Vas Népe, 1967. június (12. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-11 / 136. szám
Nyitány-évad végén Oly könnyedén libbentünk át az évadhatáron, mint a bécsi keringő táncospárái a parketten. Amíg elnéztük a halvány pasztellszínekben pompázó műszálas tüllruhák ritmikus hullámzását, észre sem vettük, hogy közben elbúcsúztunk az őszi, téli, tavaszi műsoroktól. Nincs — és minek is volna —, merev határ az évszakokkal változó műsorszerkesztési elvek és gyakorlat között, mégis, a látványos nagy rendezvény után éreztük: ez volt a választóvonal. Ezen túl már a nyári eseményekre nyílik kilátás, a Varázsfuvola fényeire, a karnevál színes forgatagára, a csillagos augusztusi ég alatt hullámzó kórusdallamok énekes-tömbjeire, táncjeleneteire. Ez utóbbiak miatt úgy éreztük néha, már a táncverseny is a nyári nyitányhoz számít, ha utána jóval később következik is az első látványos, hasonlóan látványos rendezvény. Nem lesz uborkaszezon az idén sem; a „vasi nyár” — különösen a szombathelyi és a kőszegi — hazait és külföldit egyaránt ízléssel és gonddal megválasztot műsorokkal, rendezvényekkel vár. Művészetek, sport, idegenforgalom, vendéglátás közös érdekei, megyei érdekek találkoznak ezekben a már-már hagyományosan kialakított formákban. Van ebben a hagyományos jelzőben némi jogos lokálpatrióta büszkeség, lám mire volt képes az a vasi szervező gárda, amely a feladatok, teendők e sűrű rengetegében egyre szélesedő csapást vágott, a sokféle kezdeményezésnek közös célt és irányt adott, a sporttól az orgona versenyig, a szabadtéri operától a turistabálig terjedő skálán minden eszközt és lehetőséget megragadott és mérlegre vetett, s mindehhez először a szűkebb pátriában, majd a megyehatárokon — sőt kissé már az országhatárokon túl is — érdeklődőket, lelkes híveket, segítőket toborzott! Pedig jóformán a semmiből kellett újat teremteni, hisz az előző korszak, az ötvenes évek —miegyébként elismerésre méltó — kezdeményezéseiből alig használhatott föl valamit. A Művelődési és Sportház, az Iseum-reknostrukció és a Jurisich vár helyreállítása valóban művelődési korszakhatár, a vasi népművelés „legújabb korát” ettől lehet számítani, ez hát a hagyományok bölcsője és kerete is. Mit kapunk e keretek között az idei nyáron? Mellőzve a kőszegi ifjúsági napok gazdag és változatos programját (erről többkevesebb hírben folyamatosan beszámolunk), a következőket emelhetjük ki: Iparművészeti kiállítás a szombathelyi Savaria Múzeumban. A zsenyei művésztelep idei nagyszabású kiállítása nem előzmények nélkül való, hisz képzőművészeti kiállítások (Derkovits, zsennyeiek, stb.) megelőzték, előkészítették az ideit. Orgonaverseny Kőszegen, augusztus első napjaiban Gergely Ferenc orgonaművésszel és Szekeres Ferenc budapesti (világhírű) madrigálkórusával, Palestrina, Liszt, Kodály és mások műveivel. , Ugyancsak folytatása a tavalyi nagy sikerű műsornak. Varázsfuvola és Iphigénia — Mozart és Gluck operája —, az Íziszszentélyben az Állami Opera, a szombathelyi szimfonikusok, az Erkel-kórus és a balettiskola közreműködésében (augusztusban) Huszár Klára rendezésében, Koródy András vezényletével. Tavaly Ernszter Dezsőt hallottuk a Varázsfuvola Sarastro szerepében, az idén Siegfried Vogel, a berlini Állami Opera szólistája lesz (az előzetes műsorterv ígérete szerint) a vendégművész. Mindkét opera stílusosan illik az iseumi keretbe, s az előző évek tapasztalatai, a begyakorlottság biztosítékot adnak a művek színvonalára, igényességére. Ami viszont a „keretet”, az ülőhelyek számát illeti, alig alkalmas már a nagy tömeget érdeklő előadásokhoz. Számítanunk kell az idegenforgalom növekedésére, a produkció jó híre vonzó hatására, időszerű lenne tehát az eddiginél tágabb nézőtér kialakítására gondolni. Történelmi karnevál Szombathelyen (augusztus végén) több ezer kosztümös felvonulóval, látványos históriai képekkel, valószínű ismét