Vas Népe, 1977. május (22. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-01 / 101. szám
Barátaink Képük a Mari Autonom Szovjet Szocialista Köztárna még életébő. A joskar-olai Szombathely lakótelep és építői. A Győzelem emlékműve Joskar-Olában. A joskar-olai bentlakásos művészeti iskola énekkara. Tóth Imre és V. Aszkocsenszkij felvételei A Kicsier-tó (Napostó) a joskarolaiak kedvenc pihenőhelye. 1977. április 3. Vasárnap Emberek, sorsok, éveink Robbant egy gránát 1945 szeptembere volt. Egy tizenhárom éves kisrákosi szolgagyerek, a helybeli kovács fia, hasonló korú társaival együtt teheneket legeltetett a határban. Dús volt a fű, a tehenekre nem nagyon kellett odafigyelniük, ezért aztán inkább egy, még a háborúból otthagyott lőszereskocsit kezdtek babrálni. A benne talált gránát úgyszólván kézről kézre járt. Vizsgálták, nézegették. A gránát a kis szolgagyerek kezében lángot és szilánkokat szórva felrobbant. Három gyerek megsérült, egy tehén kimúlt. A kis szolgagyereknek, Dezse Pistinek két kézfejét és alsókarját s jobb szemét vitte el a robbanás. Azt, hogy életben maradt, csak a Pankaszon állomásozó szovjet egészségügyieknek, katonasebészeknek köszönhette __ Hogy miként alakult azóta az élete sora? Bármennyire is hihetetlen, teljes értékű felnőtté vált Hallatlan akarással megtanulta használni megmaradt karcsonkjait, bámulatos önfegyelemmel arra kényszerítette magát, hogy rokkantan is teljes értékű emberré váljék. Ma kerékpározik és írógépen ír, évek óta párttitkár és tanácsi kirendeltségvezető Kisrákoson. És senki se higgye, hogy valamiféle könyörület miatt. Azért, mert alkalmas rá, mert a falujabeliek becsülik, tisztelik. Mert egyéni tragédiája ellenére is maradt elég energiája arra, hogy mások sorsával is törődjön. Arra az 1945-ben talált gránátra már csak ritkán gondol. Akkor is inkább csak úgy, hogy bárcsak soha egyetlen gyerek kezébe ne kerülne többé ilyen gyilkos szerszám. L. K. Valóra vált álom Kilenc éves kislány volt, amikor egy képes újságban először látott fehér ruhás, kisgyermeket tartó ápolónőt. Olyannyira megtetszett neki a kép, hogy azon nyomban elhatározta, ő pedig semmi más nem lesz mint gyermekápolónő. Persze akkor még nem fogalmazta meg ezt ilyen egyértelműen. Csak annyit tudott, hogy mindenáron gyerekkel foglalkozik majd, ha felnő. 1941-et írtak akkor. Honnan tudhatta volna a bodajki földműves gyermeke, hogy nem maga határozhatja meg a sorsát. Jóval később értette csak meg: mindez csak elérhetetlen álom maradt volna Horthyék Magyarországán. Budapestre került, s 1957- ben kapott bizonyítványt az Erkel Ferenc Gyermekgondozó és Gyermekápoló iskolában. Huszonhat éve dolgozik. Mindvégig bölcsődében gyermekgondozónőként. Most már évek óta a Szombathelyi Kötő utcai bölcsődében vigyáz a ragyogó apróságokra. És változatlanul szereti, szinte imádja a gyerekeket. És ők is ragaszkodnak Rózsi nénihez, ha beteg, már keresik. Elégedett ember Lékai Gyuláné. Azt csinálhatja, amire vágyott, amit szeret. Nagy családja, a gondjaira bízott gyerekek mellett" mással is törődik. Lassan húsz éve lesz, hogy a párt tagja, bizalmi. Ezzel is jócskán akad dolga, hisz a hozzátartozók a város legkülönbözőbb pontján laknak. De ezt a munkát is szívesen csinálja, akárcsak választott hivatását. S aztán, ha marad még egy kis szabad ideje, az a három unokájáé. — sk — Már nem félek az öregségtől Szombathely tarkaházi, illetve szenkirályi részén 13 holdsaját földjén gazdálkodott Margovics József. Szép lovaiban, s egy istállónyi marhájában látta megélhetésének hátterét, biztos támaszát. Mégis, 26 évvel ezelőtt az elsők között lépett a helyi tsz-be. — Miért? — Már könnyű mondani, hogy a jobbat reméltem tőle. De akkoriban csak kevesen hitték ezt, főleg a módosabbak közül. De olvasott ember vagyok, s ismertem a szövetkezés lényegét. Nem is csalódtam — mondja. Józsi bácsi éveken át volt /---------------------------------------------------------------------------------Történészek dolga a harminckét évvel ezelőtti korszakváltó fordulat részletes és alapos elemzéséből az egymást váltó nemzedékek számára hasznos tanulságot levonni. írók, költők rögzítették, s elevenítik fel újra és újra a 45-ös tavasz eseményeit, szereplőinek, hőseinek arcvonásait, jellemét. A mi dolgunk ehhez a tudományos vagy művészi igényű számvetéshez egy-egy alkalommal rövid vázlatok, portrék, tudósítások adalékait felvillantani. Azóta gyökeresen megváltozott, átalakult népünk