Vas Népe, 1980. július (25. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-06 / 157. szám

Restaurált királynői viseletek Mária királyné ruhája — A hímzések, viseletek a korszak jellemzői A Magyar Nemzeti Múze­umban található az ország egyik leggazdagabb textil­gyűjteménye. Nemcsak a történeti múlt emlékeit őr­zik, konzerválják itt, de a ma tipikus ruhatárából is szemrevaló kollekciót tud­nak bemutatni. Gyűjtési kö­rük igen széles. „Mindent gyűjtünk, ami tipikus egy korszakra — mondja Földiné dr.­ Dózsa Katalin, a gyűjtemény veze­tője. Viseleteket, hímzése­ket, szőnyegeket, vagy ami­nek az anyaga textil, azt itt megtalálhatjuk. Ha egy-egy korszak jellegzetes darabjai neves személyekhez vagy eseményekhez is kötődnek, különösen becses darabjai gyűjteményünknek! A történelmi vagy neves személyek tárgyai, ruháza­tuk szinte az élő személyiség jelenlétét, „létezését” való­színűsítik számunkra, akár a kiállítások vitrinjeiben, akár a kinyílt szekrényajtók gon­dosan letakart fogasai alól előbukkanó öltözeteiben, így csodálhatjuk meg Kos­suth kormányzói atilláját, amelyet 1848—49-ben viselt, Deák Ferenc hímzett bőrtár­cáját, vagy Erzsébet király­né fekete selyem ruhadere­kát, melyet a véres dráma idején viselt. A 12 ezer da­rabból álló gyűjtemény a hímzésektől a szőnyegekig, a gyerektakaróktól a zászlókig, uszályfogótól a zsebkendő­tartóig és a kesztyűtágítóig, a ruhadíszítő ékszerekig min­dent magába foglal, ami kapcsolatban áll a divattal, a lakáskultúrával. Számos nagysikerű nemzetközi kiál­lítás is bizonyítja a gyűjte­mény gazdagságát. — „De nem okoz-e gondot ennek a sok különféle tex­tíliának a tárolása?” — kér­dem Dózsa Katalintól. — „Valóban igen rossz körülmények között voltunk eddig. Évekig kellett raktá­rozási gondjaink megoldásá­ra várni. A múzeumi főosz­tály két és félmilliós beru­házása most teljesen korsze­rű raktárt rendezett be. Nagyobb gondunk most már az, hogy nincs megfelelő restaurátorműhelyünk”. Beszélgetésünk színtere, a szűk restaurátori szoba, rög­vest elárulja, hogy­­egyik alapvető feltételük is hiány­zik: a tér. A ruhák­­ oly­kor 8 méter széles kerületű aljakkal nehezen tisztítha­tók, kezelhetők, ezekről a problémákról szól Sipos Enikő restaurátor, aki 13 éve dolgozik a szakmában.­­ „Elvben nincs is hely nagyobbszabású restaurálá­sokra, ezért gyakran „albér­letbe” kényszerülünk, pél­dául az Iparművészeti Mú­zeum restaurátorműhelyébe. A textilrestaurálás igen ösz­­szetett feladat. A munka több fázisra oszlik. Tisztá­ban kell lenni a kémiai el­járásokkal és biztos anyag­­ismerettel kell rendelkezni.” Mikor afelől érdeklődöm, van-e jelenleg olyan mun­kája, amin keresztül köze­lebbről is megismerhetnénk e szakma nehézségeit­ és szépségeit. Sipos Enikő­ egy köteg fotót vesz elő. A ké­peken Mária királyné (II. Lajos király felesége) meny­asszonyi ruháját láthatjuk. 