Vas Népe, 1977. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-18 / 14. szám
■ Marosi ember vagyok, igazi városi ember: szeretem az utca forgatagát, a kávéház füstjét, az emeletes házak képét szobám ablakából. Élvezettel ízlelem a különböző kerületek másféle hangulatait. És ha idegenben járok, akkor is általában inkább a városi látnivalókat keresem fel, mintsem a szabad természetet. Sohat se voltam amolyan igazi kirándulós vagy éppen túrázó természetű ember, hanem amióta a háború éveiben felettébb kényelmetlen esztendőket voltam kénytelen átélni erdőben, mezőben, hegyekben, hát azóta még kevésbé indulok csak úgy jószántamból azokra a tájakra, amelyeket a hajdani biedermeier ízlés a természet lágy ölének mondott. Saját tapasztalatból tudom, hogy ez az öl egyáltalán nem lágy. Feleségem olykor zsörtölődik is, barátaim olykor gúnyolódnak is megrögzött urbánusságomért De hát nem minden ember egyforma; vannak, akik idegenkednek a városi életformától, vagy legalább is így mondják. Én szeretem ezt az életformát, s mégis, sokféle rejtett szál fűz a természethez, szomorú volna az életem, ha városi létemre nem lehetne szakadatlan kapcsolatom vizekhez, erdőkhöz, mezőkhöz, s mindahhoz anti életkedvet pezsdítve él. Személyes közöm van a növényekhez és az állatokhoz. Életemnek csupán egyik felét élem szeretett városomban. Májustól szeptemberig falun lakom, közelemben a Duna, szemem körül szelíd lankájú hegyek, a tájon erdők és mezők, házam kis kertjében virágok. Annak a levegőnek ott természetszaga van. Közel élek ott városomhoz, 40—45 perc alatt megteszem az utat pesti és visegrádi otthonom között. Ha dolgom van, vagy benső szükségét érzem a városi kavargásnak, néhány órára bármikor beszaladhatok, hogy azután siessek is vissza a hegyoldalak számlálhatatlan szánárnyalatai közé. Úgy élvezem nyaranta a fák és virágok látványát, mint képzőművészeti alkotást. Élem a szépségüket, a legősibb és legmaradandóbb szépséget, amelyet a természet ad. Ott szebb a nappali fényekkel ragyogó égbolt és az éjszaka csillagaival szikrázó égbolt is, mint városomban. Ott élvezem a lélegzetvételt is, és ott, az üdítően jó levegőben azt is észreveszem, hogy szeretett városomban milyen rossz a levegő, s a madarak csicsergése! Kora hajnalban kezdődik. Jó alvó vagyok, de erre mégis felébredek. Nem, nem felriadok, hanem a madarak megszólalására az álomból alig ébrenlétbe fordulok, tudomásul veszem a természet hangjainak derűs nyugalmát, és újra elalszom. Madárszó azonban napközben is felhangzik itt-ott, s nem egyszer diófám oldalán kopogtatni kezd a harkály. Ezek a természet szelíd hangjai, akárcsak a távoli kutyaugatás, a szomszéd kakas felkukorékolása, vagy a mellémkuporodó macska dorombolása. Az élő természet hangja mindig szelíd, még akkor is ha kutyám mérgesen összevicsorog az utcabeli nagyhangú kuvasszal. A természet haragos hangjait az élettelen erdők dörgetik, zúgatják fülünkbe, amikor odafent viharra zendül az ég, vagy szélvihar fut át utcákon, kerteken, megnyikorgatva a háztető eresztékeit, ősidők óta félelmetes a természet személytelen haragja, de falun, a magas ég alatt, a lankás hegyoldalak között ezt is szépségként éli át a lélek. Néha arra gondolok, hogy talán azért tudok olyan hívő lelkes urbánus lenni, mert nem vagyok bezárva a városba, nem kell mindig itt élnem, hónapokat töltök falun, és bármikor más hónapokban is csak oda kell ülnöm kocsim volánja mellé, és háromnegyed óra múlva már falusi otthonomban vagyok. És az is igaz, hogy ott, kertem lugasában tudok legjobban dolgozni, képzeletem és fogalmazókészségem is elevenebb a futórózsa, a vadszőlő, a hajnalka árnyékában. ■Mosszú évek alatt, terv■ m szerű munkával és kitartással rendeztük be feleségemmel ezt a kétlaki életformát úgy lenni városi embernek, hogy ugyanúgy otthon