Vas Népe, 1970. december (15. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-20 / 298. szám
Mik«» Kajet megismertem, már túl volt a negyvenen és ijesztően csúnya volt. Az arcát mintha egy ügyetlen fafaragó készítette volna, szinte azt lehetett hinni, hogy egy életen át formálta a durva orrot, az előreugró csontos állat és a nagy szájat. A sötétkék szemek még szépek lehettek volna, ha nem olyan meredt, kísérteties pillantást tükröznének, valami ólálkodót, valami örökké várakozót. Mégis furcsa volt, hogy Kate nem talált magának férjet, hisz saját háza, baromfiudvara, tehene és lova volt. De ő senkiről se akart hallani, így mondjuk húsz évvel ezelőtt volt az életében egy szép fiatal külföldi földmunkás, Borisz. Ez aztán — mesélték gúnyosan — alaposan kiforgatta. A csibész Amerikába készült és pénzt akart. Az asszony miatta adott el két hold földet, 9 tehenet, a nyakláncát, s egy-két családi ékszert, melyben eredeti kövek voltak. Borisz mindent elpakolt, és a kocsmában kiröhögte. Mikor a munka elfogyott, egy-két hónapig még vele maradt, élt, mint Mark Hevesen, aztán tavasszal hirtelen eltűnt. Azóta Kate nem beszél senkivel, ül az udvarom és vár a bolond. Talán túl sokáig nem beszélt már senkivel, s talán könnyebben fogadott bizalmába egy teljesen idegent, mint a szomszédokat, akiknek az Irigységét már ismerte, mert mikor elhaladtam az udvar mellett, behívott a szobájába. Sokáig kutató szemekkel méregetett, majd mélyet lélegzett és azt mondtál «•* Biztos hallott már rólam. De nem kell mindent elhinni, amit beszélnek, ő nem hagyott el engem, vissza fog még jönni. Ő elállt, kissé nehézkesen, mint az idősebb aszszonyok. Egy nagy, festett ládához lépett, s egy elsárgult levelet vett elő. A dátum már 10 éves volt, a feladóhely New York, Brooklyn. — Ezt írta nekem — mondta, s durva kezei végtelen szeretettel tartották az elsárgult papírt. — Nekem írta. Kedves jó szavak, az egész szíve ebben a levélben van. — Újra rém nézett, majd határozottan így szólt: — Tudom, hogy szerelmeslevél. De szeretném tudni mi van benne valóban. Minden kedvet szól, minden gyengéd mondatot és azt is, mikor jön, hogy ismét ő legyen az úr az udvaromon. Nagyon értelmetlen képet vághattam, mert Kate rögtön hozzáfűzte: — Én nem tudok olvasni, asszonyom. És kinek is mertem volna odaadni ezt a levelet. Azok mind gyűlölnek engem. Az asszonyok — mert a falu legszebb férfija az én szeretőm volt, — a férfiak pedig — mert egyre se nézek rá. Tudom, hogy csak a házam akarják! Így őriztem ezt a levelet, olvasatlanul. De gyakran kiveszem a ládából, s elképzelem, mi van benne. De mosst, ha ön elolvasná... nagyon hálás lennék. Elvettem a levelet. Az írás műveletlen volt és kusza. Először magamnak akartam elolvasni. Az asszony fürkésző szemekkel ült mellettem. Úgy nézett, mint egy kiéhezett ember, aki elé ételt tesznek, de hozzányúlnia nem szabad. Elolvastam a levelet egyszer, kétszer, háromszor és végigfutott a hideg a hátamon. Olyan durvaságokat, aljasságokat írt, hogy azt hittem részegen fogalmazta. Az egész levél csúfolódás volt a bolondról, aki elhitte a szép szavakat, egyetlen gúny a csúnyaságáról. Nem kímélt egyetlen vonást sem, leírta a durva szemöldököt, mint sörtét, a nagy, csontos szájat, mint a varangyét, s mesélt egy szép amerikai