Vas Népe, 1972. július (17. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-23 / 172. szám

8 JOÓ JÓZSEF VERSEI: Feledném arcukat védtelen keskeny szemek összefog­ózva a szabadságért izgatott rizsföldek látható harcosai próbálnám felejteni arcokat de így csodálva őket LEHETTETTLEN Szombat tétova pásztorbotok közül favágódnak a fácánok fölverik surrogó keresztjeikkel a mezőt fölverik ágyadat szemed nyugalmas combjaid kertjét szived dobbanása paprétek ünnepe lesz fahidak részeg májusa világosságom gyógyu­lásom merre menjek hozzád dagadó vizen hullámok iszonyából merre sehol egy tábla röptess­el kereplőkkel szögezd dobokra a hétköznapokat a boldog Veronika kendőt a legszomorúbb ember reménységét kapaszkodás ez a hangszórók felé mozdulás ez a három dob felé hallgatása ez a virágok beszédének üvegből vagyok gyíkből tenyerem lassan megtelik szerelemmel összepislognak a lovak tükör már hátukon a Hold: hatalmas törpe­ bárk­ a fácánok, merülését Jubilál a Jelentkezünk Huszadik számát jelentette meg 1962. óta a Jelent­kezünk — a fiatal tanítók, népművelők és könyvtárosok kiadványa. A Szombathelyi Tanítóképző Intézet gondo­zásában évente kétszer megjelenő periodika jelentőségét és hasznát vizsgálva abból kell kiindulnunk, hogy meny­nyiben valósította meg induló célkitűzéseit. A jubileumi huszadik Egy évtized című induló anyaga így vall a célokról: „Jelentkezünk! Fogadjatok bennün­ket az úttörőknek járó megértéssel és szeretettel, kriti­kával, lássátok bennünk a kultúrforradalom új harco­­sak­... Vita és tenniakarás a célunk. Ez elkezdett és jövendő munkánk hivatásdiktálta parancsa... Célunk: eleven kapcsolat az élettel, az intézet volt hallgatóival, hogy kölcsönös eszmei segítséggel előmozdítsuk pedagó­­gusmunkákat.” Kiáltványa ez a feszítő energiáknak, a tenni akarásnak, a színrelépés igényének. Helyes volt útját egyengetni a tettvágynak. Bizo­nyára jól tudták ezt a Tanítóképző Intézetnek a Jelent­kezünk formai és tartalmi tisztasága mellett elkötelezett mindenkori vezetői és tanárai, s a kiadás anyagi terheit vállaló Vas és Zala megyei Tanácsok Művelődésügyi Osztályai, hasonlóan a Vas megyei Népművelési Tanács­adó és a Zala megyei Művelődési Ház. Mert a megszó­lalás lehetőségéért — amely az akkor induló népművelői szak tehetséges fiataljainak adott levegőt, hogy melléjük felzárkózzanak a tanítónak és a könyvtárosnak készülő hallgatók is — megszólalással fizettek mind a belső képzés, mind a gyakorlat, később az elmélet gondolat­­gazdagjai is. Kétségtelen, hogy a jelentkezőnknek előbb az arcát is, a hangját is meg kellett találnia ahhoz, hogy a kép­zés, valamint a tudomány és gyakorlat becsült műhelye a a tehetségesek fóruma lehessen. A felívelés szükséges velejárója volt ez, az erővonalak kialakulásának időszaka. A türelem és a szorgalom rózsát termő bizonyítéka, hogy ma már a jelentkezünket évente két alkalommal 1000 olvasó várja, két megye magáénak tudja, ráfigyelnek a társintézmények, a közművelődés központjai, igénylik a készségeiket a gyakorlat próbakövéhez pengető népmű­velők, könyvtárosok és tanítók, ahogyan az anyaintéz­mény is figyelemmel várja a szárnyrabocsátottak vissza­jelentéseit, hogy a tapasztalatcsere össztársadalmi ha­szonná váljék. Három rovat: a Cikkek és