1928-ban vásárolták meg Máriacellből, eddig csak ál­lagmegóvás céljából végez­tek rajta javításokat, az első komoly restaurálásra most kerülhet sor. Az 1500-as évek első évtizedeiből szár­mazó ruhát alaposan meg­viselték az évszázadok. Ele­ve nagy gondot okoz, hogy hogyan tudják alábélelni megfelelő anyaggal, hiszen egészen más alapanyagú szö­veteket használnak ma már. De nem közömbös az sem, milyen varrófonalat, festéket használnak. Ezeknek az anyagoknak a megszerzésé­hez valóságos társadalmi összefogásra volt szükség, hiszen a gyárakban kellett megrendelniük a megfelelő anyagokat, így például a Goldberger és a Lőrinci Fo­nó textilüzemei ingyen, té­rítés nélkül járultak hozzá e nemzeti kincset érő jelen­tős ruhadarab restaurálásá­hoz. A képeken teljes pom­pájában láthatjuk a ruhát, itt a műhelyben már csak darabjaiban csodálhatjuk meg az aranyszállal átszőtt zöld selyemanyagot. A restaurátor évszázadok halványuló kezemunkáját varázsolja újjá, élővé, nem kis feladatot és felelősséget vállalva. Macht Ilona Mária királyné esküvői ruhája Sípos Enikő és Kralovánszky Mária restaurátorok XVII. századi hímzett bársony nyereg fi­tns NÉPE Mraságod azt kérdi,­­ van-e nálunk üze­mi demokrácia? Már hogyne volna! Meg hogy én mibe szólhatok bele itt a munkahelyemen? Hát sok mindenbe. Nem aka­rok dicsekedni, de ha vé­gighallgatna egy-egy pa­rázs vitát, tátva marad­na a szája! Uram, ná­lunk mindenki őszintén fogalmazhat, bírálhat, a haja szála se görbül, sőt a főnökeink egyenesen kedvelik azt, aki bátran, keményen kiáll az igazá­ért, nem fojtják­­belé a szót. Példát is mond­jak?. .. Kis türelmet... Itt volt, kérem, tavasszal a Nyu­lasi-ü­gy!... Em­lékszik, ugye? Mikor olyan n­agy csinnadrattá­val a Fradi sztárja visz­­szatérnt­ ,a zöld gyepre! Uram, én őszintén véle­ményt mondtam erről az ügyről, fogalmazhatok Úgy is, hogy beolvastam a főnöknek, aki civilben na­gy Fradiszurkoló, és nem lett sem­mi bajom! Ha jól emlékszem, egy osztályértekezleten akasztottuk össze a ba­juszt a Nyilasi miatt. Ja, igen! A munkahelyi gon­dok kapcsán azt is szóvá tettem, hogy a férfi mos­dóban hetek óta nem mű­ködik a zuhanyzó, lavór­ban mosdunk, de a fő­nök letorkolt, ne üssem bele mindenbe az orrom, azért van a gondnokság, majd intézkednek. És tudja, hogy a főmér­nökkel min kaptam ösz­­sze? Egy szombat esti te­­levízióműsoron. A főmér­nök az egekig magasztal­ta, ne­kem nem tetszett, parázs szóváltás kereke­dett köztünk. Látja, itt vagyok, semmi bajom, pedig a vita végén már ordítottunk is. Igaz, a fő­mérnök azért pöccent be, mert neki is szóltam a zuhanyzók miatt, és puly­kavörös lett, amikor szó­ba hoztam, hogy lavór­ban kell mosakodni, de hát istenem, megszok­tuk, tudjuk, a főmérnök eléggé vehemens termé­szet. Uraságod el sem hiszi, hogy ezek után meghív­tak egy, fontos tanácsko­zásra. Ha nem volna ná­lunk üzemi demokrácia, hogy szólhatnék én bele a vállalat dolgaiba, nem igaz? Méghozzá olyan jelentős kérdések­­kerül­­tek terítékre, mint az idei bérfejlesztés, a termék­­szerkezetátalakítás, a gaz­daságtalan termékek visz­­szaszorítása meg még egy sereg tennivaló. Micsoda szenvedélyes vita volt ott, uram! Még én is szót kaptam! Igaz, másnap a szakszervezeti titkár el­csípett a folyosón, hogy kár volt a férfi mosdóban elromlott zuhanyzóik kér­dését kiélezni, de hát én előre nem tudhattam, hogy a felügyeleti szerv képviselői is ott ülnek a tanácskozáson. S tudja, hogy ki az én állandó vitapartnerem? Uraságodnak elárulom: Lancsalics kartárs, a fő­osztályvezetőnk. Gondolta volna? Hát ilyen magas­szintű nálunk a vállalati demokrácia! A jó múlt­kor például ar­ról vitat­koztunk, hogy Petőfi Sándornak miért kellett elmennie a