Vas Népe, 1970. december (15. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-20 / 298. szám
•— P. Golubki: Ivanka: Fametszet. 6 DEMÉNT OTTÓ: Ma Öreg szőlő A szőlő csak nyolc sor, de mert három paszta, lenyúlik a kertek-aljai dülőútig. Már senki nem tudja pontosan, hány éves. — Csak én benne élek amióta asszony vagyok — mondja a nagymama —, s amikor idejöttem, ez már öreg szőlő volt. Mégis szép nagyon, kivált ilyenkor szüret után. A bor, amit termett, elfér két kis hordócskában, tán már ki is forrt, mert meleg volt az ősz. A prést két hete elraktuk s csak a ház mögötti konyhakert végében lassan elmálló törköly rozsdaszín tömbje emlékeztet szüretre. Szüret? Na hiszen! Reggel nyolckor álltunk be a sorok közé hatan, s délre már le volt szedve. Az idén nem is találtunk olyan fürtöt, amit érdemes lett volna kitenni a mesgyére, mert csak magunkat csúfoltuk volna vele. — Kár a gálicért, amit az ember beleöl — mondja bosszúsan a sógor — de a nagymama leinti: — mert már rég nincs lelketek hozzá! Igaza van, nem vitatom. De kinek volna ideje és türelme közülünk ide jönni nyitni, kapálni, kötözni? Csak ő — a nagymama — tesz-vesz benne, s a sógor kétszer-háromszor megpermetezi. Most november vége van, maradék napsugár bujócskázik a diófa lecsupált ágai között, s könnyű szél rezegteti a tőkén maradt rézszínű leveleket. — Jövőre még ennyi sem lesz — dünnyögöm magamban, számbavéve a homok új halottak. Mert az elpusztult tőke körül megtöpped a föld, s a feketére égett csonk erőtlenül hanyatlik a homokra; a kisgyerek is játszva ránthatja ki belőle. Azért csak végigsimogatok mindent a szememmel, amíg visszaérek a házig. A kulcs benne van a kamrazárban, meg sem kell fordítani, hangra nyílik, szinte magától. Belépek s ott is a pusztulás jeleit látom. Pedig milyen jó kis kamra volt ez, amikor én ide kerültem. Nagyapa MÁV bognékz volt, s a munkahelyén kapta a kimustrált vagonpallókat, amelyekből építette. Egyik sarkába beállította a gyalupadot, a másikba meg szerszámosszekrényt ügyeskedett össze a vésőknek, gyaluknak, reszelőknek. Körbe hatalmas kampószegeket ütött, rájuk akasztani a fűrészeket, hordázás okát s a harmadik sarokba válogatott szál dongafák voltak lerakva szépen, forsiftosan. Most mindent por lep, rozsda esz s méteres pókhálók lógnak a mennyezetről.. . Meg kellene nézni a bort! Lehajlok, két ujjamat beakasztom a vaskarikába s megemelem a pinceajtót. Hét lépcső vezet a hideg, betonozott üregbe. A pici ablakrés alatti sarokban — mint mindig — homokba rakva a zöldség: ez kitart újig. A másik oldalon van a bor. Betontalpakra két ászok van fektetve hosszában; ezeken állnak a hordók. Megnézem — gáz már rég nincs — odahajtom fejemet egyiknek az oldalához. — Na, ez már nem susog! A dugó azért még nincs beleütve, csak úgy keresztbe van állítva a lyukon. Odébb teszem, s megfogom a kék műanyagcsövet. Tudom, hogy bajos lesz — ezt sosem fogom megtanulni — de azért nagy üggyel-bajjal sikerül kicsalnom egy kancsóra valót. Rendet teszek magam után, aztán a hancsával fölmegyek a napra. Lesüt az az edény fenekéig s látom már, hogy tiszta a bor. Kis hab van a tetején, azt elfújom, s, kezdem kóstolgatni. Savanyú, mint a múlt évben s mindig, mióta ismerem, de tudja isten? — a harmadik pohárnál már elkezd édesedni és még soha nem kaptam fejfájást tőle. Viszem a házba, ahol nagymama vár az ajtóban. — Mi van? Csak nem bort