Vas Népe, 1977. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-18 / 14. szám

■ Marosi ember vagyok, igazi városi ember: szeretem az utca forgatagát, a kávéház füstjét, az emele­tes házak képét szobám ab­lakából. Élvezettel ízlelem a különböző kerületek más­féle hangulatait. És ha ide­genben járok, akkor is álta­lában inkább a városi látni­valókat keresem fel, mintsem a szabad természetet. Sohat se voltam amolyan igazi ki­­rándulós vagy éppen túrázó természetű ember, hanem amióta a háború éveiben fe­lettébb kényelmetlen eszten­dőket voltam kénytelen át­élni erdőben, mezőben, he­gyekben, hát azóta még ke­vésbé indulok csak úgy jó­szántamból azokra a tájak­ra, amelyeket a hajdani biedermeier ízlés a termé­szet lágy ölének mondott. Saját tapasztalatból tudom, hogy ez az öl egyáltalán nem lágy. Feleségem olykor zsörtölődik is, barátaim oly­kor gúnyolódnak is megrög­zött urbánusságomért De hát nem minden ember egy­forma; vannak, akik idegen­kednek a városi életformá­tól, vagy legalább is így mondják. Én szeretem ezt az életformát, s mégis, sokféle rejtett szál fűz a természet­hez, szomorú volna az éle­tem, ha városi létemre nem lehetne szakadatlan kapcso­latom vizekhez, erdőkhöz, me­zőkhöz, s mindahhoz anti életkedvet pezsdítve él. Sze­mélyes közöm van a növé­nyekhez és az állatokhoz. Életemnek csupán egyik felét élem szeretett városom­ban. Májustól szeptemberig falun lakom, közelemben a Duna, szemem körül szelíd lankájú hegyek, a tájon er­dők és mezők, házam kis kertjében virágok. Annak a levegőnek ott természetszaga van. Közel élek ott városom­hoz, 40—45 perc alatt meg­teszem az utat pesti és vi­segrádi otthonom között. Ha dolgom van, vagy­­ benső szükségét érzem a városi ka­vargásnak, néhány órára bármikor beszaladhatok, hogy azután siessek is vissza a hegyoldalak számlálhatat­­lan szánárnyalatai közé. Úgy élvezem nyaranta a fák és virágok látványát, mint kép­zőművészeti alkotást. Élem a szépségüket, a legősibb és legmaradandóbb szépséget, amelyet a természet ad. Ott szebb a nappali fényekkel ragyogó égbolt és az éjsza­ka csillagaival szikrázó ég­bolt is, mint városomban. Ott élvezem a lélegzetvételt is, és ott, az üdítően jó leve­gőben azt is észreveszem, hogy szeretett városomban milyen rossz a levegő, s a madarak csicser­­gése! Kora hajnalban kezdődik. Jó alvó vagyok, de erre mégis felébredek. Nem, nem felriadok, hanem a ma­darak megszólalására az álomból alig­ ébrenlétbe for­dulok, tudomásul veszem a természet hangjainak derűs nyugalmát, és újra elalszom. Madárszó azonban napköz­ben is felhangzik itt-ott, s nem egyszer diófám oldalán kopogtatni kezd a harkály. Ezek a természet szelíd hangjai, akárcsak a távoli kutyaugatás, a szomszéd ka­kas felkukorékolása, vagy a mellémkuporodó macska do­rombolása. Az élő természet hangja mindig szelíd, még akkor is ha kutyám mérge­sen összevicsorog az utcabeli nagyhangú kuvasszal. A ter­mészet haragos hangjait az élettelen erdők dörgetik, zú­­gatják fülünkbe, amikor oda­fent viharra zendül az ég, vagy szélvihar fut át utcá­kon, kerteken, megnyikor­­gatva a háztető eresztékeit, ősidők óta félelmetes a ter­mészet személytelen haragja, de falun, a magas ég alatt, a lankás hegyoldalak között ezt is szépségként éli át a lé­­­lek. Néha arra gondolok, hogy talán azért tudok olyan hí­vő lelkes urbánus lenni, mert nem vagyok bezárva a városba, nem kell mindig itt élnem, hónapokat töltök fa­lun, és bármikor más hóna­pokban is csak oda kell ül­nöm kocsim volánja mellé, és háromnegyed óra múlva már falusi otthonomban va­gyok. És az is igaz, hogy ott, kertem lugasában tudok leg­jobban dolgozni, képzeletem és fogalmazókészségem is elevenebb a futórózsa, a vad­szőlő, a hajnalka árnyéká­ban. ■M­osszú évek alatt, terv­■ m szerű munkával és ki­tartással rendeztük be fele­ségemmel ezt a kétlaki élet­formát­­ úgy lenni városi embernek, hogy