lányról, most éppen mellette ül, aki gyengéd, csinos, szőke, illatos, mint az orgona, s aki olyan jóízűen nevet ennek az asszonynak a leírásán, hogy pénzt adott neki az utazáshoz, abba az országba, amely annyi csinos nővel van megáldva. — Mit ír? — kérdezte mellettem az érdes hang. Mondja már meg! Gyorsan! Hazudtam. Mi mást terhettem volna! Hazudtam, hogy Borisz gondol rá, a szép órákra, az udvarra, hogy Vágyik utána, s egyszer még Vissza fog jönni egészen váratlanul, s akkor a karjába fogja zárni. Nehezemre esett a szó, mert az utálat és az együttérzés összeszorította a torkomat. De tovább hazudtam mindig jobban, szenvedélyesebben ... Aztán letettem a levelet az asztalra. Kate remegő kézzel nyúlt utána. Ez van a levélben ? — HERMINIA 250R MÜHLEN* suttogta. Ilyen szép szavak? Ennyi szeretet! — sóhajtott — és én ezt nem tudom elolvasni. Borzasztó! Miért nem tanultam meg olvasni? Mutassa meg nekem, melyik sorban van az, hogy vágyik utánam? És hol van az, hogy visszajön egész váratlanul? Az első és az utolsó oldalra mutattam. Kate lehajtotta a fejét. — „Ha én ezt tudtam volna ebben a nagy magányosságomban! Ha mindennap elolvashattam volna ezt a csodálatos levelet*. Rám nézett. —• Meg lehet még tanulni olvasni az én koromban? — Ez nagyon nehéz munka — válaszoltam kitérően. Meg aztán most már minek? Már tudja, mi van a levélben. — Azt igen, de minden szót külön szeretnék megtanulni. Tágra nyílt szemekkel ábrándozott, s észre sem vette, hogy kiosonok a házból. Azután mindig elkerültem az udvart, nehogy még egyszer el kelljen olvasni a levelet. De hamarosan hallottam az asszonyoktól, hogy Kate mindennap megy a faluba a tanítóhoz. „Olvasni tanuló — gúnyolódtak, öreg napjaira megtanul olvasni. Talán előkelő hölgy akar lenni. Van egy nagy könyve, mint a gyerekeknek, azzal él a padon a háza előtt, és hangosan mondja maga elé: bé .. .e.. .g. Halálra nevetjük magunkat. Egyszer gyalog jöttem hazafelé. A bokrok mögött lopózva jutottam el Kate házáig. Aztán egyszercsak meghallottam az érdes, kemény hangot, ahogy áhítatosan, mint egy imát, minden szót hangsúlyozva olvasta: a ház, az udvar, a kutya, a tehén. Borzalmasan hangzottak ezek a mindennapi szavak. Istenem! Most tennél valamit, mielőtt elolvassa a levelet! Vakítsd meg, vagy tégy bármit, légy hozzá Irgalmas... Az ősz hamar megérkezett. Szél járt a házak között, a fák megkopaszodtak, aztán tél lett és leesett az első hó. Minden fehér lett, vakítóan fehér. De egy éjjel vérpirosra színeződött a fehér világ. Magasra csapó lángok világították meg a szomszéd erdőt. A férfiak kirohantak, hogy eloltsák a tüzet. Mikor az udvart elérték, már minden lángokban állt. Az istállókban félelmetesen bőgtek az állatok, a lovak kiszabadultak szétrúgták az istálló ajtaját és őrült trappban elmenekültek. Az égő ház előtt egy ősz hajú, zavarodott arcú aszszony állt és nevetett. Olyan hangosan, hogy a tehenek bőgését és az égő fa ropogását is túlharsogta. Nevetett, csak nevetett és nem tudta abbahagyni Fordította: Steiner Katalin A LEVÉL A* JMtsT ******* ttreeRei rajzai IBI, december M1 Vasárnap A magnó lassan melegedett be. Régi, öreg jószág. Összeszorítottam szám, újra a tegnapi estére gondoltam. A magnó szeme zölden hunyorgott. Az éjjel nem akart előbújni a hold. Pislákoló, cingár