televíziós helyszíni közvetítéssel. Tizenhárom fejezetre tagolt, korszakolt történelmi áttekintés a város és — részben — a megye múltja felett. —ugyancsak a hagyományoknak megfelelő rendben és külsőségekben. Tömeghatás szemnomjából nyilván ez a Savaria 1967. rendezvények csúcspontja, énnem ezért megérdemi az eddiginél is ap z'robb füveimet, gondokságot. Tavaly kitűnően rendezett, s viszonylag jól pergő felvonulást láttunk, legfeljebb azt kívántuk volna, hogy gyorsabb tempót diktáljon, s dagályosságsal, álpátosszal kevésbé tarkított szöveget sugalmazzon a rendezőség. Lehetséges, hogy az idén ez a kívánság is teljesül. Egy nemzetközi sportrendezvény (atlétikai) és egy kőszegi turistabál egészíti ki az augusztus végéig húzódó műsort S ha bevezetőben a jogos büszkeséget emlegettük a hagyomány ügyében, most tegyük hozzá jogos nyugtalanságunkat is; lesz-e merszünk a hagyományosan kialakult rendezvények egyikmásik számát időnként másikkal felváltani, a választékot még gazdagabbá tenni, s a Savaria rendezvényeket a megszokottsággal járó unalomtól megmenteni? Ma még —szerencsére — ez a veszély nem fenyeget, mégsem lehet erről elég korán beszélni. Akár most, az évad végi nyitány után, nyári műsoraink előtt... (é nos) 8 Szakonyi Károly: FEHÉR RAKÉTÁK Feri átvágott a kertek alatt, Kamperék tehénistállója mögül került az udvarukba. A kerítéseket kidöntötték a tankok, szabadon lehetett járkálni a házak között. Már alkonyodon. Feri végigment a ledőlt kőfal mellett, ásóját a kamra ajtajához támasztotta. Megnézte a tenyerét, vizsgálgatta, aztán a kabátujjához dörgölte. Körülnézett. A szekeret kereste. Még mindig ott állt az udvar végén, különös, lapos tákolmány: az ukránok jöttek vele, két napja. Egy öregember, két gyermek és egy asszony. A pajtában háltak a szalmán. Lovukat, a kis szőrös gebét, az istállóba kötötték; furcsa jószág volt, amikor jövet megállította az udvarukban, az öregember — prrrrrr — megpergette a nyelvét, a lovacska erre a hangra állt meg. Feri mulatott ezen. „Vajon az asszony is benn van most a pajtában?” — nézelődött Feri. Szerette volna, ha láthatja, már két napja arra vár, hogy szólhasson hozzá, vizet húzhasson neki a kútról, vagy efféle. De csak az orosz tisztet látta, ott ült a ház előtt egy széken és cigarettázott. Meleg volt, május eleje. Feri elment a tiszt előtt, amaz mondott neki valamit oroszul, de a fiú nem értette, hogy mit akar. A tiszt legyintett. — Robot, robot — mondta a katonának, s mutatta sáros bakancsát Aztán felment a lépcsőkön, benyitott a konyhába. Megkerülte a géppuskát — a szobából hallotta az oroszok hangos beszélgetését, meg egy rádió fülsértő recsegését, sípolását Egyikük hirtelen kitárta az ajtót, Ferire bámult, a fiú megállt. — Nyicsevó, nnyicsevó... — mondta gyorsan a katona, s eltűnt az ajtó mögött Nagyanyó a konyhában, a szokott helyén ült, a sarokban. Imádkozott. Vaskos, öreg ujjaival rózsafüzért morzsolt. — Te vagy? — kérdezte. Feri leült a dikóra, kifűzte sáros bakancsát. Nézte nagyanyát a félhomályban. — Halottakat ástunk ki — mondta csendesen. Nagyanyó hallgatott. Alig látszott a sarokban. — Anyád a pékhez ment — szólt később. — Sort áll, kenyérért. — Ajkához emelte a rózsafüzért és megcsókolta. — Már vagy két órája, hogy elment. — Egy csomó halottat — mondta Feri. Szabaddá lett lábujjait mozgatta, fáradt volt. — Egy gödörben hevertek egymáson. Kinn, a régi cukorgyárnál. — Kifélék voltak? — kérdezte nagyanyó. — Akiket a táborban őriztek — mondta Feri. — Mind meztelen volt. — Arrább lökte a bakancsait, kereste apa papucsát a dikó alatt. Amióta apa nem volt itthon, ő viselte a bőrpapucsokat. — Az előbb mostam fel a követ — szólt nagyanyó. — Vidd ki azokat a koszos bakancsokat. A fiú nem mozdul. Belebújt a papucsba, s nézett maga elé. — Mind meztelen volt, és sovány — mondta.