Vas Népe, 1970. december (15. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-20 / 298. szám

•— P. Golubki: Ivanka: Fametszet. 6 DEMÉNT OTTÓ: Ma Öreg szőlő A szőlő csak nyolc sor, de mert három paszta, lenyúlik a kertek-aljai dülőútig. Már senki nem tudja pontosan, hány éves. — Csak én benne élek amióta asszony vagyok — mond­ja a nagymama —, s amikor idejöttem, ez már öreg szőlő volt. Mégis szép nagyon, kivált ilyenkor szüret után. A bor, amit termett, elfér két kis hordócskában, tán már ki is forrt, mert meleg volt az ősz. A prést két hete elraktuk s csak a ház mögötti konyhakert végében lassan elmálló törköly rozsdaszín tömbje emlékeztet szüretre. Szüret? Na hiszen! Reggel nyolckor álltunk be a sorok közé hatan, s délre már le volt szedve. Az idén nem is talál­tunk olyan fürtöt, amit érdemes lett volna kitenni a mesgyé­­re, mert csak magunkat csúfoltuk volna vele. — Kár a gálicért, amit az ember beleöl — mondja bosszúsan a sógor — de a nagymama leinti: — mert már rég nincs lelketek hozzá! Igaza van, nem vitatom. De kinek volna ideje és türelme közülünk ide jönni nyitni, kapálni, kötözni? Csak ő — a nagy­mama — tesz-vesz benne, s a sógor kétszer-háromszor meg­­permetezi. Most november vége van, maradék napsugár bujócskázik a diófa lecsupált ágai között, s könnyű szél rezegteti a tőkén maradt rézszínű leveleket. — Jövőre még ennyi sem lesz — dünnyögöm magamban, számbavéve a homok új halottak. Mert az elpusztult tőke körül megtöpped a föld, s a feketére égett csonk erőtlenül hanyatlik a homokra; a kisgyerek is játszva ránthatja ki belőle. Azért csak végigsimogatok mindent a sze­memmel, amíg visszaérek a házig. A kulcs benne van a kam­razárban, meg sem kell fordítani, hangra nyílik, szinte magá­tól. Belépek s ott is a pusztulás jeleit látom. Pedig milyen jó kis kamra volt ez, amikor én ide kerültem. Nagyapa MÁV bognékz volt, s a munkahelyén kapta a kimustrált vagonpalló­kat, amelyekből építette. Egyik sarkába beállította a gyalupa­­dot, a másikba meg szerszámosszekrényt ügyeskedett össze a vésőknek, gy­aluk­nak, reszelőknek. Körbe hatalmas kampósze­geket ütött, rájuk akasztani a fűrészeket, hordáz­ás okát s a har­madik sarokba válogatott szál dongafák voltak lerakva szépen, forsiftosan. Most mindent por lep, rozsda esz s méteres pókhá­lók lógnak a mennyezetről.. . Meg kellene nézni a bort! Lehajlok, két ujjamat beakasztom a vaskarikába s megeme­lem a pinceajtót. Hét lépcső vezet a hideg, betonozott üregbe. A pici ablakrés alatti sarokban — mint mindig — homokba rakva a zöldség: ez kitart újig. A másik oldalon van a bor. Betontalpakra két ászok van fektetve hosszában; ezeken állnak a hordók. Megnézem — gáz már rég nincs — odahajtom feje­met egyiknek az oldalához. — Na, ez már nem susog! A dugó azért még nincs beleütve, csak úgy keresztbe van állítva a lyu­kon. Odébb teszem, s megfogom a kék műanyagcsövet. Tudom, hogy bajos lesz — ezt sosem fogom megtanulni — de azért nagy üggyel-bajjal sikerül kicsalnom egy kancsóra valót. Ren­det teszek magam után, aztán a hancsával fölmegyek a napra. Lesüt az az edény fenekéig s látom már, hogy tiszta a bor. Kis hab van a tetején, azt elfújom, s, kezdem kóstolgatni. Sava­nyú, mint a múlt évben s mindig, mióta ismerem, de tudja is­ten? — a harmadik pohárnál már elkezd édesedni és még soha nem kaptam fejfájást tőle. Viszem a házba, ahol nagymama vár az ajtóban. — Mi van? Csak nem bort húztál? — De! Ezzel a