lehessünk falun, közel a természethez. Ott nem is kell az embernek kirándulnia, hiszen a kirándulás bejön a kertbe, a lugasba, a tornácra, a zárt ablakokon át beárad a szobákba. Azt a falusi otthont ugyanúgy ízlésem szerint rendeztem be, mint fővárosi lakásomat. Jól érzem magamat benne, olykor napokon át legföljebb alkonyat idején lépek ki kapuján, amikor feleségemmel kutyasétáltató útra indulunk. A kutya igénye jogcím és indok, hogy magunk is rendszeresen sétálgassunk a Dunaparton vagy a lankás hegyoldalak között, elmenvén a békés falusi temető mellett, ahol még az egyszer eljövő elmúlást sem érzi oly komornak az ember, mint amikor távolabb van a természettől. És itt vannak a virágok meg a zöld növények. Visegrádon a kertünk tele van virággal. Én legjobban a tulipánt kedvelem, ezt a formát a természet iparművészi kedvében találta ki. De jön a liliom. A liliomot ha elmúlt a tulipán évadja, ugyan feleségem kevéseit kedveli, de az én kedvemért gondoskodik róla, hogy hoszszú sorban magasodjanak a tornác alatt. És a nagyon kis kertet eltöltik a többiek: a rózsa, a dália, a százszorszép, a szarkaláb, a tornácra felfutó derűs hajnalka, és a sarokban gőgösen néz le a többiekre a sárgalángú napraforgó. De városi lakásunk sarkában is egész télen át zöldelnek a cserépben gyökeredző zöld növények. Az egyik sarkunk télikert. A természet velünk idebent van az urbánus otthonban is. ■■■em tagadom, nem szeretem a vágott virágot, nem szoktam csokrokat vásárolni; ha vendég virágot hoz és azt vázába tesszük, idegennek érzem az élő növények között. Ezek már nem élnek, csak életkép, utánozzák. A virágnak ott a helye a tövön, az ágon, ahol élőlény része és életet szív gyökerével a földből. A növény legyen legalábbis cserépben. De akkor adja igazán derűjét, ha ott virít a kertben, vagy a réten, vagy meghúzódik az erdők fái alatt. A maga helyén azonban a növény úgy él, hogy életkedvet ad. A kerti virágok derűt árasztanak, a nagy időt megélt diófák vagy tölgyek tiszteletet ébresztenek, a gyümölcsfák virágzása örömet ad a léleknek, és a termőföld gabonatábláinak láttán az ember hálát érez a tápláló természet iránt. ■Márosi ember vagyok, de mégsem szakadtam el a természettől, tudom, hogy magam is a természet szülötte vagyok, rokona az állatoknak, a növényeknek, és ha szervezetem vegyi összetételét tudomásul veszem, akkor azt is tudom, hogy még a kőzeteknek és a személytelen erőknek is rokona vagyok. Bennem él, tevékenykedik a természet, és városi lakó létemre magam felé lépek vissza, ha kutyámmal játszom, vagy virágokban gyönyörködöm, vagy amikor a tavaszi és nyári hónapokban falusi otthonomban oly közel élek a természet egészéhez. 1977. január 18. Kedd Lehet egy játékkal több? Lehet , vágják rá a nézők és a tévé szórakoztató osztálya igyekszik kielégíteni az igényt. A nagyszabású vetélkedők után (Fekete fehér, Tizenkét szék) hosszabb szünet következett. Volt ugyan nemrég egy sikeres vállalkozás a régi, nagy csapatokat mozgató vetélkedő felélesztésére (a színháztörténeti verseny), de a folytatás útja nem ez lett. A barkochba, a Játék a betűkkel, az Aki mer az nyer mást jelzett. A tudást, a műveltséget mérő vetélkedő helyett inkább a kockázattal járó szerencsejátékokon izgulhattunk. Megismertük a szerencse forgandóságát, megszenvedtük a rossz versenyzőválasztást az Aki meg az nyer műsort nézve, tiltakoztunk a túl szigorú szabályok ellen a Térd a fejed első éveiben. A játékszenvedély nem apad. Szívesen nézné még mindig sok család a Játék a betűkkel adásait. Mégis jó számvetést csinált a szórakoztató osztály, amikor decemberben lezárt egy korszakot és új játékhoz keresett társakat. A korábbinál gyakrabban és rendszeresebben láthatunk nyilvános vetélkedőt. Csütörtökön és vasárnap háromféle játékot kínálnak. Hétköznap esténként a