Vas Népe, 1974. április (19. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-14 / 87. szám

/Hakja szép? él® '„Derkovits Gyula rövidre szabott életének fele — pontosan húsz év — Szom­bathelyen telt el. Az 1894 és 1914 évhatárok közti idő­ben a zárkózott, de minden­re figyelő ifjú ennek a vá­rosnak a konkrét viszonyai között ismerte meg az ese­mény­es és folyton változó világot, a sokszínű és csodá­latos természetet, a jót és rosszat magukban hordó em­bereket, a kapitalista élet­vitel kérlelhetetlenségének következményeként a csa­ládjában gyakori nélkülö­zést, az ismétlődő gyászt, mindazt, ami bizonyosan be­­folyásolta érzés- és gondo­latvilágát, a művészetét.“ A fenti sorokat Kuni­r Lajos, Derkovits és Szom­bathely című tanulmányából kölcsönöztük (megjelenik az Életünk 1974. évi 2. számá­ban) a szerző beleegyezésé­vel, aki már hosszú évek óta arra törekszik, hogy minél több — ma még homályos részletet — felderítsen a nagy művész szombathelyi éveiről. — Mi ösztönözte a kuta­tására? — Az ötvenes évek elején találkoztam Kiss Pál aszta­losmesterrel. A mai Lenin úti bisztró helyén állt a mű­helye. Az idős mester Der­­kovits Gyula apjánál töltöt­te inaséveit, és az akkori kor szokásai szerint, mint házi mindenes, félig család­­­tagnak számított. Együtt ét­kezett a mesterekkel, s a kis Gyulát, aki a népes csa­lád harmadik tagjaként 1894. április 13-án született Szom­bathelyen, a Rumi út 4. szám alatti házban, sokszor dajkálta, térdén lovagoltatta. Ő mesélte, hogy bizony gyakran kopogtatott az ín­ség Derkovitséknál, mert a megrendelők sokszor vissza­éltek a műbútorasztalos atya jóhiszeműségével. — Újságíró voltam meg­fogott a téma. Az idős mes­tert, az egykori kisinast hall­gatva nem hagyott nyugodni a nagy lehetőség, hogy fel­­derítsem és megírjam­­Der­kovits Gyula szombathelyi éveit. Felkerestem ismerő­seit, iskolatársait, élő csa­ládtagjait, az iparos és a művész kortársakat, míg vé­gül kialakult bennem Der­kovits Gyula szombathelyi, személyiségformáló éveinek — fél életének — eléggé hű, de még kiegészítésre szoruló története. — Hogyan teltek a mű­­vész gyermekévei? — Az apa, bizonyára anyagi megfontolásokba, hi­­szen minden családtag egy­ben ingyen-munkaerőt is je­lentett, valamennyi fiúgyer­mekét asztalosnak szánta. Gyula fia is asztalos szak­mát tanult: 1910-től 13-ig inaskodott, majd a további­akban, 1914. július 21-ig se­gédként dolgozott apja mű­helyében. Ő maga így beszél ezekről az évekről a „Mi ketten” című könyvben: „Húztam a kiskocsit, dol­goztam a gyalupad mellett, deszkát fűrészeltem, gyalul­tam, véstem, vagy politúroz­tam és hajtottam szorgalma­san körbe a politúros lab­dacsot. .. fényesült a maha­gónilemez a rádörzsölt poli­túrtól és arcom verejtékétől. Fájó szívvel gondoltam és vágytam az estét a rajzolá­sért, amit most már csak ritkán csinálhattam és csak­is este, mikor kifáradva ab­bahagytuk a munkát és a többiek pihenőre tértek.“ „Este, óh az este! Ha rá­teregette kékes homályát a szemekre és megenyhültek a forró nyámapi műhelykín­jaim, én akkor próbálgattam szárnyaimat a művészet lég­terében — rajzolhattam. Vagy vasárnap. Akkor az egész nap az enyém volt. Festhettem, faraghattam napestig.“ Már ezek a sorok is ér­zékletesen láttatják, hogy Derkovits Gyula keservesen töri az őt gyalupadhoz kötö­ző atyai szigort, hiszen na­gyon mélyről jövő alkotói ambíciók feszítik. Este, va­sárnapokon és ünnepnapo­kon élhetett csak önmegva­lósító tervének. Tárnoki Jo­lán, Derkoviszék egykori há­zigazdájának ma is Szombat­helyen élő leánya a követ­kezőket mondja erről a ki­elégíthetetlen alkotói szen­vedélyről: „Gyula állandóan rajzolt vagy festett. Télen és rossz időben a műhelyben, más­kor meg az udvaron. A mű­hely elég világos volt. A Pe­rmire néző két ablak ugyan nem volt nagy, de az udva­ri üveges ajtón át sok fényt kapott. Itt az ajtó mellett szokott dolgozni. Mindig be­zárkózott, senkit nem enge­dett be. Ha az udvaron raj­zolt, itt sem igen engedte meg, hogy mások nézzék munkáját. Én sokszor elmen­tem mellette, de egyetlen egyszer történt, hogy odahí­vott. —­ Jolán kisasszony! Jöjjön ide, nézze meg, mit festettem! Színes festmény, a világosi fegyverletétel volt A katonák halomba dobál­ták fegyvereiket és lehajtot­ták fejüket. Nők is voltak a képen, karjukon gyermeket tartottak és elkeseredetten nézték a fegyverletételt.