húztál? — De! Ezzel a kis háncsával. — És milyen? Még én sem kóstoltam. — Mint mindig, kevés és savanyú. — Nem baj! Az ünnepekre elég lesz. — Elég hát! Még egy kishordóval húsvétra is marad. Leteszem a kancsót, s nézek magam elé. Mérhetetlenül sajnálok valamit, amit szeretek, de nem tudok megmenteni. — Három év, öt év? — aztán végképp elmúlik az öreg szőlő; nem is sejtem, mi lesz belőle? Csemegeüzletekből veszem majd a tükörfényű borokat, mindig csak egy-két üveggel, s ha jobbak lesznek is ennél, nem tudom majd ennyire szeretni őket. Elmúlik tőlem a birtoklás édessége, elmaradnak a meghitt mozzanatok, az évente ismétlődő derűs bizonyosság: — Jó lett a bor! „ * OLÁH JÁNOS: Halászok Akiknek arca már kora tavasszal napbarnított, most azok hajolnak fölém. Türelmes szemeik árnyéka az ég. Remegő szelek hordják a téli ködöt. Ismerem a szelek járását, lépteim egyre könnyedebbek. A bomló felhők közül kisüt a nap. Halászok állnak lent a parton. Arcuk akár a tépett, barna föld. A meg-megcsobbanó vizet nézik, a halak vonulását. Mélyből szűrt fény hálójuk remegése. PAR DI AffNA: « idő anyám arcdn egyre több a ránc öcsém felnőtt megemberesetlen apám meghalt fekete gyolcsba pólyálja üket egy születésnap míg varjak májusfája sötételik a havon míg táncba kezd egy szemüveg hogy visszameneküljön a gyerekkori játékok közé három dioptrián át leolvashassam a legkisebb virág nevét akiért meg kellett tanulnom az egész biológiát. Az alvás és az ébrenlét ” határán hallja, hogy az asszony szipákol mellette. Hiába kérte annyiszor: ne aírjon! Talán nem értette, vagy nem is figyel rá. Különös, hogy már nem érti senki sem. Tegnap, még azelőtt a látogatói, rokonokszomszédok, jó ismerősök érthetetlen módon maguk közt beszéltek, s kérdésedre sosem válaszoltak... Ezen a borús, ködös reggelen megérkeztek legjobb bajtársai is: Váradi, Jácint, Puttonyos, Kerényi: vérfoltos zubbony lötyögött rajtuk, ápolatlanok és szakállasak voltak. Ferenc úgy tudta, hogy régen elpusztultak, még 1942-ben, a nagy áttörésnél, Voronyezs alatt.. Halk, visszafolytott léptekkel vonultak keresztül a szobán, kíméletes halkan húzták székeiket betegágya mellé, s föléje hajoltak. Ijesztő kísérteteknek tűntek mind a négyen. — Gondoltuk, megnézünk, élsz-e még? — mormogták egyszerre. Leheltüknek nyirkos földszaga volt — Most még láthattok... Ki tudja meddig — nyöszörgött Ferenc. — Isztok-e pálinkát? Jó barackot főztem. Tudom, szeretitek.. . Rózsi hozz be egy üveggel! Az asszony térült, fordult, s fonott kis bütykösből töltött mind a négynek. Nem szabadkoztak, mohón megitták. — Emlékszel Ferenc, odakint a front vad hóviharában harminc fok mínuszban meghaltunk volna egy pofa snapsztól. .. Emlékszik, persze hogyne emlékezne. Mostanában — furcsa — minden eszébe jut. Régen elfelejtett beszélgetéseket, hangulatokat is fel tud idézni. Kitárul előtte a múlt emléktára ismerős képek tolakodnak eléje, s úgy nézi őket mintha egyedül ülne egy moziban. Gyakran jó lenne szólni valakihez, érezni egy vállat nyúlni egy kéz után, s beszélni a gyermekkoráról, legényéletéről, házasságáról és sok minden másról. látja magát, amint a negyvenhét karácsonyán gyűrötten, kopottan haza vánszorog a hadifogságból. Az első éjszakán Rózsi az ágyban könnyes szemmel simogatja végig haja ősz szálait. Megváltozott- száraz, darabos ember lett, hallgatag és komor hangulatú. Alig beszélt, alig kérdezett. Úgy