fejét felhőköpeny alá dugta. Ravasz volt és makacs. — Az a tegnapi éjszaka! ““ Üvöltött fel a magnó. Kinéztem az ablakon. A fák koronái eltakarták a piszkos park kopott padjait és kitaposott virágágyasait. Akár az éjjeli hangulatom. A fogpiszkáló nyárfák között kirajzolódtak a felhőperemre kapaszkodó hold ujjai. A tekercs lassan forgott. Úgy éreztem, mintha forró kakaót innék vagy méregerős, házi szilvapálinkát. Testem bizsergett, izmaim erőfeszítésre vágytak. — Az a tegnapi éjszaka! ■— kiabálta a cinege hangú énekes. Különös világba kerültem. A dal üteme, zenéje más csillagra vitt. Szemem elhomályosult, mint a belehelt vonatablak. Ez a másik csillag az én belső Világom volt. Nem beszéltem, mégis szavakat mondtam. Nem kiabáltam, de együtt énekeltem a szólógitárossal. A virágok! Az ég virágai! A csillagok! Hol vannak a csillagok? A hold? Képzeletemben széttártam a karom. Sötét utcák. Égő gyertya alakú fák. Tá ... tá ... Tóté! Megint a cingár fejű hold. A szemek! A szemek! Váratlanul kijózanodtam. Honnan jött ez a sós, tengeri szél? Már csak a magányom, a kudarcom éreztem. És valami kesernyés cola írt. Üres lettem, mint a feldöntött ládák. Szégyenem a látomásaim, az önvesztő mámort. A mi zenekarunknál ismerkedtem meg vele. Hosszú barna haja, törékeny, hártya bőre és fekete, mélyen ülő szeme volt. Legtöbbször szürke, rövid ujjú pulóverben járt, a puha anyag alatt kidomborodtak kemény mellei. Kicsit zárkózottnak látszott, keveset beszélt, úgy éreztem súlyos, kínzó szerelmet vár. Ő nevezett él Mannának. Most sem tudom miért Mi közöm lehet a mannához, a pénzhez. Az első randevúnkon elmondtam, hogy nem érdekel a forint , rang és a görög homlok. Azt hittem engem keres. Sokáig harcoltam érte, amíg szívesen találkozott veléül. Előzőleg is beültünk megnézni egy-egy filmet, de kölcsönösen unatkoztunk. Vagy inkább, nem tudtunk olyat mondani egymásnak, ami saját magunkat is meglepte volna. Órákig töprengtem azon, miről meséljek, hogyan, hogy legalább egyszer teljes szívből nevessen. A második találkozás után felmentünk az egyik barátomhoz Három fiú és három lány szorongott a pici, hurka szobában. A magnó erős, recsegő hangja átitatta a bútorokat és ujjongásra vágyó életünket. Itt csókoltam meg először. Néhány nappal később újra felmentünk ehhez a barátomhoz Az édesanyja beengedett minket a fia szobájába. Egész este egyedül voltunk, simogattam az arcát, homlokát és egyszerkétszer a derekát. Csókolgattam a száját. Szótlanul tűrte. Másnap este már hiába vártam egy ékszerbolt kirakata előtt. Később a legkedvesebb barátnőjének azt mesélte, hogy gyáva és hülye vagyok. B Dobszóló. Zaklatott, ideges ütem. Kihagyott hangközök. Forgott, forgott a tekercs. A beatdal vízesést idézett. Zuhogott, bugyborékolt a víz. Tompa, mégis rendkívül éles fájdalmat éreztem. Két órán keresztül vártam az ékszerbolt előtt őrültség volt hogy nem beszéltem. Hiába mondtam volna el érveimet, nem történt volna másképpen. Nem magyarázhattam meg, hogy nem azt akarom, amit a barátaim. Mit ér az? Inkább smmim volna, amiről a beradngató, sejtelmes beaténekek papolnak: szerelmet simogatha. De nem tehetett másként Olyan őrjöngést kutatott ami elfelejteti vele örömtelen hétköznapjait Hozzám hasonlóan. Csak ő is írásban reménykedett, meg én is. Egyszer