sorsa s ezt tükrözik az egyéni sorsok, az egyes emberek életének változásai. Az alábbiakban — a rendkívüliség igénye nélkül — ezekből a vasi emberi történetekből és arcvonásokból adunk vázlatos összeállítást. ______________________/ tsz elnök, jelenleg a Pannónia Tsz állattenyésztési brigádvezetője, ötszáz szarvasmarha, illetve 50 milliós vagyon résztulajdonosa. Életének felét egyéni gazdaként töltötte, de az első 31 évében alig volt kívül Szombathely határán. A szövetkezetiben lett rá lehetősége, hogy bejárja az országot, hogy ingyen üdülhessen, hogy lássa a Parlamentet, fürödjön a Balatonban, beszélgessen miniszterrel, megyei vezetőkkel, s választott testületekben is dolgozhasson. Most 62 éves. Szorgalmas, becsületes munkája elismeréséül harmadszor kapta meg a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója miniszteri kitüntetést: — Mit tart élete legjobb lépésének? — Azt, hogy kitartottam a tsz mellett. Az idén nyugdíjba megyek, s öregségemre nem kell dolgoznom, ha nem akarok, mert szép nyugdíjat kapok. U. Gy. A szép változások évei Hol a pedagógusszakszervezetben, hol a kulturális bizottságban, hol tanácstagként találkozunk vele. A lakásán keressük? Próbáljuk inkább a szakszervezetnél. — Késő délutánig itt vagyok, az SZMT levéltárát teszem használhatóvá — magyarázza új munkakörét Musits Jenő, fél Szombathely ismerőse. — Sosem tudtam igazságtalanságot, rossz munkát elnézni. Ezért is lettem tanító. Rábagyarmaton, majd 1957- ig Óladon tanítottam. A szakszervezetben 1946-tól vállaltam tisztséget, munkát. Tanácstag vagyok Szombathelyen az első tanácsválasztás óta. Nem kell kutatnom az élményeket. Pontosan emlékszem, hogy 46-ban egyszer például 20 deka kölest osztottunk a tanítóknak, cipőtalpat, szappant szerzett a szakszervezet, volt öröm. De a mi életünkben a nagy változást az iskolák államosítása hozta. A népiskolából nyolc osztályos általánost alakítani nem formai változás volt. Óladon például a Járműjavító falujáról csoportja csinált a három teremből hatot, hogy részben osztott legyen az oktatás. A pap helyett én lettem az igazgató. Ideológiai szemináriumokat szerveztünk. Nyaranta folytak az átképzések, a tanítókból szaktanárok lettek. A túlórafizetés ismeretlen volt. 80—100 gyereket tanítottunk egy csoportban. 50-ben tanácstag lettem. Tudja miért kilincseltek az emberek? Hogy munkát szerezzek nekik. Most a Nagykar utca—Holtán utca—Ady tér körzetnek vagyok tanácstagja. A Kalicsán születtem magam is. Lassan szanálják a körzetemet. Nem sajnáljuk. Vita csak akkor van, ha a tanács jobb lakást akar adni, mint amilyent egy-egy család igényelt. Szép változásokat értem meg a pedagóguspályán. 1957—70-ig a Dózsa utcai iskola igazgatója voltam. Biológia-földrajz szakot végeztem. Nem kell magyarázat sorsom alakulásához: tanítónak indultam és nem jutott eszembe, hogy másra is lehetőségem lesz. Szombathelyre kerülni, főiskolát végezni, iskolát igazgatni, a kollégákért és városrész lakóiért fellépni? Ezt az utolsó három évtizedtől kaptam. b. r. Az állomásfőnök emlékei — Régi vasutas vagyok, még 1937-ben kezdtem a szakmát Körmenden. Akkoriban nagyon nehéz volt bejutni a vasúthoz, protekció kellett hozzá. Talán az segített, hogy az apám is a MÁV-nál dolgozott, mint szertárfőnök. Aztán jöttek az állomások és a szakvizsgák. Voltam kocsifelíró, távirász, forgalmi szolgálattevő, pénztáros. Dolgoztam Vépen, Jászberényben, Tokajban, Ungváron. Legényember voltam ahova küldtek, oda kellett mennem dolgozni. 1941-ben kerültem vissza Szombathelyre. Aztán a bombázások. Légiriadó. Ki a vonatokkal, gépekkel az állomásról. Amikor a németek elmenekültek, gyászos képet mutatott az állomás. Utolsó „emlékül” felrobbantották az összes váltót, egy kivételével valamennyi mozdonyt. Az újjáépítéskor mindenki pályamunkás lett. A szovjet katonák segítségével igyekeztünk rendet teremteni. Helyreállítottuk a vágányokat, kifoltoztuk a mozdonyokat, vagonokat. Megindult az élet. Emlékszem, akkoriban naponta öt tehervonat és egy személyvonat közlekedett Szombathely és a főváros között. Ma átlagosan hetven teher- és mintegy százötven személyvonatot fogadunk, indítunk... Szelestey Elemér főfelügyelő, a szombathelyi vasútállomás főnöke. — A vasútról sokat mondott, magáról majdnem semmit. — Az én életem összeforrt a vasúttal. Sosem volt más munkahelyem. Jövőre innen megyek nyugdíjba. Különös dolog nem történt velem, tettem amit tenni kellett. — zentai — vas népe.