— A fejükön meg lyuk. — Uram Jézus! — sóhajtott nagyanyó. — Ne beszélded senkinek. — Miért? — nézett a homályos sarok felé a fiú. — Ott voltak az oroszok is. Egy ezredes fényképezett. Álltunk a gödör szélén, ásókkal. Lefényképezett minket. — Ó, te, még bajba kerülsz! A, mondta Feri — tudják, hogy a németek csináltak. Kicsit hallgatott, aztán hirtelen a szája elé kapta a kezét, öklendezett. — Nagyon büdös volt ott... Kicsit kimegyek. — Vidd ki azokat a koszos bakancsokat — mondta nagyanyó. — Felmostam a konyhát, egész délután hajladoztam. Hallod? A fiú fogta a bakancsokat, és kiment. Az ajtóban találkozott az orosz tiszttel. Ott állt a lépcsőkön, az eget vizsgálta. Már látszottak a csillagok. — Há? — néálett Ferire — Kák gyel? — De nem figyelt rá. Csak úgy szokásból, megveregette a fiú vállát. Feri cseppett elmosolyodott, de aztán megint a pajtát vizsgálgatta, nem jött-e ki az ukrán asszony. Hátra ment, a favágítóhoz. Kicsit fülelt a neszekre, megint az autók az országúton, s talán tankok is. Kiválasztott néhány tüsköt, felaprította. Kapkodva felemelt egy újabb tüsköt. Észrevette, hogy az asszony megállt a pajta előtt. Megállt és intett neki. Mintha csak most fedezte volna fel Ferit. Újra intett, hívta, fáradtan. A fiú kis görcsöt érzett a hasában, s elfogta a félelem. A nő megint felemelte a kezét, s mondott is valamit. Várt. PAUL ELUARD! VELED Avee tói Kézben fogom az utcát akár egy poharat Varázsod férnivel van tele Könnyű szavakkal van tele Oktalan kacajokkal Ez a világ legszebb gyomotese Nádkönnyűek a föl- s lejárók Távollét-kék mind a madár Egy sápadt és keskeny leányka Aki mindig oly gondteli , se várat soká magára Kicsike hajdanvolt leányka Ő igazolja álmaim , teljesiti vágyaim ö őrzi gyermekkori visszfény Az utca arany áramát. Fordította: Illyés Gyula CSÍKOS JÓZSEF. Leltár ez itt szappanom ez fogkefém s borotvám ez itt a hátizsákom: kulacs, csajka és kanál ez itt az ágyam nézd: a pokrócaim s a törülközőm és elsimított álmaim ez itt a ládám darabka otthon könyv a háborúról és tőled levél ez pedig ceruzám puha grafit belű okos szerszám ez itt a legnagyobb kincsem s végül igaz mesék: tiszta szép lapok leltáram közt készülő holnapok Presszó, délelőtt 11 óra. Az első asztalnál keresztbe vetett lábakkal lezser tartású férfi ül. Cigarettázik és újságot olvas. Határozott gyors lépésekkel magas szemüveges férfi jön be és a helyiség végébe tart. — Szervusz, öregem, már észre sem veszed a szegény embert! A szólított viszszafordul és széles gesztussal széttárja a karját. — Nahát, ez aztán a meglepetés. Épp most érkeztem Pestről. A felszolgálónő konyakot hoz kísérővel, leteszi az ülő férfi elé. — Nocsak! Alkohol? És nem félsz a szondától? — kérdezi megijtődve a szemüveges. —Na, ne bolondozz, nincs nekem gyomorbajom — mondja a másik, aztán keserűen elhúzza a száját — tudom a kocsimra gondolsz. Elvitte az ördög... S hogy a felszolgáló még mindig türelmesen vár, gyorsan rendel: — Kérek én »« egy konyakot... A másik Csodálkozva közbeszól: — Azt hittem a Trabantoddal jöttél — Ne ugrass öregem! Rajtam vigyorog az egész kerület. Na, de előbb halljuk a te Skodáddal mi történt. A kérdezett felhajtja konyakját aztán rekedt hangon belekezd. — Májusban Rómában voltunk a családdal. Vittük a gyereket is. Tudod, ha feleségem egy múzeumba, vagy képtárba beteszi a lábát, nem lehet kikönyörögni onnan. A kocsi meg lent áll valami eldugott parkírozóhelyen. A második nap kétórás hűtlen elhagyás után felfeszített ajtókkal találtuk. Kirabolták... Bent volt az útipoggyászunk, a vásárolt ajándékok, az útra való pénz, mert épp aznap indultunk hazafelé. Én őrült! Csak Sorstársak egy-két Tórát tartottam magamnál. A magyar követségen kaptam segítséget, természetesen a kölcsönt itthon egyenlítettem. El kellett adnom a kocsit... A szemüveges görcsösen felnevetett, s látva a másik megrökönyödött pillantását, átnyúlt az asztal fölött ráveregetett barátja vállára. — Valami