ugyanúgy otthon lehessünk falun, kö­zel a természethez. Ott nem is kell az embernek kirán­dulnia, hiszen a kirándulás bejön a kertbe, a lugasba, a tornácra, a zárt ablakokon át beárad a szobákba. Azt a falusi otthont ugyanúgy íz­lésem szerint rendeztem be, mint fővárosi lakásomat. Jól érzem magamat benne, olykor napokon át legföljebb alkonyat idején lépek ki ka­puján, amikor feleségemmel kutyasétáltató útra indulunk. A kutya igénye jogcím és indok, hogy magunk is rend­szeresen sétálgassunk a Du­­naparton vagy a lankás hegyoldalak között, elmen­­vén a békés falusi temető mellett, ahol még az egyszer eljövő elmúlást sem érzi oly komornak az ember, mint amikor távolabb van a ter­mészettől. És itt vannak a virágok meg a zöld növények. Viseg­­rádon a kertünk tele van virággal. Én legjobban a tu­lipánt kedvelem, ezt a for­mát a természet iparművé­szi kedvében találta ki. De jön a liliom. A liliomot ha elmúlt a tulipán évadja, ugyan feleségem kevéseit kedveli, de az én kedvemért gondoskodik róla, hogy hosz­szú sorban magasodjanak a tornác alatt. És a nagyon kis kertet eltöl­tik a többiek: a rózsa, a dália, a százszorszép, a szarkaláb, a tornácra fel­futó derűs hajnalka, és a sarokban gőgösen néz le a többiekre a sárgalángú nap­raforgó. De városi lakásunk sarkában is egész télen át zöldelnek a cserépben gyö­keredző zöld növények. Az egyik sarkunk télikert. A természet velünk idebent van az urbánus otthonban is. ■■■­em tagadom, nem sze­­retem a vágott virá­got, nem szoktam csokrokat vásárolni; ha vendég virágot hoz és azt vázába tesszük, idegennek érzem az élő nö­vények között. Ezek már nem élnek, csak élet­kép, utánozzák. A virágnak ott­ a helye a tövön, az ágon, ahol élőlény része és életet szív gyökerével a földből. A növény legyen legalábbis cserépben. De akkor adja igazán derűjét, ha ott virít a kertben, vagy a réten, vagy meghúzódik az erdők fái alatt. A maga helyén azonban a növény úgy él, hogy életked­vet ad. A kerti virágok de­rűt árasztanak, a nagy időt megélt diófák vagy tölgyek tiszteletet ébresztenek, a gyümölcsfák virágzása örö­met ad a léleknek, és a ter­mőföld gabonatábláinak lát­tán az ember hálát érez a tápláló természet iránt. ■Márosi ember vagyok, de mégsem szakadtam el a természettől, tudom, hogy magam is a természet szü­lötte vagyok, rokona az álla­toknak, a növényeknek, és ha szervezetem vegyi összetéte­lét tudomásul veszem, akkor azt is tudom, hogy még a kőzeteknek és a személyte­len erőknek is rokona va­gyok. Bennem él, tevékeny­kedik a természet, és városi lakó létemre magam felé lé­pek vissza, ha kutyámmal játszom, vagy virágokban gyönyörködöm, vagy amikor a tavaszi és nyári hónapok­ban falusi otthonomban oly közel élek a természet egé­széhez. 1977. január 18. Kedd Lehet egy játékkal több? Lehet , vágják rá a nézők és a tévé szórakoztató osztálya igyekszik kielégíteni az igényt. A nagyszabású vetélkedők után (Fe­kete fehér, Tizenkét szék) hosszabb szünet következett. Volt ugyan nemrég egy sikeres vállalkozás a régi, nagy csapatokat mozgató vetélkedő felélesztésére (a színháztörténeti verseny), de a folytatás útja nem ez lett. A barkochba, a Játék a betűkkel, az Aki mer az nyer mást jelzett. A tudást, a műveltséget mérő vetélkedő helyett inkább a kockázattal járó szerencsejátékokon izgulhattunk. Meg­ismertük a szerencse forgandóságát, meg­szenvedtük a rossz versenyzőválasztást az Aki meg az nyer műsort nézve, tiltakoztunk a túl szigorú szabályok ellen a Térd a fejed első éveiben. A játékszenvedély nem apad. Szívesen nézné még mindig sok család a Játék a betűkkel adásait. Mégis jó számve­tést csinált a szórakoztató osztály, amikor decemberben lezárt egy korszakot és új já­tékhoz keresett társakat. A korábbinál gyakrabban és rendszere­sebben láthatunk nyilvános vetélkedőt. Csü­törtökön és vasárnap háromféle játékot kí­nálnak. Hétköznap