tanulmányok, a Mozaik­kockák valamint a Módszertani melléklet az a három oszlop, amely a Jelentkezőnket tartja. Szárnypróbálga­tásként versek és novellák, illusztratív feladattal képző­művészeti alkotások levegősítik a kiadványt S az ered­mény: tanulmányírók születnek, a szárny próbálók meg­tanulnak repülni, a díszítők és hangulaterősítők önálló alkotókká válnak, s módszertani támogatást élveznek a kezdők. Nem célunk neveket emlegetni a Jelentkezőnkön túl, noha jól tudjuk, hogy bárminemű írott kiadványt csak a szerkeszteni koncepció, szorgalmas utánajárás és áldo­zatkészség, bátorítás, bírálat és a munkatársak ügy iránti elkötelezettsége lehet naggyá, ez alkalommal az elisme­rés a művet — dicsérje mesterét — a Jelentkezünket illeti. Ám a túlzó dicséret helyett, hiszen a kicsépelt szem garmadája előtt mindig újratermelődő osztag a tennivaló, ennyit csupán a Jelentkezünk — mindenkori — szerkesztői, lektori és munkatárs gárdájának, ennyit mecénásainak: a tíz év — TETT volt, gratulálunk, erőt a továbbiakhoz! Farkas Imre Beszélgetés Szabó Magdával A viszontlátás öröme kel­tes: Szabó Magda szereti Szombathelyt, a szombathe­lyi közönség szereti a kétsze­res József Attila díjas írót. S hogy ez a közös „hullám­hossz” nem merő udvarias­ság, azt egyrészt bizonyítja az a tizenegy évvel ezelőtt megfogalmazott riport, amelyben Szombathely „az emberség városa” jelzőt kap­ta Szabó Magdától — más­részt az a hangulat, amely a hét eleji két író-olvasó talál­kozó légkörére jellemző volt. Szombathelyi látogatása al­kalmából kerestük meg fér­­­­jével, a szintén író Szobot­­ka Tiborral három napot töl­tött nálunk —, hogy az őt csak művein keresztül isme­rő olvasóinkat tájékoztassa terveiről. A családias hangu­latú író—olvasó találkozó után szinte önmagától adó­dott az első kérdés: — Ráülik-e a mai Szom­bathelyre a régi jelző? — Az emberség városa? — Igen! Csakhogy azóta még nagyobb, még szebb lett! őszintén mondom, Szombat­helyre mindig hazajövök egy kicsit, s dédelgetett vágyam, hogy visszajöhessek ide dol­gozni Úgy érzem, a Pannon vár derűje, a pannon ember vendégszerető kedvessége meg tudja adni számomra azt a külső és belső egyen­súlyt, amely az alkotáshoz nélkülözhetetlen... — Említette, hogy nem szívesen beszél a most ké­szülő munkáiról. Mégis: hall­hatnánk valamit írói tervei­ről? — Tulajdonképpen már fé­lig megvalósult tervek ezek. Szeptemberre várja tőlem a Magvető új regényem kéz­iratát „A szemlélők“ — ezt a címet adtam regényemnek, amely talán a jövő évi könyvünnepen kerül az olva­sók kezébe. A címben sze­replő magatartásról szól ez a regény. Nagy öröm számom­ra, hogy szülővárosom, Deb­recen, illetve a Csokonai Színház a „Kiálts, város!" cí­mű darabommal nyitja majd ősszel új évadját A Magyar Rádió a Petőfi pályázaton díjat nyert rádiójátékomat tűzi műsorra „Az a szép, fé­nyes nap” címmel, Ira­g a Te­levízió Zsurzs Éva rendezé­sében előreláthatólag hét folytatásban mutatja be az „Abigélt!" S szeretném­ a hollandiai és dániai útunkat is megírni... — Európai útinaplója, s „Hullámok kergetése” sze­mélyes hangjával, láttató, együ­ttutaztató stílusával az olvasók kedvence lett Mi­lyen módszerrel gyűjtötte az anyagot , írta meg ezt a könyvét? — Nem akartam könyvet írni, személyes