünk le a lányaimhoz. No, amíg leérünk, nem bírom ki, hogy ezt el ne mond­jam. Nemrég még csopor­tos bérezésben voltunk. Mondhatom, volt itt néha elégedetlenség! Három éve vagyunk együtt, összeszok­tunk. Nekünk így is meg lett volna a pénzünk, de vették az üzemátlagot... és mi kaptunk hatszázat. Mentünk is a megyei szak­­szervezethez mind a tizen­egyen. „Lesz egyéni bére­zés, vagy nem lesz?” — mondtuk. Természetesen nem egészen így, de elég az hozzá, harciasak vol­tunk. Lett. Most meg van havonta az 1500 is. Közben a terembe érünk, a lányokhoz. — Az enyéim. A filmvetítőkhöz hason­ló gépeken futnak a papír­ Tanácskozik a brigád... Belgiumból tettem... Noordseefestival 1964 Az országutak mentén öles tábláik hirdették jó előre: Hencidától—Boncidá­­ig — illetve Panne-tól Rnokke-ig nyári, könnyű­zenei Noordseefestival (Nord­zéfesztivál) szórakoz­tatja három hétig a tenger­parti nyaralókat. Nem kisebb neveket ígértek, mint a Belgium­ban köz­kedvelt Willy Tyra és zenekara, az angol Rollingstone együttes, a Beatlesek —, s többek közt a francia Hector-t is rek­lámozták. Azokban a napokban karneváli hangulat uralko­dott a belga tengerparton. Egyre-másra érkeztek az amatőr — feltűnt, s még fel nem tűnt — zenekarok, többnyire gitárral, dobbal, szakszofonnal felszerelve. De micsoda külsővel! A ké­tes hírű balatoni huligán­találkozónk (ami annak ide­jén elég nagy port kavart fel) szolid iskolás kirándu­lásnak tűnt volna mellet­te. Lombardsilde-ben négy napig zajlott a maratoni twist-verseny. Blanken­­bergben mezítlábasok ze­nekara szórakoztatta a hallgatóságot: a 14—24 éves, ritmustól vaduló fiú­kat, lányokat. A füttykon­cert, a közbekiáltás az el­ismerést­ jelentette... Zeebrugge-ben a francia „hátulgomf­d­ósok” dalolták saját szerzeményű dalaikat. (Valamennyien háton gom­bolódó inget és pulikutya­­frizurát viseltek, szólóéne­kesük feltúrt nadrágszár­ral feszített a gitáros trupp előtt.) A „Keist Chopin-je“ A legnagyobb érdeklő­dést (és a legnagyobb fel­­tűnést­ is), Hector, a fJAp® cia gitáros-énekes érkezé­se keltette. Hector „új csil- 3ae”. Haja a vállait verde­si, matador ruhában jár. Ő az egyedüli ifjú francia énekes, akinek megjelené­sekor a közönség a hasát fogja a nevetéstől. Az éne­kes „vadak” történetében a francia rádió róla hallat a legtöbbet. Teddy Lindstrom, a fia­tal riporterkolléga jól is­meri. — Hector öndicsérete az eget veri. Senkit nem tart magánál különbnek. Elül­hetitek, nem nagy kunszt, amit csinál, nem bonyolult, amit énekel, csak a feltű­nési viszketegsége nagy. Egyszer a párizsi Champs Elysée parkban levetkőzött, kis szekéren a szökőkút­­hoz vontatta magát, s ott megfürdött.­­(Eredmény: napokig róla cikkeztek a lapok.) Ki szeretné túrni a helyéről Johny Holliday-t: a feltört énekesek nevetsé­gessé tétele minden vágya. Az igazság, hogy Hector nem nagy énekes, csak a megjelenése feltűnő. Kicsit „züm-züm”... Több ellensége van, mint barátja — ez érthető, hisz közönségével is köte­kedik, s közben a „twist Chopin-jének” nevezi ma­gát. — Hogy itt Zeebrugge­­ben milyen kalamajkát csi­nál még nem tudom, de hogy senki nem felejti el, aki látja, erre a szavamat adom — vélekedett Teddy Lindstrom. És igaza volt. Hectornak itt is sikerült „halálra dühíteni” fiatal közönségét, mikor a köz­kedvelt Soeur Sourire-t kezdte utánozni, a mikro­fon elé lépve Kedvem­ övéi a slágerlista élén Bár nem tartozik szoro­san a fesztiválhoz, érdemes néhány szót szólni Soeur Lourire-ről is. Lemezeit, sanzonjait világszerte kapkodják, és Dominique című hanglemeze egyszeri­ben az amerikai slágerpa­rádé élére került, megelőz­te Elvis Prisleyt, Paul Ankát, Pat Boonet és Chu­­by Checkert. (Ed­dig egy­millió lemeze fogyott el Amerikában.) De ki is ő? — A fitc­ermonti kolos­tor domonkosrendi apácá­ja: Luc Gabriella. Dalait maga komponálja, s maga adja elő gitáron. Első le­mezeit, — melyek a brüsz­­szeli Philips-stúdióban ké­szültek — a kolostorban tanuló lányok jutalmazá­sára szántak, s lám, világ­­sláger lett. A világsajtóban is egyre több cikk jelent meg a szemüveges rajztanárnőről, aki rendjének hófehér ru­hájában, fekete fátylában gitárját pengetve időnként fellépett, s kedvesen hu­moros kis dalokat kompo­nált. (A lemezek jövedel­mét természetesen a do­m­onkosrend kapja, hisz ő lemondott a földi javakról szent fogadalma letétele­kor. ..) Legutóbb, mikor külföl­di újságírók keresték fel a kolostorban, hogy inter­jút készítsenek Lue Gab­riellával, épp a konyhában találták, répaszeletelés köz­ben. Az újságírók kérdé­seire csak ennyit mondott: — Világsiker? Milliók? — Ez már nem az én dol­gom. No tessék, ifjú sláger­ ti­tánok, van mit tanulni a nagyoktól... A fiatalok itt is fiatalok És a közönség? Ó, az igen hálás. Mindent fel­kapnak, ami új, és lassan mindent, „leejtenek”, ami számukra felesleges, twist-őrületet­ lassan a lyili­­gali, a „bambala” és még néhány kacifántos nevű új „táncköltemény” váltja fel, a rövid csutakk­ajat a puli­­viseletet a szakáll, a bajusz, a tarka inget a magas nya­kú, egyszínű pulóver, a twist-szoknyát a kötény­ruha, a tupírt a sima bak­­fis-fej, csak a fiatalság marad mindig vulkán ter­mészetű, rapszodikusan csa­pongó. Ők talán kiegyensúlyo­­zatlanabbak, makacsabbak. De ők is különbek akarnak lenni a felnőtteknél, a ma­guk módján. És némelyiknek ez si­kerül is. De sokkal több a ..kallódó lélek”, mint itt­hon. Eszes Katalin következik: BRUGGE-I CSIPKE VAS NÉPE 3964. orct. 38. Szerda , 1964 Hecker, a „twist Chopin-je” „Soror Gabriella” rivaldafényben.

Next