esténként a családi ve­télkedő, a Soha jobb kor jelentkezik, Vágó István műsora. A vasárnapi időponton az Egri János vezette Lehet egy kérdéssel több és a Müller Tibor vezette Fő a feje műsor osztozik. Csábító az alkalom a játékos ked­­vűeknek, vonzóak a nyeremények: utazás, pénz, színes televízió. Alakulóban van az új játék. Két műsort vezetett eddig a Bu­dapest Szállóból Müller Tibor. A játékveze­tő és a rendező, Born Ádám dicséretére vál­nak a különbségek, amelyeket a két műsor között észleltünk. Talán nagyobb szerencse (tudás?) kísérte a sport témakörben kiszó­lított játékosokat, de a bemutatkozás, a helyfoglalás udvarias szertartása, Müller Ti­bor házigazdái szerepe lassította a versenyt. A nézők szórakozásának rovására. A máso­dik jelentkezésnél tapasztaltuk, hogy ez a stáb a nézők szórakoztatásának elkötelezett­je. Pergő műsorvezetést láttunk, sokkal több kérdés, sokkal több nyerési lehetőség , iz­galmas, meglepetésekkel teli játékot. Ez a kis gyorsítás hiányzott Egri János műsorából, a színes tévét ígérő versenyből. Csak képernyőn érvényesül ez a játék is. Az idővel jobban takarékoskodó helycsere, a rövidebb gondolkodási idő jótékony hatás­sal lenne erre a műsorra is. A hét végén meglátjuk, mennyire rugalmas ez a játék­­szervező gárda. Az új vetélkedők közül legtöbbször a Soha jobb kor­t láttuk. A próbajáték óta nem változott semmi. Pe­dig a gyors megmerevedés nem előnyös. A Vágó István vezette, Gáli László rendezte játék nem mentes a hagyományos szellemi vetélkedők hibáitól. Egyetlen új vonása, hogy egy család egy csapat. Az eddig sze­­replő család azonban arról győzött meg, hogy a könyvtáros fiatalember a kilométe­reket egyedül is megnyerné. Műveltsége, fel­­készültsége feleslegessé teszi a családtago­kat. Reménytelen vállalkozás néhány mon­datba sűríteni egy történelmi kor jellegze­tességeit. Mintha ezt ismerné el a zsűri az­zal, hogy negyed, fél válaszokat is elfogad. (A rejtett szakemberek kiegészítéseit egyéb­ként a mikrofonok torzítása miatt alig lehet érteni.) Nemigen tud mit kezdeni a műsor szerkesztője a tartalék családdal. A tárgy, amit fel kell ismerniük, nem játszik szere­pet a vetélkedő kimenetelében. Ezt a tör­ténelmi játékot akár rádión is közvetíthet­nék, sem a látványnak, de még az idő mú­lására figyelmeztető órának sincs szerepe. A játékos ember bennünk él. Örömöt vagy elégedetlenséget vált ki — érdem sze­rint — minden vetélkedő, mert játszótársak akarunk lenni, izgalomban, kockázatban, tu­dásban osztozók. (b-j) — Miért nincs, ha kell? — Vas megyében tizenöt báb­csoport működik — Szom­bathelyen egyetlen egy sem. Valamikor volt az Úttörő­­házban, a Derkovits Művelő­dési Otthonban s a Rákóczi utcai általános iskolában, ta­­­valy azonban már sehol sem szervezték újjá a csoporto­kat. Pedig a bábelőadás hiánycikk! Ha néha-néha el­jön a megyeszékhelyre az Állami Bábszínház, vagy egy bábművész, kivonulnak az iskolák és az óvodák, a­ki­ esik összezsúfolva, szinte egy­más ölébe ülve izgulják vé­gig a mesét, a játékot. Az igény tehát óriási! Akkor miért nincs, ha kell? Kell! Ezt vette figyelembe a Megyei Művelődési és If­júsági Központ, amikor a szombathelyi városi tanács művelődésügyi osztályával közösen meghirdette másfél évvel ezelőtt a bábtanfolya­­mot. Tizennyolcan jelentkez­tek, s jártak rendszeresen az elméleti és gyakorlati isme­reteket nyújtó havi foglal­kozásokra — egy pedagógus kivételével valamennyien óvónők. A nyáron tíznapos tanfolyamon mélyítették el ismereteiket, s a közelmúlt­ban kilencen vizsgáztak. „C” kategóriájú működési engedélyük jogosítja őket bábcsoport vezetésére, irá­nyítására. Egyelőre vala­mennyien csak közvetlen munkájukban, az óvodákban, illetve a gyakorló általános iskolában foglalkozásokon, tanórákon hasznosítják tudá­sukat. — Fordított a helyzet, mint más művészeti ágakban — mondja Horváth Jánosné előadó. — Azoknál