segesvári csa­tába. De az élesebb, po­litikai témákban is szót k értünk. Hogy példát is mondjak, az iráni túsz­ügyiben azonos volt az ál­láspontunk, ellenben az 1905-ös orosz polgári for­radalom megítélésében már eltérő véleményt hangoztattunk. Emlék­szem­, egy ilyen vita he­vében atyai jóbarátként tanácsolta, hogy ne em­legessem annyit azokat az elromlott zuhanyzó­kat, napjában egyszer én is kibírom, ha lavórban kell mosakodni, különben is van otthon fürdőszo­bám, fölösleges ilyen pi­ti dolog miatt a főnökök előtt hőbörögni. ----­Egyébként az igazgató­inak is az volt a véle­ménye, amikor két héttel ezelőtt magához kére­tett, hogy nagyon egész­séges lavórban mosakod­ni, annál is inkább, mert a vállalat előtt álló nép­­gazdasági feladatok meg­oldása nem ezen az egy­ikét lavóron múlik. Mit kérdezett burasá­­god? Hogy most­ mi a helyzet az elromlott zu­hanyzókkal? Örömmel Újságolhatom, hogy az igazgató kartárs intézke­dett. Tegnap új lavórokat hoztak a férfi mosdóiban! K. Gy. M. Mibe szólhatok bele? Erőszak a képernyőn - Erőszak az életben? Valóban az erőszak iskolá­ja a televízió? Erre a kér­désre nemcsak Nyugaton, de nálunk is meglehetősen el­lentmondó válaszok hangza­nak el, s még a legkomo­lyabb, legalaposabb tanul­mányok sem jutottak eddig közös nevezőre. Dr. Rouma­­jon, a francia kriminológiai társaság elnöke határozottan állítja egyik tanulmányában, hogy „a film, illetve a tévé befolyását a bűnözés növe­kedésére még senki sem bi­zonyította be. A bűnözésre való hajlam kifejlődését sokkal inkább a környezet, a biológiai, az intellektuális, az érzelmi, és a társadalmi hatások váltják­­ki”. Ugyan­akkor 1972-­ben dr. Stein­­sfeld, az amerikai szenátus egyik jelentésében hangsú­lyozta, hogy „szerves kap­csolatnak kell lennie a kép­ernyőn látott erőszakos cse­lekedet s a megtekintést kö­vető magatartásforma kö­zött”. 1974 szeptemberében egy elhagyott kaliforniai stran­don három 14—15 éves kis­lány sörösüveggel leütötte barátnőjét. Három nappal korábban ugyanezt a jelene­tet főműsoridőben sugározta az NBC tévéadója. 1976- ban Los Angeles ut­cáján gyerekek felgyújtottak egy alvó csavargót, épp úgy, amint azt pár nappal előbb tévéműsorban látták. 1977- ben Floridában a 15 éves Ronney Zamora, ami­kor 82 éves szomszédja tet­ten érte, amint éppen lopni készült lakásában, agyonver­te az idős asszonyt, úgy ahogyan azt több ezerszer mutatták a krimikben. Három megtörtént bűn­eset, amely azoknak nyújt támpontot, akik nagyon is észrevehető kapcsolatot vélnek felfedezni a sokkíro­­zó jelenetek és a kriminoló­giai bűneset között. Dr. Leyens belga orvos nem érte be csak a követ­keztetések elemzésével, a hetvenes évek elején kísér­letet szervezett 13—18 éves ■gyerekek bevonásával. Két, egyenként­ húsz fős csoportra osztotta az internátusban élő fiúk egyik osztályát. Az egyik csoport számára első­sorban vígjátékokat vetített — A szép amerikai­tól a Sebastien-iig, a másik szá­mára csak krimit — a Bon­nie és Clyde-tól a Zömé­ig. Legens naponta mutatott be egy-egy filmet közönsé­gének, több héten át. Azt figyelte meg, hogy az első csoportbelieknél jelentősen fokozódott a munkakedv, javultak az emberi kapcso­latok, a másikban éppen en­nek ellenkezője következett be, a fiatalok körében sű­rűbbé vált a szóbeli, tett­beli