érezte, mintha teljesen idegen asszony ölelné át. ismeretlen, soha sem tapasztalt új mozdulatokkal Parázsnak érezte minden porcikáját. peraselörv forrón égette testét — Nagyon hiányoztál — duruzsolt az asszony. — Aggódtam, féltem hogy sosem jutsz haza... ízlelte szavait, elbódult tőlük, mint az illatától, amit azelőtt sosem érzett rajta. Még éjfél tájt sem aludtak el. Nyitott szemmel mozdulatlanul feküdtek a félhomályban, s őrizték egymás titkalt, ki nem mondott gondolatait. Váratlanul zokogás rázta meg Rózsi testét. Ferenc bátortalanul, rossz sejtelemmel fordult hozzá. Érdes bőrű tenyerével izgatottan matatott az arca körül. — Mi iránt kedves? — kérdezte fél könyökére támaszkodva. Tekintetét mélyen az asszony arcába fúrta. Homloka keskeny gondbarázdái közti kutatott előbb, aztán a szemébe hunyorgott zavartan. — Miért sírsz, mondd meg? — Nem sírok, hagyjál! Ne kérdezz most engem! Semmit se kérdezz! — felelt az asszony. — Jól van- nem kérdeztek — egyezett bele. Szorongva kelt fel, remegő ujjakkal sodort cigarettát, a kancsóból bort töltött magának, ettől bátrabban fordult Rózsi felé. — Mégis csak szeretném tudni, aki bajod van! — közölte szárazon, parancsoló hangon. — Beszélj őszintén! Rádlón hűvös arccal nézett vissza Rózsi. Ferenc megrettent a tekintetétől. Soha azelőtt nem látta ilyennek. Bánta már, hogy durván beszélt vele. Megfogadta, eztán soha többé nem faggatja Rózsit. Néhány éven árt egyedül küszködött hét hold szántóföldjén, ötvenkettőben beagitálták a közösbe. Rózsi otthon maradt, baromfit nevelt, tehénnel bajlódott, sok munkája akadt, alig győzte. Az akkori aszály külön sorscsapás volt. Még az évben megrokkant a nádfedeles ház is- javítani kellett, nem várhattak vele, amíg rájuk szakad a tető. Eladta féltve őrzött igásszekerét, s a megpenészedett lószerszámokat sőt később megvált a Lina tehéntől is. Fűrészelt faárút,, nádpallót, téglát, cserepeket vett, s egy őszön át mindent rendbe hozatott. Akkor még bírta erővel, csak tél felé kezdett fájni a veséje. Eleinte oda sem figyelt katonaemlék, nem olyan öreg még hogy td ne heverje, összeszorított foggal erőlködött, ne nevessék ki a többiek. Juhász, az elnök figyelt fel rá egyszer. Leparancsolta az igásszekérről, ne hordjon több trágyátmenjen az istállóba, a lovak közé, ott tevékenykedjék, az könnyebb munka. Ott, az istállóban érte a baleset Itatás közben megrúgta veséjét egy kanca... Eszméletlenül vitték a kórházba. A műtét után kilókat fogyott. Másfél hónap múltán összeaszalt testtel engedték haza. Azóta is egyre gyengült... Váratlanul ismét a jelenbe eszmél. Közeledő léptek neszét hallja. Tudja, behunyt szemmel fekszik betegágyán. Érzékeli saját tehetetlenségét. Nincs ereje már, hogy felnyissa szemét, s belebámuljon a távozó világba. — Hogy aludt a beteg, kedves asszonyom?... Ráismer a hangra, Bérces doktoré. De Rózsi suttogó válaszát nem érti. Az orvos sima- hűvös kezét érzi. Bilincsként fonódik a csuklója köré, majd mellkasán, matat, a szíve fölött — Még egy injekció — hümmög az orvos — az jót fog tenni... Attól nyugodt lesz. Érzi, hogy az orvos ott áll mellette, hangja mégis messziről érkezik, alig ér hozzá. Testetlenül lebeg iszonyú magasan ég és föld között, imbolyog, száll, és zuhan. Nem megnyugodni, élni volna jó!... ZOLTAI Z. ANDRÁS: Élni volna jó VAS NÉPE V. Jurkunasz: A kolhozok villamosítása. Linómetszet 1970. december 20. Vasárnd»!