a már meglevő csoportok vezetőit képezzük tovább, itt még nemlétező csoportokhoz le­endő vezetőket. De van egy másik furcsa oldala is a bábmozgalomnak. Szombathelyen, Entzbruder Dezső Szakközépiskola óvó­női tagozatának hallgatói heti két órában foglalkoznak bábozással, az iskola befe­jeztével mégsem kapnak mű­ködési engedélyt. Nem, mert csupán gyakorlati ismerete­ket szereznek, elmélet nél­kül. S itt a Tanárképző Fő­iskola, ahol még szociális kollégium keretében sem tanítják a bábozást — vajon miért nem? A pedagógus Szakszervezet is támogatja azt az ötletet, hogy hívják életre a régi és a mostani fiatal képzett bá­bosokból a felnőtt bábegyüt­test, a tárgyi és személyi fel­tételek megvannak, s igény is van rá. A vizsgán jelen­levő óvodai szakfelügyelő ja­vasolta, hogy a most végzett óvónőkből egy óvónői báb­csoportot szervezzenek! És csoportot vezethet valameny­­nyi vizsgázott, sőt üdvös len­ne hogy vezessen. A csopor­tok életrehívásához viszont a munkáltatók, a fenntartó szervek nagyobb támogatása kell, hiszen az igazi bábo­zás nem fillérekbe kerül. Hogyan segíti most végzett szakembereit tovább az if­júsági és művelődési köz­pont? — Elküldjük őket tapasz­talatszerzésre, a megyei és országos bábos rendezvé­nyekre, s júliusban ismét megrendezzük Velemben a bentlakásos továbbképző tan­folyamot. Itt lehetőségük lesz arra, hogy az ország leg­jobb szakembereinek segít­ségével legalább két külön­böző bábtechnikába „beás­sák” magukat. A bábmozgalomban Szom­bathelyen is elindult valami, s jó lenne, ha a megszerzett szakmai alapra építenének. Szakály Éva Két főszereplő JA csil­­lagszemű juhász­ból. „Botos” figura — az „együttesből”. A legősibb s talán nálunk a legkedveltebb: a zsákbábu. Oi, a csodák csodája Nem mindennapos kép fogadta a múlt héten a Sa­­varia Mozi felé sétálót: papák, mamák, sokszor óvodá­­nyi kisgyermekkel igyekeztek a nagyterembe, ahol a fel­nőttek emlékeiben még mindig csillogó, világhírű mese­filmet, az Oz-t vetítették. Filmforgalmazásunk felújítot­ta, szinkronizálta ezt az 1939-ben, a hollywoodi „álom­gyárban” készült produkciót, s érthetően kettős volt a fel­nőttek kíváncsisága: mennyire kopott meg, milyen lesz a mostani találkozás vele, s vajon csemetéik, a mai gye­rekek ugyanolyan ovációval fogadják-e a mesét, mint ők annak idején? A felnőttek nem csalódtak. Mert a szürke, kicsit már kulisszaízű — de a mese szempontjából elengedhetetlen — keretjáték után felragyogtak a történet színei, s a kis Dorothy, Toto kutyája társaságában elindult a sárga úton, hogy Oz segítségével hazatérhessen. Hogy útközben ba­­­­rátokat szerezzen, a szalmabábut, „aki” észért vándorolt vele, a bádogembert „akiből” kifelejtették a szívet, s a gyáva oroszlánt, „aki” kurázsi reményében csatlakozott a vándorokhoz. S ezt a barátkozási folyamatot csodákkal, jó és gonosz tündérekkel, rengeteg tánccal, dallal, szín­nel, valóban musicalszerűen mutatja be a film, hogy a végén szóban is megfogalmazza a tanulságot, az igazi csoda nem túl a szivárványon, nem meseországban, ha­nem bennünk, emberekben van. Csak figyelni kell egy­másra, segíteni a bajbajutottnak, s megtalálni szívünk­ben a szeretetet, a bátorságot és az értelmet. A harmincas évek Amerikájának életszemléletét megfogalmazó film minden látványa ellenére érdekes módon ma inkább a felnőtteké, mint a kicsiké. Mert a legapróbbak félnek, kétségbeesnek a gonosz boszorkány látványától és mesterkedéseitől, Oz varázslataitól, a na­gyobbak az űrhajók korában meg­unják a seprűnyélen való lovaglást. Mindent összevetve mégis szerencsés dolog volt fel­újítani és bemutatni ezt a csaknem négy évtizeddel eze­lőtt készített mesefilmet. Na és Judy Garland, a tragi­kus sorsú művész, aki ebben a produkcióban tűnt fel gyermeki, mégis nőies bájával, énekes-táncos tehetségé­vel — máig élményt nyújtó játékával. (A iyé) vas népe .

Next