agresszivitás. A belga tudós kutatását Jean Caza­­neuve cáfolja, az amerikai Felbach és Singer féle fel­mérésre hivatkozva. Részben ehhez a tévét mentő teóriá­hoz kapcsolódik a francia André Akoum, a Sorbonne tanára tanulmányában is­­ (Tömegkommunikáció), amely szerint, ,éppen ellen­kezőleg miint azt sokan fel­tételezik, a film­beli, tév­é­­ben­, könyv­beli erőszak, nem okoz semmiféle zavart, ép­pen ellenkezőleg utat te­remt a nézőben, az olvasó­ban amúgyis felhalmozódó agresszivitás veszélytelen levezetés­ére”. Másképp szól­va, a tévékrimikben látott erőszakos cselekedetek töb­bek között jótékony katar­zisban oldják fel az embe­rekben felgyülemlő antiszo­ciális megnyilvánulásokat is... Tulajdonképpen három nézet uralkodik manapság a tévé szerepének megítélésé­ben. Az egyik minden fele­lősséget rá hárít, a másik ennek az ellenkezőjét han­goztatja, s a harmadik el­mélet pedig tagadja bármi­­­­féle összefüggés létét fikció és élet, és megélt élet kö­zött. Kinek higgyünk? Mit higgyünk? Ismerjük jól a tévé szere­pét a politikában, a műve­lődésben, vagy éppen a pub­licitásban­. Miért éppen ab­ban kételkedjünk, hogy csak­ugyan hat az erőszak bemu­tatása a közönségre? De térjünk csak vissza né­hány adat erejéig a statisz­tikáihoz. A mai 18 éves ame­rikai vagy francia fiatalok átlag heti 15—20 órát tölte­nek a­­képernyő előtt. A fia­tal mire nagykorú lesz, 14 ezer órányi tévéműsort lá­tott és ebben mintegy 18 ezer gyilkosságot. Ezért mondhatja dr. Liebert, a New York-i egyetem tanára: „nem az öröklés, nem a kör­nyezet, sem az iskola, ha­nem az erőszak-látvány az oka a mai 19 évesek agresz­­szivitásának, azokénak, akik­ 9 éves koruktól több órát töltenek a tévékészülékek előtt”. Bármit állítanak is egyes tudósok az erőszak termé­szetéről, az kétségtelen, aki nap mint nap, óráról órára véres gyilkosságokat, lövöl­dözést, késelést lát, annak egy idő után mindez na­gyon is megszokott lesz, ez az, amit egyesek az „erő­szak banalizációjaként” em­legetnek. Persze nemcsak a tévé a hibás, hibásak azok a szülők is, akik felügyelet nél­kül hagyják gyermekeiket, kiszolgáltatva a tévének. Ma még nem tudjuk min­den kétséget kizáróan mérni a képek hatását a tévénéző emberre. A jóérzés azonban az erőszak száműzését, vagy legalábbis visszaszorítását diktálja. Mindenképpen túl kényelmes megoldás lenne a bűnözés kórtüneteit kizáró­lag a tévére fogni. Hiszen ismerjük csak be, az agresz­­szivitás bizony már jóval az elektromos úton továbbított kép megszületése előtt is je­len volt... N. Gy. •CaiOnsis Hots Sír­osállatok barkácsolója Nem mindennapi szórako­zásnak hódol a groszwelkai (NDK Bautzen járás) Franz Grusz. Szabad idejében ős­kori állatokat formál, ame­lyeket azután a kertjében helyez el. Sok ügyességre és fantáziára van szükség, amíg egy ilyen őskori ször­nyeteg alakot ölt, hiszen csak kevés kép és leírás áll rendelkezésére a nagyság­méretek és súlyelhelyezkedés kiszámítására. Szilárd drót­hálóból készült, belül üreges testre fröccsend a betont, és ólomból készülnek a fo­gak. Franz Grusznak körül­belül 500 órára van szüksé­ge amíg egy ősállattal elké­szül. Egyelőre 15 . őslényt „készített”, később pedig ős­embereket akar megformál­ni. Az óriásszörny. Készül a drótháló. 1980. július 6. Vasárnap

Next