“ — Mit tud Kuntár Lajos az első sikerekről? — Hogy a kezdeti félszeg­­ség — a mesterségbeli tudás magasabb fokán — feloldó­dott, majd a művészi tehet­ség nyilvánoságot követelt, az utolsó szombathelyi évek bizonyítják. Wolf Samu vá­szon­kereskedő édesanyjá­nak és Mayer Jakab kala­pos leányainak portréit már megrendelésre készíti el a fiatal asztalos. A Savaria Múzeumban látható Kékru­hás lány ebből az időből va­ló. S noha az apa és fiú kö­zötti konfliktus bizonyára sokat rontott kettőjük viszo­nyán, jellemző az érzékeny lelkületű művész jó iránti fogékonyságára, hogy első tiszteletdíjának jelentős ré­szét — akkor már betegeske­dő — apjának adta. — Derkovits Gyula szakí­tásnak tűnő hirtelenséggel távozott Szombathelyről. Mi­ért? — A családot összetartó erő az édesanya 1908-ban be­következett halálával meg­szűnt. Az ellentét ezután már nemcsak az apa és a fiúk, hanem a fiúk között is kiéleződhetett Közreját­szottak ebben idős Der­kovits Gyula második házas­ságának terve, majd a meg­rendelések hiányában egyre sűrűsödő gondok, s bizonyá­ra az ifjú művész állandó­suló kitörési kísérletei is. Mindez az első világháború kezdetére azt eredményezte, hogy a lehúzó körülmények, a békétlenség és a meg nem értés közegéből — talán pil­lanatnyi elkeseredésében — a 20 éves ifjú a frontra „me­nekült”. — Ismeretes, hogy Derko­vits Gyula rokkantan tért meg a háborúból, de nem Szombathelyre. Szülőváro­sát többé nem látta viszont? — A művész szombathelyi évei 1914-gyel lezárulnak. Még vendégként sem járt ezután gyermekévei színhe­lyén, pedig érett művészként is vissza­vágyott. Feleségé­nek, Dombai Viktóriának a következőket mondotta er­ről, mint azt egy korábbi újságközleményből tudjuk: Egyszer majd elviszlek Szombathelyre, és megmuta­tom neked, milyen más a Gyöngyös meg a kis Perint, mint a Duna. Azok ott meg­nyugtatóak. Jó a partjukon sétálgatni. Szeretnék egy­szer egy kollektív kiállítást rendezni a Kultúrházban. Így mutatkoznék be — ta­lán még akadna valaki, aki emlékezne rám.“­— Személyesen, rövid és küzdelmes életében nem lá­togatott haza, de nem sok­kal halála után (1936) mű­vei eljöttek helyette. A me­gye képzőművészeit egyesí­tő Szent Márton Céh, dr. Tóth János mérnök és festő­művész kezdeményezésére, kiállította 45 alkotását. Az első dunántúli képzőművé­szeti kiállítás alkalmával ki­adott katalógus előszavában a következő méltatást talál­juk: „M­aga a kiállítás folyta­tása annak a programnak, melyet a Céh az elm­­ílt év­ben állapított meg s a Ste­­rio — hagyatéki kiállítással kezdett megvalósítani. A ki­állítás keretébe kapcsolta be a Céh Derkovits Gyulának, a szombathelyi származású, oly korán elhunyt európai értékű és hírű nagy művész művészi hagyatéka egy ré­szének kiállítását is. Ez az anyag azt bizonyítja, hogy Derkovits minden iránytól, minden elődjétől és kortár­­sétól függetlenül alkotta meg a maga sajátos, nagy­vonalú művészetét és elju­tott kora halála ellenére a legmagasabbrendű művésze­ti beteljesülésig: önmagát tökéletesen, a maga nyelvén fejezte ke, talán azért, mert majdnem teljesen önmaga, volt a tanítómestere, akadé­miák, mestereit közbenjöt­te nélkül .* Az írott Kő is felkészítet­te olvasóit a kiállításra, íme egy szemelvény erről: „.. .elvitathatatlan hatása alatt áll úgyszólván az egész ifjú festőnemzedék, s alig van olyan fiatal tehetség, akinek festészetében határo­zott nyomára ne bukkan­nánk Barkóértt képalakításá­nak és szbutatásánek. .. S nem « maga szubjektív én miméinek részesévé akarta, tenni s számláidé, mint —­­expresszionisták, hanem ezek tisztára indulati for­rongásával szemben világ­nézeti állásfoglalást akart képeivel mindenkire rá­kényszeríteni... Nem indu­vicializmust hirdetett, de, nem közösséget... Mindazt a remegő gyengédséget, ami gyermekkorától elfojtottam élt benne s titokzatosan te­­rebélyesedett a lelkében az anya, az anyaság, a szenve■é­­dő asszony felmagasztalására szórta felröppenő tehetségé­nek leggyönyörűbb művei­­vel“ — Szombatthely városrészt, iskolát, művelődési házat, emlékmúzeumot létesített és ösztöndíjat alapított eu­rópai rangú nagy fia tiszte­letére, bátran elmondhatjuk tehát, a szülőváros méltóan emlékezik. Vajon a város­lakók szívében hogyan él Derkovits Gyula? — Derkovits alakja szép, s emléke élő. Nagyon sokan keresnek fel a művész ne­vét viselő intézmények dol­­gozói, iskolák tanulói, klu­bok és a szocialista brigádok tagjai közül azzal, hogy töb­bet szeretnének tudni név­adójukról. Ez a tisztelettel táplált igény is arra ösztö­nöz, hogy további részletek­kel gazdagítsam és színez­zem a művész pályaindító éveinek történetét. Farkas Imre fotók: T. L­T­IL­A, Felkelők, 1514 Derkovits Gyula dolgozott ezekkel az eszközökkel VAS NÉPE

Next