kis háncsával. — És milyen? Még én sem kóstoltam. — Mint mindig, kevés és savanyú. — Nem baj! Az ünnepekre elég lesz. — Elég hát! Még egy kish­or­dóval húsvétra is marad. Leteszem a kancsót, s nézek magam elé. Mérhetetlenül saj­nálok valamit, amit szeretek, de nem tudok megmenteni. — Három év, öt év? — aztán végképp elmúlik az öreg szőlő; nem is sejtem­, mi lesz belőle? Csemegeüzletekből veszem majd a tü­­körfényű borokat, mindig csak egy-két üveggel, s ha jobbak lesznek is ennél, nem tudom majd ennyire szeretni őket. El­múlik tőlem a birtoklás édessége, elmaradnak a meghitt moz­zanatok,­­ az évente ismétlődő derűs bizonyosság: — Jó lett a bor! „ * OLÁH JÁNOS: Halászok Akiknek arca már kora tavasszal napbarnított, most azok hajolnak fölém. Türelmes szemeik árnyéka az ég. Remegő szelek hordják a téli ködöt. Ismerem a szelek járását, lépteim egyre könnyedebbek. A bomló felhők közül kisüt a nap. Halászok állnak lent a parton. Arcuk akár a tépett, barna föld. A meg-megcsobbanó vizet nézik, a halak vonulását. Mélyből szűrt fény hálójuk remegése. PAR DI AffNA: «­ idő any­ám arcdn egyre több a ránc öcsém felnőtt me­ge­mb­eresetlen apám meghalt fekete gyolcsba pólyálja üket egy születésnap míg varjak májusfája sötételik a havon míg táncba kezd egy szemüveg hogy visszameneküljön a gyerekkori játékok közé­­ három dioptrián át leolvashassam a legkisebb virág nevét akiért meg kellett tanulnom az egész biológiát. Az alvás és az ébrenlét ” határán hallja, hogy az asszony szipákol mellet­­te. Hiába kérte annyiszor: ne aírjon! Talán nem értet­te, vagy nem is figyel rá. Különös, hogy már nem érti senki sem. Tegnap, még az­előtt a látogatói, rokonok­­szomszédok, jó ismerősök ért­hetetlen módon maguk közt beszéltek, s kérdésedre so­sem válaszoltak... Ezen a borús, ködös reg­gelen megérkeztek legjobb baj­társai is: Váradi, Jácint, Puttonyos, K­erényi: vér­foltos zubbony lötyögött rajtuk, ápolatlanok és szakállasak voltak. Ferenc úgy tudta, hogy régen elpusztultak, még 1942-ben, a nagy áttörésnél, Voronyezs alatt.. Halk, visszafolytott lép­tekkel vonultak keresztül a szobán, kíméletes halkan húzták székeiket betegágya mellé, s föléje hajoltak. Ijesztő kísérteteknek tűntek mind a négyen. — Gondoltuk, megnézünk, élsz-e még? — mormogták egyszerre. Leheltüknek nyirkos föld­szaga volt — Most még láthattok... Ki tudja meddig — nyöször­­gött Ferenc. — Isztok-e pá­linkát? Jó barackot főztem. Tudom, szeretitek.. . Rózsi hozz be egy üveggel! Az asszony térült, fordult, s fonott kis bütykösből töl­tött mind a négynek. Nem szabadkoztak, mohón megit­­ták. — Emlékszel Ferenc, oda­kint a front vad hóvihará­ban harminc fok mínuszban meghaltunk volna egy pofa snapsztól. .. Emlékszik, persze hogyne emlékezne. Mostanában — furcsa — minden eszébe jut. Régen elfelejtett beszélgeté­seket, hangulatokat is fel tud idézni. Kitárul előtte a múlt emléktára ismerős ké­pek tolakodnak eléje, s úgy nézi őket mintha egyedül ülne egy moziban. Gyakran jó lenne szólni valakihez, érezni egy vállat­ nyúlni egy kéz után, s beszélni a gyer­mekkoráról, legényéletéről, házasságáról és sok minden másról. l­átja magát, amint a negyvenhét karácso­nyán gyűrötten, kopottan haza vánszorog a hadifogság­ból. Az első éjszakán Rózsi az ágyban könnyes szemmel si­mogatja végig haja ősz szá­lait. Megváltozott- száraz, da­rabos ember lett, hallgatag és komor hangulatú. Alig beszélt, alig kérdezett. Úgy érezte, mintha