családi vetélkedő, a Soha jobb kor jelentkezik, Vágó István műsora. A vasárnapi időponton az Egri János vezette Lehet egy kérdéssel több és a Müller Tibor vezette Fő a feje műsor osztozik. Csábító az alkalom a játékos kedvűeknek, vonzóak a nyeremények: utazás, pénz, színes televízió. Alakulóban van az új játék. Két műsort vezetett eddig a Budapest Szállóból Müller Tibor. A játékvezető és a rendező, Born Ádám dicséretére válnak a különbségek, amelyeket a két műsor között észleltünk. Talán nagyobb szerencse (tudás?) kísérte a sport témakörben kiszólított játékosokat, de a bemutatkozás, a helyfoglalás udvarias szertartása, Müller Tibor házigazdái szerepe lassította a versenyt. A nézők szórakozásának rovására. A második jelentkezésnél tapasztaltuk, hogy ez a stáb a nézők szórakoztatásának elkötelezettje. Pergő műsorvezetést láttunk, sokkal több kérdés, sokkal több nyerési lehetőség , izgalmas, meglepetésekkel teli játékot. Ez a kis gyorsítás hiányzott Egri János műsorából, a színes tévét ígérő versenyből. Csak képernyőn érvényesül ez a játék is. Az idővel jobban takarékoskodó helycsere, a rövidebb gondolkodási idő jótékony hatással lenne erre a műsorra is. A hét végén meglátjuk, mennyire rugalmas ez a játékszervező gárda. Az új vetélkedők közül legtöbbször a Soha jobb kort láttuk. A próbajáték óta nem változott semmi. Pedig a gyors megmerevedés nem előnyös. A Vágó István vezette, Gáli László rendezte játék nem mentes a hagyományos szellemi vetélkedők hibáitól. Egyetlen új vonása, hogy egy család egy csapat. Az eddig szereplő család azonban arról győzött meg, hogy a könyvtáros fiatalember a kilométereket egyedül is megnyerné. Műveltsége, felkészültsége feleslegessé teszi a családtagokat. Reménytelen vállalkozás néhány mondatba sűríteni egy történelmi kor jellegzetességeit. Mintha ezt ismerné el a zsűri azzal, hogy negyed, fél válaszokat is elfogad. (A rejtett szakemberek kiegészítéseit egyébként a mikrofonok torzítása miatt alig lehet érteni.) Nemigen tud mit kezdeni a műsor szerkesztője a tartalék családdal. A tárgy, amit fel kell ismerniük, nem játszik szerepet a vetélkedő kimenetelében. Ezt a történelmi játékot akár rádión is közvetíthetnék, sem a látványnak, de még az idő múlására figyelmeztető órának sincs szerepe. A játékos ember bennünk él. Örömöt vagy elégedetlenséget vált ki — érdem szerint — minden vetélkedő, mert játszótársak akarunk lenni, izgalomban, kockázatban, tudásban osztozók. (b-j) — Miért nincs, ha kell? — Vas megyében tizenöt bábcsoport működik — Szombathelyen egyetlen egy sem. Valamikor volt az Úttörőházban, a Derkovits Művelődési Otthonban s a Rákóczi utcai általános iskolában, tavaly azonban már sehol sem szervezték újjá a csoportokat. Pedig a bábelőadás hiánycikk! Ha néha-néha eljön a megyeszékhelyre az Állami Bábszínház, vagy egy bábművész, kivonulnak az iskolák és az óvodák, aki esik összezsúfolva, szinte egymás ölébe ülve izgulják végig a mesét, a játékot. Az igény tehát óriási! Akkor miért nincs, ha kell? Kell! Ezt vette figyelembe a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, amikor a szombathelyi városi tanács művelődésügyi osztályával közösen meghirdette másfél évvel ezelőtt a bábtanfolyamot. Tizennyolcan jelentkeztek, s jártak rendszeresen az elméleti és gyakorlati ismereteket nyújtó havi foglalkozásokra — egy pedagógus kivételével valamennyien óvónők. A nyáron tíznapos tanfolyamon mélyítették el ismereteiket, s a közelmúltban kilencen vizsgáztak. „C” kategóriájú működési engedélyük jogosítja őket bábcsoport vezetésére, irányítására. Egyelőre valamennyien csak közvetlen munkájukban, az óvodákban, illetve a gyakorló általános iskolában foglalkozásokon, tanórákon hasznosítják tudásukat. — Fordított a helyzet, mint más művészeti ágakban — mondja Horváth Jánosné