feljegyzések voltak ezek Anyunak... azért sikerült ilyen lírai hangvételűre, s bár már nem él az édesanyám, új útiköny­vemet is úgy szeretném meg­írni, hogy neki is mesélek... — Milyen irodalmi áram­lathoz sorolja magát? — Németh László „vona­lához”, ahhoz a táborhoz tar­tozom, amely a XVI. század­ban kezdett el dolgozni va­lahol, s kötelességének érez­te, hogy emberi-erkölcsi kér­dés­ekben pozitívan állást fog­laljon. — Korunk kérdései közül ne izgatja legjobban? — Minden, ami emberi Az ifjúságot éppúgy szeretem, mint az öregeket vagy saját korosztályomat Szeretném megragadni azokat a pilla­natokat, attól a szenvedélyek kisülnek, mint a viharfelhő­ben a villám, s ennek fényé­nél felragyogtatni arcokat. Nagyra értékelem­ az olva­­sót nem szájbarágós tanme­séket akarok írni, hanem rá­döbben­te­d őket olyan dol­gokra, melyekre okvetlenül oda kell figyelnünk, ame­lyekért tennünk kell! — Ősszel bemutatandó új színművét milyen „mag” kö­ré építette? — Ha egy mondattal vála­szolok: az ember a történe­lemben. Arról szól ez a da­rab, hogy ha választani kell, ki, mi maradjon életben, az ember, vagy a város? Ná­lam az utóbbi győz azért, hogy őrizze az ember nagy­ságát ... Szobotka Tibor regényter­ven dolgozik: egy történelmi sorsfordulón hogyan csapnak fel a szenvedélyek, s fájdal­masan, de szükségszerűen ho­gyan bontakozik ki egy új világ a régi romjain. — Megfér-e „két dudás egy csárdában”, milyen az íróhá­­zaspár munkamódszere? — Óóó, nagyszerű! — ne­vet Szabó Magda. — A ház­ban­­ van a MEO. Különben mindketten nappali írók va­gyunk, a világos órákban dolgozunk, az este és az éj­szaka az olvasásra kell... merthogy nemcsak írók va­gyunk. — Szabó Magda nemcsak nő, nemcsak író és műfordí­tó, feleség és háziasszony, hanem közéleti személyiség is. Hogyan látja ezt a fel­adatát? — Tagja vagyok a Magyar Nők Országos Tanácsa és az Irodalmi Alap vezetőségé­nek. A feladatokat mindig az élet veti fel konkrétan. Legutóbb például egy peda­gógiai reformon dolgoztunk nagyon komolyan. Én ezeket a feladatokat nagyon szíve­sen vállalom, de a közössé­get, úgy érzem, legjobban mint író tudom szolgálni... E rövid beszélgetés csak tartalmában, de nem színes, eleven hangulatában tudja visszaadni azt a meleg em­berséget, amely átizzik Sza­bó Magda törékeny lényén, azt a kemény emberi tartást, amely a jobb életért küzdők mély humánumából fak­ad. Kívánjuk, hogy következő művének „szívhangjait” kí­vánsága, tervei szerint Szom­bathelyen hallhassa meg! Szakály Éva A piros Skoda hirtelen le­tért a műútról, néhány mé­tert még ugrált az erdőgaz­dasági ösvény hepehupáin, aztán végleg leállt. — Itt volnánk, fiúk, nyo­más, kifelé! Vasadi kimászott a kor­mány mellől, öcsi is a túlsó oldalon, aztán a másik kettő. Karesz hozta a focilabdát, Jóska elrúgta előle, és vé­gigrohant a kis réten. Sötétkérgű fák álltak a tisztás szélén, ezüst bükkök karéjában. Ágaik tekervé­­nyességével, mélyzöld lombo­zatukkal mintha csak ide­genből érkeztek volna ven­dégségbe a Tündérszikla kör­nyékére. A fiúk talán meg se látták a különös fákat, de Vasadi, néhány zsákkal a hót­­na alatt, egyenesen oda in­dult Körüljárt alattuk, a fü­vet tapodta, bámészkodott Nyújtózkodva sem érte el a legalsó ágat, beljebb gázolt hát Most már nem a fák helyét