Vas Népe, 1981. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-01 / 1. szám

Talán az országúttól kell kezdenem: a Sárvár felől jövő országánál. A Balatontól Sopronig vezető, 84-es főút része ez, amelyik — sokan mondják — az egyik legszebb az országban. A Sárvár és Rábapaty közötti sza­kaszt szomorúfüzek szegélyezik. Nem is a fák látványa, ami igazán megfogja az embert, hanem valami nyugodt, szép arányosság: az út szélessége, a fák magassága, meg a kettő távolsága között. Amiről úgy érezzük, hogy véletlenül létrejöhet, de előre nem tervez­hető. Persze a fűzfák nyáron igazán szépek. Mégis, szerencsénk van az idővel: néha még a nap is előbújik. Talán, csak hogy a fotó­sunkkal incselkedjék... Az arányok a fa­luba beérve sem torzulnak: egymástól tán­ol épült házsorai mintha régtől azt várták vol­na, mikor ér már közéjük az új országút. A kevesebb, mint két és fél ezer ember lakta falunak három része van: Alsópaty, Felsőpaty és Rábabogyoszló. Ha föntről néz­nénk, a volt három község központjai egy­mással majdnem szabályos háromszöget al­kotnak. Rábapaty — a falu neve szerte a megyé­ben a kosarasokat jelenti. Szándékosan nem írom le a teljes szót: manapság inkább ko­sárkötést mondanak, mint -fonást, de a régi mesterek állítólag máshogy vélekedtek: „lo­vat lehet kötni, nem kosarat”, mondták. Igaz, nem is csak kosarat készítettek, hanem — vagy inkább — szekérkasokat. Amiket aztán árultak a megyében mindenfelé. Az is igaz persze, hogy most sem csak kosarak készül­nek: a szövetkezetben Indonéziából hozott nádból fonják a bútorokat, s szállítják aztán az NSZK-ba, Svédországba és máshová. Persze, azért nem mindenki „kosaras”. A két háziipari szövetkezet mellett két tsz is működik a faluban: az alsópatyi „Új Élet”, és a jákfai székhelyű „Egyesült Úttörő MGTSZ”. Ennek a másodiknak a felsőpatyi irodájában fényképeztük le a három kártyá­zó nyugdíjast: hetenként egyszer jön csak ide Jákfáról az adminisztrátor, mondják Ha másért nem, azért mindenképpen érde­mes volt idejönnünk, hogy egy szép fényké­pet készíthessünk a régi istállóudvarról a bá­gyadt fényű, de tiszta napsütésben. — Van tehát a háziipar, és van a két ter­melőszövetkezet. Az emberek harmadik ré­sze, inkább a fiatalok, Sárvárra járnak — mondja lengyel József, a községi népfront­elnök — a vagongyárba­, cukorgyárba, a ba­romfigyárba, ahová más falvakból is. Vá­roskörnyéki község vagyunk. Igazán jó a buszközlekedés, szinte félóránként mennek a buszok Sárvár felé. — Míg velünk beszél, aláír valamit, két példányban. Nem kellene feltétlen az ő aláírása, de úgy lehet­, meg­szokták már, ha valamit alá kell írni, őt ke­resik. Talán kezességet vállal, vagy valami hasonló, mi éppen eközben fényképezzük le. Kalapját csak a kedvünkért veszi le a fe­jéről. Elbúcsúzunk Lengyel Józseftől, és kocsiba ülünk. Teszünk egy kört a faluban. A há­romszög keleti szárán megyünk végig, a Fel­­sőpatyot Bogyoszlóval összekötő, jól járható földúton. Amit régen „Mise útnak” hívtak, ezen jártak a bogyoszlóiak vasárnaponként a három falu közös, katolikus templomába. A hatvanas években, amikor megjelentek az egyforma kétablakos, sátortetős házak, „Úri utca” lett belőle, most pedig, amikor azoknál sokkal újibb házak épülnek már, és a misére járás sem annyira fontos, egyszerűen a nevén hívják: Rákóczi út. A Rákóczi út folytatása a Kossuth utca. Közepe táján egy furcsa, tornyos kis épüle­tet látunk: mintha egy családi házból nőtt volna ki harangtorony. Ez a „templomisko­la", mondják, evangélikus imaház és peda­góguslakás egy épületben. Jó évtizede pedig még működött benne az alsótagozatos iskola is: az oltár elé állították a táblát, amikor hétköznapon arra volt szükség. A felsőtago­zatosok másik épületbe, a „kastélyiskolába” járnak. A főút melletti, volt urasági kastély a valóságban egyáltalán nem olyan kifogás­talan megjelenésű, ahogy a fényképünk mu­tatja: sok pénz kellene a rendbehozatalra. De hát ,a pénzre másutt volt szükség. Egy héttel karácsony előtt állították föl a víztor­nyot a falvak háromszögének belsejében: összesen 38 millió forint kellett hozzá, hogy mindenkinek a házába, udvarába elérjen a vezeték. A tavasszal pedig már folyik majd a víz a csapokból. És ha már a fejlődésről beszélünk, érdemes megnézni a korszerű és ízléses utcasort is Alsópaty délnyugati ré­szén; két-három ilyen emeletes, mégis mér­téktartó jóizléssel épült házat minden falu­ban találhatunk, de egész utcasort talán se­hol, öt éve itt még a szövetkezet kertészete, volt .. . Két magas lábazatú, még vakolatlan sok­szobás ház között, egy omladozó harmadikat találunk. Lehetetlen, hogy meg ne álljon az ember: ilyen centire kiszámítottan beszorít­va két új közé a régi — filozofikus hason­latokat indít meg a látvány. ■— Kétszázöt éves ez a hal — mondja az öreg néni, majd­nem fölötte egy emelettel — én negyven évet töltöttem benne. A tavasszal fogjuk lebon­tani... Sáli Imrénének hívnak. Csak i-vel a végén, egyszerűen — bár az újság, ami jár, arra y-nal van írva mindig. Búcsút veszünk Rábapatytól. Utoljára még lefényképezzük Németh Margitot, az egyik postást: éppen a saját házához viszi az új­ságot... és autóba szállunk. A falunak nem egészen két és fél ezer lakosa van. Van egy katolikus és egy evangélikus temploma, meg három haranglábja, ahol a templom katoli­kus, ott evangélikus a harangláb, és megfor­dítva ... de ez ma már inkább csak érdekes­ség. Muck Tibor Fotó: Czika László 1981. január 1. Csütörtök.

Next