előadó. — Azoknál a már meglevő csoportok vezetőit képezzük tovább, itt még nemlétező csoportokhoz leendő vezetőket. De van egy másik furcsa oldala is a bábmozgalomnak. Szombathelyen, Entzbruder Dezső Szakközépiskola óvónői tagozatának hallgatói heti két órában foglalkoznak bábozással, az iskola befejeztével mégsem kapnak működési engedélyt. Nem, mert csupán gyakorlati ismereteket szereznek, elmélet nélkül. S itt a Tanárképző Főiskola, ahol még szociális kollégium keretében sem tanítják a bábozást — vajon miért nem? A pedagógus Szakszervezet is támogatja azt az ötletet, hogy hívják életre a régi és a mostani fiatal képzett bábosokból a felnőtt bábegyüttest, a tárgyi és személyi feltételek megvannak, s igény is van rá. A vizsgán jelenlevő óvodai szakfelügyelő javasolta, hogy a most végzett óvónőkből egy óvónői bábcsoportot szervezzenek! És csoportot vezethet valamenynyi vizsgázott, sőt üdvös lenne hogy vezessen. A csoportok életrehívásához viszont a munkáltatók, a fenntartó szervek nagyobb támogatása kell, hiszen az igazi bábozás nem fillérekbe kerül. Hogyan segíti most végzett szakembereit tovább az ifjúsági és művelődési központ? — Elküldjük őket tapasztalatszerzésre, a megyei és országos bábos rendezvényekre, s júliusban ismét megrendezzük Velemben a bentlakásos továbbképző tanfolyamot. Itt lehetőségük lesz arra, hogy az ország legjobb szakembereinek segítségével legalább két különböző bábtechnikába „beássák” magukat. A bábmozgalomban Szombathelyen is elindult valami, s jó lenne, ha a megszerzett szakmai alapra építenének. Szakály Éva Két főszereplő JA csillagszemű juhászból. „Botos” figura — az „együttesből”. A legősibb s talán nálunk a legkedveltebb: a zsákbábu. Oi, a csodák csodája Nem mindennapos kép fogadta a múlt héten a Savaria Mozi felé sétálót: papák, mamák, sokszor óvodányi kisgyermekkel igyekeztek a nagyterembe, ahol a felnőttek emlékeiben még mindig csillogó, világhírű mesefilmet, az Oz-t vetítették. Filmforgalmazásunk felújította, szinkronizálta ezt az 1939-ben, a hollywoodi „álomgyárban” készült produkciót, s érthetően kettős volt a felnőttek kíváncsisága: mennyire kopott meg, milyen lesz a mostani találkozás vele, s vajon csemetéik, a mai gyerekek ugyanolyan ovációval fogadják-e a mesét, mint ők annak idején? A felnőttek nem csalódtak. Mert a szürke, kicsit már kulisszaízű — de a mese szempontjából elengedhetetlen — keretjáték után felragyogtak a történet színei, s a kis Dorothy, Toto kutyája társaságában elindult a sárga úton, hogy Oz segítségével hazatérhessen. Hogy útközben barátokat szerezzen, a szalmabábut, „aki” észért vándorolt vele, a bádogembert „akiből” kifelejtették a szívet, s a gyáva oroszlánt, „aki” kurázsi reményében csatlakozott a vándorokhoz. S ezt a barátkozási folyamatot csodákkal, jó és gonosz tündérekkel, rengeteg tánccal, dallal, színnel, valóban musicalszerűen mutatja be a film, hogy a végén szóban is megfogalmazza a tanulságot, az igazi csoda nem túl a szivárványon, nem meseországban, hanem bennünk, emberekben van. Csak figyelni kell egymásra, segíteni a bajbajutottnak, s megtalálni szívünkben a szeretetet, a bátorságot és az értelmet. A harmincas évek Amerikájának életszemléletét megfogalmazó film minden látványa ellenére érdekes módon ma inkább a felnőtteké, mint a kicsiké. Mert a legapróbbak félnek, kétségbeesnek a gonosz boszorkány látványától és mesterkedéseitől, Oz varázslataitól, a nagyobbak az űrhajók korában megunják a seprűnyélen való lovaglást. Mindent összevetve mégis szerencsés dolog volt felújítani és bemutatni ezt a csaknem négy évtizeddel ezelőtt készített mesefilmet. Na és Judy Garland, a tragikus sorsú művész, aki ebben a produkcióban tűnt fel gyermeki, mégis nőies bájával, énekes-táncos tehetségével — máig élményt nyújtó játékával. (A iyé) vas népe .