tel­jesen idegen asszony ölelné át. ismeretlen, soha sem ta­pasztalt új mozdulatokkal Parázsnak érezte minden porcikáját. peraselörv forrón égette testét — Nagyon hiányoztál — duruzsolt az asszony. — Ag­gódtam, féltem hogy sosem jutsz haza... ízlelte szavait, elbódult tőlük, mint az illatától, amit azelőtt sosem érzett rajta. Még éjfél tájt sem aludtak el. Nyitott szemmel­ mozdu­latlanul feküdtek a félho­mályban, s őrizték egymás titkalt, ki nem mondott gon­dola­tait. Váratlanul zokogás rázta meg Rózsi testét. Ferenc bá­tortalanul, rossz sejtelem­mel fordult hozzá. Érdes bő­rű tenyerével izgatottan ma­tatott az arca körül. — Mi iránt kedves? — kérdezte fél könyökére tá­maszkodva. Tekintetét mé­lyen az asszony arcába fúr­ta. Homloka keskeny gond­barázdái közti kutatott előbb, aztán a szemébe hunyorgott zavartan. — Miért sírsz, mondd meg? — Nem sírok, hagyjál! Ne kérdezz most engem! Sem­mit se kérdezz! — felelt az asszony. — Jól van- nem kérdeztek — egyezett bele. Szorongva kelt fel, remegő ujjakkal so­dort cigarettát, a kancsóból bort töltött magának, ettől bátrabban fordult Rózsi felé. — Mégis csak szeretném tudni, aki bajod van! — kö­zölte szárazon, parancsoló hangon. — Beszélj őszintén! R­ádlón­ hűvös arccal­­ nézett vissza Rózsi. Ferenc megrettent a tekinte­tétől. Soha azelőtt nem látta ilyennek. Bánta már, hogy durván beszélt vele. Meg­fogadta, eztán soha többé nem faggatja Rózsit. Néhány éven árt egyedül küszködött hét hold szántó­földjén, ötvenkettőben be­agitálták a közösbe. Rózsi otthon maradt, baromfit ne­velt, tehénnel bajlódott, sok munkája akadt, alig győzte. Az akkori aszály külön sorscsapás volt. Még az év­ben megrokkant a nádfed­e­­les ház is- javítani kellett, nem várhattak vele, amíg rájuk szakad a tető. Eladta féltve őrzött igásszekerét, s a megpenészedett lószerszá­mokat sőt később megvált a Lina tehéntől is. Fűrészelt faárút,, nádpallót, téglát, cse­repeket vett, s egy őszön át mindent rendbe hozatott. Akkor még bírta erővel, csak tél felé kezdett fájni a veséje. Eleinte oda sem figyelt katonaemlék, nem olyan öreg még hogy td ne heverje, összeszorított foggal erőlködött, ne nevessék ki a többiek. Juhász, az elnö­k figyelt fel rá egyszer. Lepa­rancsolta az igásszekérről, ne hordjon több trágyát­­menjen az istállóba, a lo­vak közé, ott tevékenyked­jék, az könnyebb munka. O­­tt, az istállóban érte a baleset Itatás köz­ben megrúgta veséjét egy kanca... Eszméletlenül vitték a kór­házba. A műtét után kilókat fogyott. Másfél hónap múl­tán összeaszalt testtel en­gedték haza. Azóta is egyre gyengült... Váratlanul ismét a jelen­be eszmél. Közeledő léptek neszét hallja. Tudja, behunyt szemmel fekszik betegágyán. Érzékeli saját tehetetlensé­gét. Nincs ereje már, hogy felnyissa szemét, s belebá­muljon a távozó világba. — Hogy aludt a beteg, kedves asszonyom?...­­ Ráismer a hangra, Bérces doktoré. De Rózsi suttogó válaszát nem érti. Az orvos sima- hűvös kezét érzi. Bi­lincsként fonódik a csukló­ja köré, majd mellkasán, matat, a szíve fölött — Még egy injekció —­ hümmög az orvos — az jót fog tenni... Attól nyugodt lesz. Érzi, hogy az orvos ott áll mellette, hangja mégis messziről érkezik, alig ér hozzá. Testetlenül lebeg iszonyú magasan­ ég és föld között, imbolyog, száll, és zuhan. Nem megnyugodni, élni volna jó!... ZOLTAI Z. ANDRÁS: Élni volna jó VAS NÉPE V. Jurkunasz: A kolhozok villamosítása. Linómetszet 1970. december 20. Vasárnd»!

Next