voltam csak boldog. Évekkel ezelőtt történt amikor minden szombaton táncolni jártam. Amikor felkértem azzal kezdte, hogy ugye szép a haja színe. Mosolygott, vadul forgott minden számra táncolni akart. Imádta a zenét nem engedett szóhoz jutni, csacsogott magával ragadott A táncest után haza kísértem, pedig kint lakott a város szélén. Akkor ismertem meg először a virágokat, a csillagokat, az éjszakát. A hold akkor sem akart előbújni. Volt is, meg nem is. Egy hosszú, dús növényzetű réten kellett átmennünk. Bokrok és virágok között. Hirtelen leült az ösvény szélére. — Csókolj meg! — mondta. — Szeresd az ég virágait! — Képtelen vagyok megváltozni. Mindenkiben, mindenhol őt keresem. Szombatonként újra és újra táncolni megyek. Követem a barátaim. Mást nem tudok csinálni. Valakivel táncolok, némelyikkel lefekszem, és így tovább. Csak őt nem találom meg. Tegnap hajnalodott, mire elindultam haza. Utcánk fölött már világosodott az ég. A lámpák egyre gyérebben világítottak. A megöregedett, hajlott hátú bérházak kísértek. Jöttem hazafelé. A nagy, tölgyfaajtók félig nyitva. Az ablakok ugyanúgy. Békesség és csend. A megszürkült falak között hangtalanul múlnak az életek. A lakók korán kelnek és korán fekszenek. Éjszakáik nyugtalanul telnek, a páradús melegben nehezen alszanak. A nagymamák várják a reggelt, hogy újra elindulhassanak sorbaállni a tejért. Leültem a parkban. Néztem a kitaposott virágokat. Megvártam, amíg kisüt a nap. Gyöngyözött az arcom. Még soha ennyire nem élveztem a meleget. Elfelejtettem, hogy kit keresek. VARGA CSABA: Kesernyés cola íz VAS NÉPE Műgyűjtő Második évfolyamának harmadik számában kellemes meglepetést szerez olvasóinak a Műgyűjtő: az eddigi melléklet vagy mellékletek helyett három műalkotás színes képét közli. Az egyik Vajda Lajos Macskás kompozíciója, a másik egy későbarokk stílusú, pácolt, meggyfából készült szobor (feltehetően a mitológiai Flórát ábrázolja) a harmadik Sarkantyú Simon remek színhatású Csendélete. Ezzel a látszólag egyszerű szerkesztői döntéssel, amelynek nyomdai kivitelezése már sokkal bonyolultabb, állandó helyet ad fiatal képzőművészeti folyóiratunk a színes, tehát a valóságos hatást jól érzékeltető képeknek. Remélhető, egyre nagyobb terjedelemben. A technikai újdonság nagy öröm, de a kiadvány fő gondja, célja, s e néhány mondatos méltatás alapján mégsem ez. Sokkal inkább az ország területén szétszórt műkincsek, műalkotások, műtárgyak tervszerű feltérképezése és bemutatása egy csodálatosan sokszínű, nagyszabású és közérdekű „leltár’" keretében. Ez a leltár éppen az ügy természeténél fogva sohsem ér véget; egyre nagyobb területekre terjed s mind nagyobb tábort avat a műértők, gyűjtők, műbarátok táborába. Ebből a szempontból ugyancsak remekel a Műgyűjtő. Több magángyűjteménybe vezeti az olvasót, s a „rejtett kincsek” között külön figyelmet érdemel Dévényi Iván gyűjteménye, egyebek közt egy Derkovits önarckép, több Bálint Endre és Barcsay-festmény, s a nagyon vonzó házimúzeum Orosházáról. Egy-egy villanásra fellebben az olvasó előtt néhány alkotói műhely vagy műhelytitok, például Schaár Erzsébet szobrászműhelye, a már említett fotókon Konfár Gyula műterme s egy George Penz-mű ürügyén a restaurátorok művészete. Mindvégig színvonalas, ízléses, vonzó tálalásban. 0