mégis maradt belőle. Szerencsés fickó vagy te, mindig mondtam! Fogaddz meg, most jövök én! öt évig gyűjtöttünk a Trabantra, három évig kuporgottunk a francia útra. A mátrai nászútunk óta mást se hallottam feleségemtől, mint: Párizst látni és meghalni! Hát halál az volt! Na, de ne vágjak a dolgok elejébe. Április 1-én indultunk. Párizs Párizs ... Képzeld, Trabanttal végig a Champs Elysée-n... — hangja ironikus nevetésbe fulladt, aztán rágyújtott, felhajtotta konyakját, úgy folytatta: a feleségem kitalálta, hogy menjünk inkább gyalog, mert meggémberedtek a lábai. Egy fenét, szégyelte a Trabcsit. Nagy sokára találtam parkolóhelyet. Elég sok kopott kocsi volt ott. Vigasztaltam Klárát, hogy Párizsban sem szaladgál mindenki 1966- os Citroennel. Odajött az őr, nem értett egy szót sem angolul, sem németül, én viszont franciául csak köszönteni tudok. Kezében tömböt tartott, kitöltött egy oldalt indigós másolattal. Aláíratta velem, leszakította az első lapot, átnyújtotta és kért öt frankot. Ezt a precizitást!s gondoltam, bár igencsak sokaltam megőrzésre ennyi pénzt, de hát, ha ennyi jár — ennyi jár. Este visszamentünk. Az autónknak, de a többi kocsinak is hűlt helyét találtuk. A negyedik járókelőt kérdeztem már, akitől végre megtudtam, hogy erre a térre szokták azokat a kiszolgált kocsikat hozni, melyeket préselés után a roncstemetőbe visznek. Csendben ültek. A szemüveges a hamut szelíden leverve a cigarettavégről, még hozzátette: mire a „kivégzés” színhelyére értünk, a Trabantnak bevégeztetett. — Miért nem kértél kártérítést? — kérdezte a döbbenettől felocsúdva a szemben ülő. — Kártérítést?! Hisz én írtam alá az ítéletet! — nita — VAS NÉPE ÜZENETEK I. M. Mátyásföld. íráskészsége, versíró képessége nem vitatható. Kár, hogy szépen gördülő, ügyesen formált sorai sejtelmes-rejtelmes, susogó-csacsogó, kissé édeskés témákban oldódnak fel, így nem közölhetők. T. Zs. Szombathely. Több gondot igénylő írása — sajnos — helyenként olvashatatlan, ezért csak ezt válaszolhatjuk: nem használható. T. I. Szombathely. Három versének tárgya valóban aktuális. A közlésre azonban ennyi nem elegendő. Költőinek véli, pedig régen elavult az efféle hang: „Bolyog tavaszunk csengő kacaja, szépség, ígéret, férfiszív álma ...” A másik közhely: ,,Rád gondolok, mint a galamb a tiszta búzára . . .** P. L. Gutatöttős. Szülőföldem című írására ugyanazt válaszoljuk, mint T Zs. szombathelyi olvasónknak. S. M. Szombathely. Üzenet a világnak című verse kissé szónoklás, de azt a szónokiasságot igazi belső tűz és meggyőződés fűti, ezért és tárgyválasztásáért elismerést érdemel. Költői, versírói érdemeket a nagyobb műgond, az elmélyültebb alkotás révén szerezhet. Sz. J. Szombathely: Elnézést a kissé megkésett válaszért. A „Szenesember” verse talán a harmincas években, amikor — állítása szerint — megjelent a Népszavában, megfelelt a korszak egyes uralkodó eszmeáramlatainak. Ma hibásnak, elvetendőnek, károsnak látjuk, ezért nem javasolhatjuk — szavatol semi N. L. Pornóapáti. Köszönjük könyvheti tájékoztatóját. Számos ötlet, hasznos gondolat található tudósításában. Kérjük, hasonló jellegű, információs írásaival ezután is keresse fel szerkesztőségünket. H. I. Szombathely: A terjedelem, sajnos, ismét túlméretezett. Sűrűn gépelt írása a valóságban kétszeres terjedhetény, sőt háromszorosan te meghaladja az általunk (ebben a témakörben) közölt cikkekét. Ezért a jövőben sem vállalkozhatunk közlésükre. Juj, Szombathely, írásai ezúttal is ötletesek, szellemesek és — nem utolsó sorban — találóak voltak. Várjuk következő küldeményét. Többeknek: Szerkesztőségünk a közlésre alkalmatlan írásokat nem őrzi meg és nem küldi vissza. Kérjük, hogy a közlésre szánt verseket, cikkeket lehetőleg gépelve (ritka sorközzel!) küldjék. Az olvashatatlan, vagy nehezen olvashatói „mini”-kéziratok akadályozzák a feldolgozást, válaszadást. 1967. június 11. Vasárnap