nézte, inkább a bok­rok alját, és felemelt egy vastag gallyat Lenyeste róla a fölösleges hajtásokat ki­bújt egy tisztásra, és a füty­köst a lombok közé vágta. Levelek hullottak elé, és ágról-ágra pattanva, nagy puffanással visszaérkezett a hajítóra. Zameki Ezúttal jobban célzott, egy nagyobb fürtből néhány tüs­kés gombóc vált le. Karesz a kocsi alá gurította a lab­dát, és a mulatságra a fiúk is a fa köré gyűltek. — Mit tetszik csinálni? — Gyerünk, srácok, mun­kára! Később majd focizhat­tok. A fütykös nekilendült, és fenn is akadt. Vasadi nehéz­kesen, mintha nem hinne a szemének, megfordult, aztán levette Karesz kezéből a fé­li® kész furkót, és a lombok közé célzott vele. Mikor a hatodik bot se jött vissza a magasból, kö­veket kezdtek gyűjteni. A fo­ci a Skoda alatt hűsölt, a fiúk vadászlázban célozgat­ták a bunkókat. — Ne azt, süketek, egye­nesen a gesztenyét! Zamek! A sötétzöld lomb lassan gyűlt a fák tövében, hajtá­sok reccsentek a visszahulló kövek súlya alatt, s néha az élettelen tárgyak bakugrásai­val egy-egy fütykös is visz­­szatért a magasból. Vasadi ilyenkor megcsóválta, hogy diadalkiáltással felröpítse az égbe. A szelidgesztenye fürt­jei egyre védtelenebbül him­bálóztak az ágak végén. A fiúk a fák alá rohantak min­den találat után, és felkap­kodták a kis zöld sünöket. Távolabb, a rét szélén, rit­­kás láncban vonultak a ki­rándulók. Három fiú kánizsa­nyakú pulcsiban, egy idős férfi vizslával, házaspárok kisgyerekekkel, öreglányok lasztexben, velük húzódott a tisztáson át Engelbert Hum­perdinck, Korda György és Tom Jones panaszos kántá­­lása. A kutyák és a kisgye­rekek elfutottak a fákig, de a kőzápor elől visszafordul­tak. Egyszercsak öcsi a szájába DESSEWFFY LÁSZLÓ­ kapta az ujját, és lenyalta róla a piszkot Ujja hegyén finom kis sebek láthatatlan repedésein át szivárgott a vér. Öcsi sziszegett rázta a kezét, Karesz és Jóska is a tenyerüket vizsgálgatták. — Nyomás, srácok, kap­kodjátok azt a gesztenyét! — Szúrós ám ez a hülye­ség. Inkább fociznánk egyet... — Hahó! Hát a kocsikázás jó volt? Segíthetnétek egy kicsit. — Vérzik a kezünk! — Gyerünk, Karesz, azzal a szürettel. Te itt maradsz. Karesz a fa alá oldalgott, és néhány gesztenyét a zsák felé rugdalt De már olyan vastagon állt a lomb, hogy minden rúgása elakadt Öcsi és Jóska újra a labdát hajku­­rászták, nekik nem parancsolt senki. Vasadi furkói, és a kövek ritmikusan reccsentek fenn az ágakon, a kirándu­lók vonultak, az erdő min­den pontján felszárnyalt a búbánatos üvöltés. Aranyha­­jú sáhány... elvitt egy ezüsthajú nyúr... Vasadi szünetet tartott a dobálásban, és felkapkodott néhány gesztenyét. Karesz meg-megtorpant, és a foci­­zókat figyelte. A sokasodó lombban egyre tovább tar­tott a keresgélés. Az idő csak múlott, és Vasadi újra meg­lendítette a követ — Szemtelenek a haver­jaid. Leshetik, hogy én még egyszer elhozom őket kirán­dulni. Na... Zumm. Reccs. Csatt — Vigya... Karesz behúzta a nyakát abban a pillanatban a fejé­re esett a kő. Nem volt nagy az a kő, egy ág a sebességét is levette, a gyerek mégis lehuppan­t a levelek közé, és bömbölni kezdett. Vasadi megnézte az ütést, megtapo­gatta a púpot Karesz még jobban üvöltött. — Rá se ránts! Nem is vérzik. V­asárnap VAS NÉPE 1972. Július 23. Vasárnap

Next